Azt hiszem a blogomnak ezennel lőttek, ha csak nem kapom össze magam és turbózom fel bejegyzésekkel. Azokból a fejemben van bőven, jó lenne kiírni őket és újaknak átadni a helyet, de az is jó lenne, ha lenne a fejembe szerelve egy mindenlátó kamera, ami 0-24 ben rögzíti a kislányom minden pillanatát és bármikor visszanézhetem őket. Mégsincs. Mármint kamera a fejemben...motivációm azért van az írásra, egyedül időm nincs. Most is főzhetnék, felmoshatnék vagy elpakolhatnék. Akár alhatnék is Borival egyet, nem esne rosszul, sőt! De a nemrég elkezdett olvasmányomat is folytathatnám...szóval na, az a helyzet, hogy úgy elment a nyár, hogy nem tudom mikor tűnt el a szemem elől, de már szeptember itt van a kertek alatt és az egyik bokrunkról már a levelek is lehullottak. Nem akarom tovább ragozni, fáradt vagyok, pörgök egész nap, mint akit felhúztak, mindenre figyelek, egy logisztikus hozzám képest kutya f@sza...1 óra alatt rendbe vágom a házat, előkészítem az ebédet, elpakolok, elrendezem magam, eszek, kutyázok. Nem semmi teljesítmény úgy gondolom. Nem cserélnék senkivel, ne értse félre, aki olvas. Nem panaszkodni szeretnék, bár mentegetőzni sem szeretnék. Egyszerűen mások a prioritások...azért majd próbálok időt szakítani és lejegyzetelni pár gondolatot, ami foglalkoztat.

Első gyerekként én magam is olyan vagyok, mint egy gyerek, rácsodálkozok minden apróságra...Borinak vannak mindig apró heppjei, korábban a berregés, a buborékfújás, majd a kiabálás torka szakadtából, aztán a köhécselés, a sikítás. Ezek olyan édes kis dolgok, amiket mindig megcsodálok és örülök, amikor tanul valami újat és felfedezi önmagát. A mozgásfejlődése is bámulatos, forgás, mászás, néha kúszás, mindenre felmászás és leesés, ide-oda fejbekoppintás...hihetetlen, hogy nulla félelemérzettel vág neki egy nála magasabb párna megmászásának.

Vajon szeret engem, vagy csak "kihasznál"? Ez is sokszor eszembe jut...nyilván én látom el teljes mértékben és elégítem ki minden igényét...de vajon azon kívül, ha kell valami, ott van anya és kész, vagy vajon önmagamért is szeret? Ezt nem tudom, remélem, megszolgálom, hogy utóbbit kiérdemeljem.

Persze vannak olyan dolgok is, amik anyaként már az agyamra mennek. Például, ha az emberek nem értik meg, hogy ne fogdossák össze, puszilgassák (áááááááááááááááá) a gyerekem kezét-lábát, mert folyamatosan a szájában matat...Vagy hogy levegye a cipőjét mindenki a szőnyeg széléig a bejáratnál, mert minden reggel felmosok-felporszívózok. Ha nem teszem meg én, megteszi helyettem Bori és annak annyira nem örülök. A folyamatos összehasonlítgatástól is dobok már egy hátast. De az XY már ül, de a másik gyerek már ott aludt egyedül a nagyanyjánál, most szoktatják be...Nem értem, miért nem lehet megérteni, ha én máshogy képzelem el a gyereknevelést, mint az, aki örül, hogy megszabadul tőle és lépten-nyomon lepasszolja. Egy 6 hónapost...Hát az én gyerekem nem fog egyedül senkinél aludni egyelőre, az fix. Főleg, hogy szopizik még, szerencsére emiatt is van mire fogni, miért nem vigyázhat rá a nagymama egész délután. Mert nem szeretném, nem vagyok én magam sem felkészülve arra, hogy mással legyen a gyerekem több órán át. 1 óra, max 2 az rendben van. Na de fél napokra vagy egy egész éjszakára? NEM. A bezzeg te meg a másik nem ilyen gyerekek voltatok (pl. sírás anya után)...mások a mai gyerekek és Bori egyébként sem én vagy a férjem...ő Bori. Nem szokott csendben Burdát lapozgatni a járókában, és türelmesen várni, míg én főzök...és nem szoktam a kertben egy plédre letenni, míg kapálok vagy leszedem a málnát. Hát ez van, ez a generáció másra termett. Ráadásul a szemlélet is más, mert míg én alkalmazkodok a gyerekem igényeihez (és akkor főzök, amikor ő alszik), addig régen az volt a menő, hogy született egy gyerek és minden megy tovább, mint eddig, ő meg majd alkalmazkodik a család életéhez. Mindkettő járható út, sokan most is így vannak vele (pl. aki szeretne magára több időt elkölteni, vagy akinek muszáj dolgozni és letenni a babáját bölcsibe, rokonnál, bébiszitternél). Én viszont nem ebben hiszek, ráadásul piszok sokat vártam a gyerekemre, minden pillanatát ki szeretném élvezni az anyaságnak és teljesen tisztában voltam vele, hogy a következő éveim vele fognak telni, nem sírok minden alkalommal, hogy miért nem csinálhatok mindent úgy, mint régen. Imádom őt, imádom a vele töltött időt, akkor is, ha rettentő fárasztó olykor.

Az erőszakosságot viszont nem imádom, sőt. Pl. amikor a nagymama látja, hogy a gyerek ki van akadva, ha kimegyek a látótérből és azonnal anyát akarja, akkor szerintem kár erőltetni, hogy minél több közös kettesben töltött program legyen, mert így nagyon anyás lesz a gyerekem (attól, hogy velem van, nem lesz anyásabb...amúgy meg kivel legyen?). Senkinek nem lesz jó, ha a baba minden alkalommal ordít fél órát a közös program alatt...Ezt aki nem a kötődő nevelést vallja (mint én), az nehezen fogadja el, hogy más szemlélet szerint nevelem a gyereket. Nyilván fog sok időt majd a nagyszülőkkel tölteni, amit megérett rá és szeretne. Amíg anya kell neki végtelenítve, addig nem fogok angolosan távozni, mert nem szeretnék. Természetesen lehet vele lenni bármikor, bármennyit, csak közben én is itt vagyok a közelben és ha hívnak, megyek. Voltak már próbálkozások amúgy anyaszabadidőre, volt amelyik jól sült el, volt amelyik teljes kudarc volt. Persze az sem mindegy, ki van vele és ki hogyan viszonyul a kisbabámhoz, mert van, akivel jól elvan és van, akinél sír.

A szoptatásról is kell pár szót ejtenem, bár nem akarok magamról dicshimnuszt zengeni, mert az öndícséret büdös, tudom...de azt meg kell mondjam, rendkívül büszke vagyok magamra, amiért 7 hónaposan is szoptatom a kisbabámat igény szerint és elég is a mennyiség. Életemben nem gondoltam volna, hogy erre képes leszek, de biztosan lesz még pár olyan dolog, amire magam is rácsodálkozok majd, hogy jé, ezt is meg tudtam csinálni...

A napirend...az mindig változik. Az, hogy mennyit és mikor alszik például Bori, teljesen kiszámíthatatlan. 5 perctől a 2 óráig bármi lehet. Az evési idők általában 2,5-3 óránkéntiek (igen, még 7 hónaposan is...). A séta este fix, egyedül az idejét kell eltolnom a sötétedéssel párhuzamosan. Épp mire valami kezdene kialakulni és hozzászoknék, elkezdenék biztonsággal mozogni benne és megszokni, már hopp, meg is változik megint. Hihetetlen, de én amúgy szeretek a komfortzónámban maradni, így ez a folyton változó légkör számomra is jó tréning.

Az alvás. Nos, bevallom jól esne egy egyhuzamaban 8 órás alvás. De egy 7 órás is megfelel :). Talán az alváshiány a legnehezebb, emiatt sokszor érzem magam zombinak és amikor az alvásidőben elvégezhető feladatok nem tornyosulnak a fejemre, akkor 1-2 alkalommal már én is ledőltem pici mellé szunyókálni.

Bori már 7 hónapos...nem hiszem el, hogy már nemsoká 1 éves lesz, hipp-hopp repül az idő. Olyan, mintha felgyorsították volna a napokat! Csak kapkodom a fejem, nézem a kis próbálkozásait, tanítgatom, szeretgetem és csak remélni tudom, hogy jó anyukája leszek. 

Amikor lombikra készültünk, tudtuk, ez nem lesz olyan rózsaszín tündérmese, hogy majd nem jön meg a mensesem és várunk pár napot, majd csinálunk egy tesztet...stb...mint amúgy, normál esetben. Én nagyon vágytam rá, hogy így legyen - most is vágyom rá, hogy egyszer még így legyen - , de na lombik az más világ. Időre termelni kell az anyának és az apának is, a szex az egy eszközzé válik, sőt, gyakorlatilag arra már nincs is szükség. Egy idő után pedig egyenesen tilos, ahogy közeledik a nagy nap. Nálunk ez május közepe volt. Aztán beültetés után pár nappal már elég furán éreztem magam, kicsit féltünk is, hogy nehogy valami baja essen a kis pöttyeinknek odabent, így tartózkodtunk a testi kapcsolattól. Aztán kórházba kerültem 3 hétre, kiderült, hogy lakik odabent valaki. A kórházban teljesen legyengültem és augusztus vége felé kezdtem visszanyerni az erőmet, közben persze folyamatosan vigyáztam a kis picinyünkre. Ez azzal is járt, hogy megintcsak nem szexeltünk. Szeptember végén mentünk a 20 hetes genetikai vizsgálatra, de már a 12. héten is mondták, hogy a méhszájhoz közel tapadt meg a méhlepény, így szex nincs...aztán a 20. hét után sem lehetett. Később meg már annyira a finisben éreztük magunkat, meg nagy volt a pocak, féltünk, féltem, óvtuk, hogy azért nem, majd amikor már szinte rászántuk volna magunkat egy óvatos duhajra, megérkezett Bori. Azóta meg gondolom a kisgyerekes szülők (kutyával kiegészülve még extrémebb a helyzet) úgyis tudják, hogy az ember ölni tudna pár perc alvásért, semmint szexeljen, annyira kimeríti a folytonos szoptatás, ellátás, pelenkázás és önmagam fenntartása. Na szóval így esett, hogy eltelt egy évünk szex nélkül. Őszintén szólva nem haltam bele...nem azt mondom, hogy néha nem hiányzott, hiányzik, nem is gondolok rá, de most tényleg volt és van fontosabb és néha ugyan megfordul a fejemben, hogy vajon erről egy férfi hogyan gondolkozhat, vajon nem nézegeti a nőket, csajokat....de annyira fáradt vagyok és másra kell most az energiáimat koncentrálnom, hogy valóban nem érdekel. A testem elfogadtam olyannak, amilyen, bár a szerencsés kisebbségbe tartozom, szinte semmi nem látszódik rajtam a vágásomon kívül a pocakos időszakból már, így nem panaszkodhatok nagy hurkákra és striákra. Köszi genetika. Lassan azért megérik már a gondolatom arra, hogy vissza kellene térnünk a férfi-nő kapcsolathoz is, mert egy házassághoz nem csak egy édes kisbaba, a napi feladatok, a közös ház-lakás, a pénzünk kell, hanem a testünk és a szellemünk is.

Eltelt 3 hónap, megőrülök! Egyszerűen még mindig nem tudom teljesen felfogni, hogy ez a csöpp kis édes pici itt él velünk, minden nap produkál valami újat és én minden nappal egyre jobban szeretem őt.

2 hónapos múlt nem sokkal Bori, amikor először vettem észre, hogy tudatosan rám mosolyog, felismer. Már rettenetesen vártam ezeket a pillanatokat, mert visszajelzés nélkül néha nagyon nehéz volt. De most már, amikor hozzám bújik, amikor meg tudom nyugtatni, amikor rám mosolyog (kedvencem, amikor szopizás közben fél szemmel, huncutul kikacsint oldalra és amikor észreveszem, már fúrja is a kis arcát vissza az oldalamra és nevet...meg tudnám zabálni), tudom, elhiszem, hogy ez mind tényleg valóság.

Annyira szerencsések vagyunk, olyan gyönyörű ez a kislány! Amikor még a pocakomban lakott, sokszor, szinte minden nap meditáltam kicsit a lazítós szövegre, amiben el is kellett (volna) képzelni a gyermekünket. Akár hogyan próbáltam, egyszerűen nem ment. Mindig annyira szerettem volna látni őt, a 4D ultrahangon is befúrta a kis fejét oldalra, hogy véletlenül se pillanthassuk meg. Bevallom, kicsit paráztam azon, vajon nincs-e valami gond. Ha láttam volna már korábban, hogy ennyire édes lesz a kis almácska pofijával, a gyönyörű szemeivel, a fogatlan vigyorával, a meleg ölelésével, a picibaba illatával, a kis hurkás sonkáival, a láthatatlan szemöldökével, a forgójával a homlokán, a vöröses, rezes színezetű, selymes hajával, a törpe ujjaival, a kacagásával, akkor minden napját végigsírtam volna a terhességemnek örömömben és várakozásomban. Így is ezt teszem...sokszor csak megpillantok valami apróságot a tekintetében vagy szorosan magamhoz ölelem és már jönnek is a könnyeim. Korábban említettem, hogy talán a gyermekünk szeretetének érzése folyamatosan alakul ki...nos, nem tudom még hová alakulhat ez az érzés, de sokszor most is úgy érzem, túlcsordul, olyankor indulnak meg a könnyeim, hogy kicsit könnyítsenek a lelkemben lévő kirobbanni vágyó szereteten, amit iránta érzek. Néha, amikor nap közben fél óránál többet alszik, alig várom, hogy felkeljen és végre magamhoz ölelhessem újra és el sem engedném...Egyik nap az jutott eszembe, hogy mi lenne, ha valami bajom esne és meghalnék. Mi lenne vele, ki vigyázna így rá, ki szeretné így, mint én? Sírtam...nem akarok meghalni, nagyon sokáig vele szeretnék lenni, hogy láthassam megnőni, láthassam minden pillanatát, magamba zárhassam azokat a kicsi darabkákat, amiktől színesebb és a réginél sokkal szebb lett az életem. Néha nagyon félek, hogy véget érhet...Sokan javasolják, hogy adjuk le a gyereket és 1-2 órára élvezzük a szabadságot, vásároljunk, sétáljunk, kapcsolódjunk ki. Nem tart ott a lelkem, hogy ezt meg tudjam könnyű szívvel tenni...egyszerűen képtelen vagyok nélküle lenni. Tudom, hogy nagyon sokan szeretik őt körülöttem, imádják a nagyszülei is a régen várt unokát, Borit mindenki szereti. De nálam jobban szerintem senki...ennél jobban nem lehet szeretni. Úgy szeretném, ha jó anyukája lehetnék, akit majd szeretni lehet és akiben megbízhat, aki jó támasza lesz. Nem a tökéletességre akarok törekedni, mert abba bele lehet rokkanni...de közel szeretnék járni hozzá. Ha nem is mindenben, de a szeretetemben igen. Nagyon nehezen mutatom és mondom ki sok esetben (mindig), mit érzek, hogy szeretek. Borival nincsenek ilyen gondjaim, minden nap elmondom neki, mennyire boldog vagyok, hogy minket választott a szüleinek és remélem, boldog lesz velünk és szeretni fog minket. Biztonságot adó, ölelő karjaimban altatom el, puszilgatom, óvom, védem, tanítom, szórakoztatom. Igen, azt hiszem, most kezdem csak igazán érezni, milyen anyának lenni. Köszönöm Bori, hogy idén már én is anyuka lehetek! Nagyon szeretlek! Köszönöm, hogy vagy és hogy tanítasz minden nap valamire, tükröt tartasz elém. Általad sokkal türelmesebb, kedvesebb, szeretőbb ember lettem. Még sok-sok közös anyák napját nekünk kicsim.

Bori már 6 hetes! Annyira repül vele az idő, hogy az valami félelmetes...Ezt a napok változatlanságának és folytonosságának tudom be és annak, hogy gyakorlatilag a szibériai február végi fagyok és a rettentő hideg és hó miatt be vagyunk zárva a házba, még a kertbe se mentünk ki a -10 fokban. Eléggé unom már a bezártságot és a magányt, még úgy is, hogy gyakorlatilag sosem vagyok egyedül, hiszen itt van velem Bori és Rió is, akik szolgáltatják az egész napos elfoglaltságot. Mégis nagyon jól esne néha egy-egy felnőtt szó. Ez a veszélyeztetettségem miatt elég régóta fennálló dolog, már nyár óta itthon vagyok, a terhességem utolsó 2 hónapját majdnem végig itthon töltöttem hasonló körülmények között, kivéve, hogy akkor jobb idő volt valamivel és a pocakomat simogattam. Nos, hamarosan érkeznek majd a látogatók is, mindenki a legkisebb családtagra kíváncsi. Az én napjaimban a változatosságot a férjem déli ebédidőben való hazajövetele jelenti, illetve mindig várom, hogy este megérkezzen. Legjobban persze (egyelőre) Rió tudja kimutatni feltétlen szeretetét és örömét a gazdája irányába, már 1 órával azelőtt a lábtörlőre helyezkedik, hogy Gábor hazaérne és ott várja kitartóan és rendületlenül az ajtóban, majd amikor megérkezik vad ugrálásba, csaholásba kezd, körültáncolja és már hordja is hozzá a játékait sorba. Ő a legboldogabb kutya a világon és ő az első is, aki köszönti apát, a többiek csak ez után érkezhetnek...Persze én is roppant boldog vagyok, de egy kutyánál vagy később majd egy kisbabánál jobban kimutatni ezt nem is lehet.

Az első hónap teljes eufóriában és adrenalinnal telve telt. Mindenen paráztam (parázok) és sok mindenben bizonytalan vagyok. Vajon miért hörög és szörcsög evés után, most fázik, vajon melege van, mennyi ruhát adjak rá, mikor vigyem ki sétálni, mikor etessem, most éhes vagy bepisilt...? Rengeteg kérdés és a legtöbb általában megválaszolatlan marad, csak találgatni szoktam és próbálgatom a lehetőségeket. Sajnos többször volt már hasfájás is és talán a frontokra is érzékeny, mert amikor jön hó vagy hideg, akkor előtte napokban folyamatosan éhes vagy sír (vagy ezeket felváltva).

Filozófikus alkat lévén nagy gondolataim szoktak lenni, amiken sokat merengek. Például, mivel Bori még nagyon picike és nem tudja kimutatni az érzelmeit, de még kommunikálni is elég nehezen lehet vele, így sokat agyalok azon, vajon szeret-e engem. Nagyon remélem, hogy igen, bár állítólag ez úgy megy, hogy aki enni ad a piciknek, szeretgeti őket, vigyáz rájuk, felveszi őket, ha sírnak, öltözteti, tisztába teszi őket, azokat szeretik. Ez elég hervasztó, bár remélem saját magam miatt is szeretni fog, majd ha megismer és felér hozzá, hogy el tudja dönteni. Fura volt számomra az is, hogy sok mindenki mesélt a megszületett és első látásra szerelem érzésről. Nálam ez nem jött el. Lehet a túl hirtelen történések miatt, vagy csak nem voltam még rá felkészülve, esetleg egyszerűen ilyen típus vagyok....de nálam ez folyamatosan alakul ki.

Hihetetlennek tartom, mennyi jó emberrel ismerkedtem meg Bori által. Sok kismama, anyuka kapcsolódott be az életembe, akikkel akár még barátság is kialakulhat. Fura, de a korábbi barátaim (akiknek nincs gyerekük még) valahogy sokkal kevésbé keresik a társaságomat, mondván nem akarnak zavarni, pedig olykor nagyon is jól jön egy kis csajos dumálgatás, csevely és pletyizés. De ez van...majd a babázókkal találkozom a jövőben. Ezért is hálás vagyok, hiszen egyre többféle embert ismerek meg az életemben és szélesedik a látóköröm, nyitottabbá és szerintem kedvesebbé, segítőkészebbé válok én is általuk.

A 36. heti kontrollba mentünk reggel a férjemmel. Előtte éhgyomri vérvétel a 3. trimeszterre (ahol nem sikerült eltalálni az eret, így kétszer szúrtak és közben azon sopánkodtak, milyen lelkes a háziorvosom, mert mindent behúzott, amit csak lehet, így kb. 6 üvegcse vért vettek le aznap reggel - utólag nagy szerencse volt), majd közös reggeli egy belvárosi kávézóban és aztán a kontroll a nődokinál. Mindent rendben talált. Már vártam a találkozást, mert izgatott, hogy vajon Bori megfordult-e, vagy sem, milyen szülésre készüljek lelkileg, mire programozzam magam: spontán vagy császár. Hát Bori nem fordult meg és a kis lábacskáit is a popója alá húzta, így garantált a császár, időpontban is megállapodtunk, február 5. Majd a dokim a biztonság kedvéért gyorsan átküldött egy NST-re a vérellátóba és kérte, hogy még aznap vetessek le egy komplett vérképet műtéthez és egyeztessek altatóorvossal is. A vérellátós NST-ig jutottunk. Rákötöttek a gépre, hallgattam a ritmikus szívhangot, majd elkezdett a ritmus lassulni, 160-ról 70-re, majd 60-ra. A nővérek gyorsan átfordítottak egyik, majd másik oldalamra, de a szívhang nem rendeződött, jött az ügyeletes doktornő, levetette a tappancsokat és sürgősen átirányított minket a kórházba egy hosszabb NST-re, majd közösen örültek annak, hogy reggel milyen jó, hogy a háziorvos ilyen sok mindent behúzott a vérvételi papíromon, így nem kell újra szúrni, jó lesz az eredmény műtéti vérképnek is. Hát oké. Átsétáltunk a kórházba, ahol az ambulancián már vártak minket, jött az újabb NST, ahol minden rendben volt, a doktornő elmagyarázta a lehetséges okokat a szívhang leesésére, így megnyugodtunk, hogy minden rendben. Az aznapi ügyeletes orvos a biztonság kedvéért nem akart hazaengedni, pár napos megfigyelést és napi több NST-t és vizsgálatokat írt elő, így a férjem hazament az összekészített kórházi pakkomért, addig én elfoglaltam a helyem a terhespatológián. Délután jött egy újabb NST, ahol 3 órán át (!!!) monitoroztak minket minden irányból (már azon gondolkoztam, vajon ottfelejtettek minket a szülőszobán, vagy akkora a mozgás a szülészeten, hogy ilyen kisebb ügyekre, mint a mienk, nem marad energia, vagy ez így megy ilyenkor, csak rutintalan vagyok?), az összes létező orvos megnézte a leleteimet, majd befutott a szülésznőm is, aki épp a lányát hozta be a városba, hazafelé benézett. Ott is maradt velem végig. A 3 óra alatt újra egyszer leesett a szívhang. Az egyik doktor azt mondta, hogy ezzel az erővel 24 órás NST-t is kaphatnának a kismamák és mindenkit császároznának, mert tökéletes NST nincs, a másik orvos azt mondta, hogy vacsora után újabb hosszabb NST jön, ha megismétlődik az eset este is, akkor nincs mire várni, Borit világra segítik, mert odabent valamiért neki már nem biztonságos a környezet. Persze azt nem tudhatjuk miért, több oka is van, de már elég nagy és fejlett hozzá, hogy semmi baja ne essen. Vacsora után (2 szelet vajaskenyér és tea...egyrészt ez volt a vacsora, másrészt nem is tudtam volna mást, többet enni) újra gépre kötöttek és 1,5 órán át figyelgettek, semmi nem történt, minden rendben volt, leküldtek a szobámba pihenni. 1 óra múlva begörcsölt a derekam, sétálgattam a folyosón, támasztottam a pultot, annyira görcsölt, hogy azt hittem hányni fogok. Belebotlottam az éjszakás nővérbe, aki egyből újra NST-re küldött, én pedig szabadkoztam, hogy ááá, csak a vesém görcsöl, talán semmi köze a babához, nem is ott fáj, már korábban is volt ilyen, biztos a sok fekvéstől állt be a derekam. Nem érdekelt senkit a magyarázkodást, nyomás NST-re. Fél 10-től fél 11-ig voltam újra gépre kötve, a szívhang megint leesett, illetve kiderült, hogy a "vesegörcsöm" egy egészen erős fájás, ami igaz rendszertelenül, de újra és újra, egyre gyakrabban megjelent. Közben a görbén folyamatosan rajzolódtak ki a méhösszehúzódások, bár azokat nem éreztem. Az ügyeletes doktort hívta be a szülésznőm (aki épp egy másik kismamához jött be éjjelre, akinél beindult a szülés, így hozzám is át tudott jönni), az orvos pedig nem teketóriázott tovább, a baba ma megszületik, kezdjenek el előkészíteni sürgősségi császárra, épp szabad a műtő. Nos, akkor kezdtem teljesen beparázni - akkor most szülés? MOST rögtön? Borival mindjárt találkozunk? A férjemet fel kell hívnom, azonnal induljon el! Nem volt időm teljesen beszarni, mert olyan gyorsan történt minden a totális sokktól a megszületésig és a császáros őrzőbe helyezésig, hogy bár minden másodperc a szemembe égett, mégis rohantak az események, mint a versenylovak. És olyan is volt minden, verseny az idővel. A kezelőorvosom telefonos ügyeletes volt aznap éjjel, így őt is riasztották, 10 percen belül bent volt a műtőben (hol lakik ez az ember? A kórházban???), a férjem is időben megérkezett, a szülésznőm is bekötött mindent, amit ilyenkor kell és már csak arra lettem figyelmes, hogy a gerincemen számlálgatja az altatóorvos a csigolyákat, hová kapjam a spinális szurit. Nem fájt, pedig ettől is féltem. Mindenki nagyon kedves volt, viccelődtek, én közben rettegtem és fáztam, mozgott alattam az asztal, annyira remegtem. Féltem, féltettem Borit (vajon mi lehet vele, ha ilyen gyorsan kell cselekedni, hogy anyuka fel sem eszmél és máris kint a pocaklakója?), féltettem mindent, majd pár perc múlva már hallottam az ijedt sírását, betöltötte a műtőt, olyan erővel sír fel a kis picim. Nem láttam a férjem arcát, pedig annyira szeretettem volna, jó lett volna látni a meghatódottságot, megkönnyebbülést, hogy minden rendben, megvagyunk, itt vagyunk, együtt vagyunk. Borit gyorsan megmutatták nekem és már szaladtak is vele megmérni, ellátni. Apa megkapta a mellkasára pár percre, szeretgethette kicsit. Engem közben a műtőben láttak el, az altatóorvos egy fiatal nő volt, nagyon kedves, közben folyamatosan beszélt hozzám, elment megnézni a babát, mondta a friss infókat. A doktor közben felvilágosított, hogy Bori nyakán rajta volt a köldökzsinór és kétszer körbetekeredett, ezért nem tudott megfordulni és ezért lassult a szívhang is egy-egy mozdulatnál. Reggel még nem gondoltam volna, hogy aznap már anya leszek, de olyan villámsebességgel robbant be az életünkbe Bori, hogy a mai napig újra és újra átélem és elemzem, fejben rendbe teszem azt a napot. Szerencsére jókor voltunk jó helyen, jó kezekben, vigyáztak ránk, a kórházban az óvatosabb orvosok voltak épp jelen, akik a biztosra mentek, a dokim be tudott jönni, a szülésznőm épp bent volt, Bori teljesen egészségesen és virgoncan jött a világra, kicsit ugyan hamarabb, de ez egyáltalán nem számít, hiszen itt van velünk és annyira édes, hogy csak bámulom, puszilgatom, ölelgetem. El sem hiszem, hogy ez a picike emberke odabent lakott a hasamban! Hogy fért el? Mostmár nekünk kell rá vigyázni és amikor sír és nem tudom, vajon miért, megszakad a szívem...Annyira szép, hogy már attól sírni tudnék, hogy ránézek, olyan gyönyörű és tökéletes.

Persze el tudnám képzelni máshogyan Bori megszületését, nem is erre a sztorira készültem, de ez a mi történetünk és így volt jó, ahogyan volt, így volt kerek egész, így lett a mienk.

A 9. hónapba léptünk a pöttömmel a pocakban. Hihetetlen, hogy 1 hónap múlva megérkezik a kisbabánk, néha még most sem hiszem el teljesen, hogy tényleg megtörténik velünk is a csoda.

Az utóbbi időszak kicsit nyűgösebben telik. Fáradt vagyok (van, amikor tudok aludni, van, amikor nem és csak forgolódok - már a forgolódás is egy kész logisztika, mert a kezeimmel kell segítenem a csípőmnek arrébb menni...), az időjárás sem az igazi, már szerintem a legtöbben a napsugarakra vannak kiéhezve, fáj itt, fáj ott. A korábbi has alsó szakaszán érzett fájdalmam tovaszállt (vagy csak hozzászoktam), de mostanság leginkább enyhe menstruációs görcshöz hasonló érzeteim vannak és az is csak akkor, amikor Bori nagyot nyújtózik és kidudorodik a pocakban. Normál mozgásoknál nincs semmi ilyesmi. Éjjel sem kelek fel óránként pisilni, sőt, általában egyszer sem kelek fel éjjel pisilni. A lábam nem vizesedik, nem görcsöl, a visszereim egészen kordában vannak tartva, nem lettek rosszabbak, inkább javultak, szinte nem is látszanak. A fogaim nem romlottak el, nem szédülök, nincs hányingerem, nem ég a gyomrom (csak nagyon ritkán fájdul meg). Szóval összességében egészen rendben vagyok. Ami nálam előjött, az a mérhetetlen derék és hátfájás. Pedig még pocaktámaszt is hordok, ha állok vagy járkálok (ülésnél nagyon kényelmetlen). Egyik éjjel elfeküdtem vagy nem tudom a derekamat bal oldalon és azóta minden nap hol jobban, hol kevésbé, de fáj, szúr. A hátam nagyon gyorsan elfárad. Kifulladok és nehezen kapok levegőt és néha az orrom is vérzik. Hát ennyit a panaszokról. Talán összességében egészen jól vagyok, ahogy így belegondolok.

A névválasztásunk után végre mindenki a nevén hívhatja a kicsi babánkat, Bori - ezt választottuk (Borbála hivatalos papírokon). Jó ez a Bori név, nem kell nagyon túlragozni a becézést, nem kell variálni, aranyos, helyes, kedves kis név. Nem túl hosszú, könnyen megjegyezhető, magyar név és nem tegnap találta ki valaki. Én személy szerint Borinak, kis Borinak, Borkának és ritkán Borikámnak szoktam hívni. A család szerintem jól fogadta a névválasztást, azóta mindenki gyakorolja, szokja :).

Többen mesélték, hogy "játszanak" a babával, ide teszik a kezüket a hasukon, oda böknek picit és a baba vissza jelez. Hát, én kipróbáltam, de nem véltem felfedezni ilyesmit. Inkább, amikor érzem, hogy valahol dolga van odabent, akkor szoktam beszélgetni hozzá, vele, ráteszem a hasamra a kezem (és lassan az összes még jó ruhámat boholytalanítanom kell pocaktájékon...). Azért nem adom fel, állítólag a babákkal mindent meg lehet beszélni, így továbbra is beszélgetek vele, énekelek neki, elmondok neki mindig mindent, épp mi történik velünk otthon, vagy ha megyünk valahova. Ezt később sem fogom abbahagyni, szerintem így szépen fejleszthető a beszédkészsége is. Elég kis aktív baba egyébként, sokat mocorog. Hol dudorodósat játszik és teljesen eldeformálja a hasamat, vagy nagyokat dörömböl itt-ott, vagy húzogatja a végtagjait a hasfalamon. Azt, hogy mások hogyan állapítják meg, melyik testrésze ez vagy az, fogalmam sincs, ebben sem tudtam tapasztalatra szert tenni eddig, maximum tippelek.

Elkezdtünk szülésfelkészítőre járni apával/férjjel. Lelkesen jár ő is, bár néha munkából loholva, késéssel rohanunk és esünk be 1-1 foglalkozásra. Amúgy nem rosszak ezek az alkalmak, lehet találkozni más kismamákkal és az ember rájön, nem csak ő parázik mindenen, nem csak neki fordult meg ez vagy az a fejében. Kaptam egy szülésfelkészítős hanganyagot is és a tavalyi autogén tréningen tanultakhoz a pszichológustól kaptam pár plusz formulát, melyet a várandósság és akár a vajúdás alatt is alkalmazhatok, így szoktam napi szinten relaxálni, lazítani.

Apropó, szülés és vajúdás. Próbálok felkészülni belőle és tanulni a biológiai hátterét, hogy mindennel képben legyek (valahogy engem megnyugtat, ha tudom mikor mi és miért történik), illetve a szülésfelkészítőn, ismerősökkel beszélgetni a témáról, hogy minél jobban oldódjon bennem a feszültség. Szerintem aki nem fél vagy nem ideges, az hazudik. Szerintem mindenkiben van valamennyi félelem, főképp az első babánál, hiszen az ember megtanulhatja, megnézheti, elolvashatja mi vár rá, de nem érezte még, nem tudja neki, vele milyen lesz. Én sokféle oldalról közelítem meg a dolgot, de igyekszem kicsit holisztikus szemlélettel is tekinteni az előttünk álló nagy találkozásra. Korábban leginkább az alkatom miatt voltam bizonytalan saját magamban, hogy egyáltalán meg tudom-e csinálni, képes vagyok-e rá. Miután a csípőm közel 20 centit szélesedett és gyakorlatilag minden reggel majdnem kiugrik a helyéről a csípőm, úgy fellazultak az izületeim, így próbálok erre koncentrálni. Tudja, mi a dolga, készül a testem is. Arra nem nagyon tudok hatni, de az elmémre igen és persze lehet röhögni, de szerintem sok minden dőlhet el fejben, most nem szabad görcsösnek lennem, nem szabad mereven ragaszkodnom sem az elveimhez, sem a z elképzeléseimhez...Mindenben partnernek kell lennem és Borival is megbeszélem majd, hogy ügyesen ketten megcsináljuk. Remélem apa/férj jó támogató és jó partner lesz majd ebben és mellettünk áll majd végig, türelmesen és nyugodtan.

Készül a kisszoba is, apa kifestett, nagyon ügyes volt, szép lett! A bútorokat összeraktuk, már csak a polcot kell feltennünk és a kislámpát a falra, meg takarítgatni kell és szortírozni pár dolgot a könyvespolcnak nevezett, jelenleg nagyjából raktárként üzemelő darabon. A kisebb dekorok is nagyjából elkészültek, de azért még kellene varrnom 1 garnitúra ágyneműt rácsvédővel és minden kisrucit ki kell mosni és vasalni. A mosás oké, de vasalni nem igazán szeretek, így ezzel a következő minimum egy évre meg kell barátkoznom...

Rió...nos, ő nagy kérdőjel számomra. Annyira szeretem és úgy aggódok érte mindig, amikor valami baromságot csinál és olyan büszke vagyok rá, amikor ügyes és okosan megoldja a feladatokat, amiket kap vagy csak belátja, hogy most az az idő van, amikor pihenni kell és békénhagy. Nem tudom, mi lesz majd, amikor megérkezik Bori és a mindennapjaimat nem Rió szórakoztatásával töltöm majd, ráadásul nyilván nem kanapékutyáskodhat naphosszat kénye-kedve szerint idebent és nem szórakoztathatom egész nap őt. Próbálom rászoktatni, hogy ellegyen a kertben egyedül pár órát, kint lehessen hagyni. Az igazat megvallva, ha bedugok egy füldugót és beveszem a leszarom tablettát, akkor nem zavar, csináljon, amit akar. De ha őszinte akarok lenni, baromira idegesít, hogy nem tudja feltalálni magát egyedül és nem akar kint megmaradni...egész végig az ajtót rágja, kaparja, ugat, vonyít és a kert teljesen érintetlen...Nem értem ezt. Néha, amikor nagyon zombi vagyok a fáradtságtól, egyáltalán nincs türelmem-kedvem az ő kedvét kiszolgálni...ilyenkor vagy megérti, vagy egész nap rajtam lóg és nem hagy nyugton...a kisszobába ő nem jöhet be, rács is van az ajtón, de amikor én bent pakolok és ő épp türelmetlen, akkor ugat, hisztizik...nem tudom, a szoptatást és altatást hogyan fogom nyugodt körülmények között így kivitelezni...mert az sem megoldás, hogy kizárom és kész, addig nincs bejövetel, mert az is idegesítő, hogy közben szétugatja a ház ajtaját...nehéz lesz egy picibabával és egy kamasz, önfejű kis cuki döggel egy fedél alatt...Remélem, hamar megtaláljuk majd a közös hangot így hárman-négyen (vele együtt) és hamar megszereti majd Borit is és nem lesz rá féltékeny és ráadásul még szépen alkalmazkodik is a helyzethez és türelmes lesz (kicsit nagyok az elvárásaim?)...

Már csak 1 hónap és találkozunk Borival! Annyira kíváncsi vagyok már rá és arra, milyen lesz az életünk így együtt!

mostanában sokszor érzem magam egyedül. Pedig gyakorlatilag sosem vagyok magam, hiszen kispicim mindig itt van velem, mégis a legjobb napok azok, amikor a férjem szabadnapos és csak úgy repül együtt az idő. Olyankor kevésbé fáj, kevésbé szúr, kevésbé vagyok nyűgös, sokkal jobban bírok bármit, megyek vele minden felé és élvezem a napot úgy, ahogyan zajlik. Csak sajnos elég sokat dolgozik, reggel 9:00 kor legkésőbb elmegy és este fél8-8 között ér csak haza. Az egész napot Rióval töltöm, akivel egyre nehezebben bánok el egyedül, bár egészen szófogadó és nagyon jó alkalmazkodó, ha feküdni vágyom és pihennem kell, akkor akár egész nap képes elfeküdni velem együtt és pihengetni. Persze sokszor rosszalkodik vagy rendetlenkedik, néha elfogy a türelmem (magammal szemben is, mert nem tudok olyan gyors lenni vagy olyan erős, mint szeretnék).

Kicsit néha elszigetelve érzem magam a külvilágtól, keveset mozdulok ki (főleg egyedül), kedvem sem mindig van, társaságom sincs hozzá, pedig amikor mégis valamit elintézek, az felér egy kirándulással. A munkát sokáig bíró várandósok szerintem legfőképpen emiatt maradnak a munkahelyükön, még akkor is, ha néha a végén már nagyon nehezen is bírják, de társaságban vannak. Én bevallom, szerintem a kórházas kalandom miatt max a 18-30 hét között lettem volna képes a munkában tevékenyen részt venni, bár fogalmam sincs, a háztartást ki vezette volna, mert ez a 8 óra (vagy 10?) elvette volna minden létező energiámat, az fix. Emiatt nem sajnálom, hogy itthon tölthetem az időmet, még akkor is, ha kevesebb pénz jár érte (nyilván), de a magam és a picim egészségéért és erejéért, fejlődéséért ez így szerencsésebb. Most, a 32. hét kapujában már nehezebben viselem a mindennapok megpróbáltatásait, az emberi hülyeséget és a napi stresszt is, amit nem tudok megunni, az a pocakom figyelése, a mozgolódás nézése, videózása, fotózása...

Kicsit hiányoznak a barátaim és sajnálom, hogy távol élnek a szeretteim. Szerintem korábban sem találkoztam többet a barátokkal, egyszerűen nem vettem ennyire észre az emberek hiányát, mint most, amikor más dolgom nincs, mint a baráti találkozókat várjam, a családi esti telefonálásokat hallgassam, a háztartást próbáljam a legtöbb erőm szerint fenntartani, Riót szórakoztassam (vagy ő engem?), a babaszobát tervezgessem, fejlesszem a tudásom gyermeknevelésből és csecsemőgondozásból.

Remekül elfoglalom amúgy magam, de az emberi szó hiányzik. Kár, hogy Rió nem beszélget velem, de azt is nagyon várom, hogy a picimmel beszélgethessek (amúgy körülbelül egész nap jár a szám, folyton beszélek hozzá, de az lesz az igazi, amikor válaszolni is fog majd, alig várom, hogy szórakoztasson a cuki gyerekszövegével :)).

Isten lássa lelkem, szinte minden nap gondoltam rá, hogy blogbejegyzést kéne írni. Aztán már párszor el is kezdtem már fejben fogalmazni, mit kéne írni. De valahogy mindig elmaradt és nem tudom megmondani miért...Annyi minden történik ez alatt a  pár hét alatt, hogy majdnem minden nap írhattam volna valamit, akár csak pár mondatot is.

A várandósság alatt annyi minden változik bennem, rajtam (azon kívül, hogy nő a pocak), hogy néha megrémiszt, néha beparázok tőle, néha nevetek rajta. És persze a lelkemben is zajlik a változás...Örülök neki, hogy nem dolgozok, ez így alakult, elfogadtam. A korábban tettre kész, mindig nyüzsgő lány most valahogy lassabb, nyugodtabb, néha talán unalmasabb is. Számomra is néha furcsa ez a változás és nehéz elfogadnom, hogy hamar elfáradok, hogy előre kell gondolkodnom, mit vásároljak és hol (ahol van kocsi és közel tudok állni a bejárathoz, ahová a kocsit az autóig tolhatom a parkolóban és nyugodtan átpakolhatok - emelni nem emelhetek, de őszintén bevallom, nem is igen tudok).

Nehéz elfogadni, bár közben csodálatos is, hogy változik a testem. A melleim 0-ról 1-re "nőttek", bár állítólag majd szülés után fognak látványosan megváltozni, eddig sokat nem mutattak magukból, maximum néha érzékenyek. A pocak egyre nő és gömbölyödik, meg kell szoknom, hogy nem tudok lehajolni (néha olyan baromságok jutnak eszembe, hogy az valami hihetetlen - például, hogy ha hajolok és nyomódik a hasam, akkor nem fáj-e a babának, nem nyomom-e össze...), nagyobb hely kell az ágyban. Éjszaka 10 percig pakolgatom magam, mire megtalálok egy jó pózt és minden pózváltozáskor felkelek és újra kezdem...párnákkal kiékelve magam, a pocakot elrendezve, félig oldalt, félig háton. Persze amikor megébredek, általában háton vagyok, amit nem javasolnak, ettől kiakadok, hogy miért alszok így, hát még valami baj lesz éjjel és észre sem veszem..Szóval vannak azért érdekességek.

A párkapcsolatunk is változik, hiszen a férjemmel már időtlen idők óta nem szeretkeztünk, de emlékeim szerint még csak nem is csókolóztunk egy olyan igazi, bugyiizzasztót...Ennek sok oka van, a lombiknál vannak erre szabályok, beültetés után nem voltam valami jól, aztán meg egyből kórházba kerültem, ahol 3 hetet pihentem, majd annyira legyengültem, hogy ez esélytelenné vált. Később a vizsgálatokon mélyen tapadó méhlepény miatt tiltottak le minket és így repült el fél év lassan...Emiatt is néha aggódom, hogy én még csak csak elvagyok, annyira nem vagyok megőrülve a szexmentes élettől, mert van más dolgom, de vajon neki mi járhat a fejében? Persze sokat beszéltünk már erről és biztosított róla, hogy nem ez most az elsődleges, mert sokat vártunk a babánkra és a legfontosabb, hogy mindenki jól legyen és nem egy jó szex. Főleg ha nekem fájna vagy nem élvezném, mert akkor meg minek. Ettől még néha félek, hogy ne változzon érdemben és minőségben a kapcsolatunk, amit a kisbabánk új alapokra helyez majd, hiszen anya és apa leszünk.

A mindennapok egyáltalán nem unalmasak (sokan kérdezik, hogy nem unatkozok? Hát nem, sőt, nagyon gáz ezt bevallani, mert korábban a munka éltetett gyakorlatilag, de amióta itthon magamra találtam, nem is nagyon vágyom vissza...Ha valaki fixen fizetne nekem minden hónapban egy kis pénzt, akkor meggondolnám, dolgozzak-e még valaha, vagy inkább a "hátország" legyek a férjem mögött, kis csapatunkban.). Ellátom a háztartást, a takarításban kapok segítséget a férjemtől, de emellett mindent megcsinálok - bevásárlás, mosás, főzés, teregetés, sütés, kenyérkészítés, levélgereblyézés, babaszoba rendezgetés. Előkészítek mindent a választáshoz, hogy este az általam lekeresett 3-5 dologból kelljen egyet kiválasztanunk...Szóval remekül elvagyok és még nem ejtettem szót Rióról, aki gyakorlatilag az életem unalmassá váló részét tölti ki 100%ig...

Rió. Ő egy külön fogalom, egy külön személyiség, egy arca a családunknak. Mert ő is a családunk része, olyan, mintha már most lenn egy gyerekünk. Talán vele kevesebb a feladat, de azért akad bőven tennivaló vele-körülötte. Kinti-benti kutya, nem feltétlenül így terveztük, de így alakult és azóta az életünk is nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb. Persze egyben dolgosabb is, mert Rió hullatja a szőrét, így minden nap takarítani kell és felmosni is, mert ő nem érti, miért kell a lábát megtörölni bejövetel előtt...De bent okosan viselkedik, megvannak a kedvenc helyei, amiket előszeretettel használ pihenésre, alvásra. Sokat játszunk kint és bent is, folyton beszélek hozzá és tanítom mindenre. Cserébe nála néha elgurul a gyógyszer és olyankor bepörög, játszani akarna, de én már fáradt vagyok a bolondozáshoz...néha kapkod és nagy heves szeretetében néha szinte felborít, annyira örül, úgy akar szeretni. Hitetetlen fazon, nagyon aktív, mégis jól alkalmazkodik hozzám, amikor látja, hogy most pihenés van. Önfejű és akaratos, sokszor irigy, féltékeny. Imádom, amikor álmodik, szeretem nézni, ahogyan alszik és játszik. Vagy amikor reggel felkelek és üdvözöl, elém rohan és 10 percig nem lehet levakarni, annyira odáig van a találkozástól. Vagy amikor elmegyek itthonról egy fél órás vérvételre és hazaérkezve ő ugyan úgy örül, mintha fél napja nem látott volna. Nagyon ragaszkodó, imád minket, mindegy neki mi a program, csak ott lehessen, ahol mi. Nagyon anyás-apás, bújós, hízelgő. A fürdőkádba engedett víz hangjától megőrül, el szeretné kapni a vízsugarat. A porszívót és egyéb mozgó-hangot adó dolgokat ugatja, fél tőlük. Hogy az új gazdija érkezését érzi-e? Állítólag igen, én nem tudnám ezt határozottan kijelenteni, mert csak 10 hónapos kiskamasz...tény, hogy rám kevésbé ugrál és nem is mászik az ölembe, ellenben mindig mellettem van, a lábamra fekszik, jön utánam mindenhova - vigyáz rám? Lehet. Imádnivaló kis ördögfióka kisvizsla. Ha ő nem lenne, akkor lehet, hogy lennének unalmas pillanataim is, bár akkor max többet olvasnék...de szerencsére itt van velünk :).

Paráim...mindig vannak és aktuálisan változnak a hetek múltával. Miért fáj a hátam, miért fáj a derekam, miért fáj a csípőcsontom, becsípődött egy ideg a derekamban - ettől pár napig alig bírtam mozgatni a lábam, miért nem mozog a baba, miért mozog ilyen sokat a baba. Jól van-e odabent, minden rendben van-e vele? Visszeresedik a lábam, fáj is. Húz néha a hasam. Változó a hangulatom, sokszor mint az időjárás, de még ez sem szentírás. Fáradt vagyok.Alacsony a vérnyomásom (mindig), alacsony a vércukrom (mindig).  Most 1-2 hete rémálmaim vannak néha és felébredve parázni kezdek, hogy vajon minden rendben lesz-e (sokszor álmodom azt, hogy a férjem lelép és itthagy minket vagy megcsal, a másik visszatérő, hogy meghalok vagy a baba hal meg - ennek sok verzióját láttam már álmomban, mindegyik elég félelmetes volt ahhoz, hogy utána egy napig ettől fossak folyamatosan). Közeledik a szülés - próbálhatok nem gondolni rá és homokba dugni a fejem, de tudom, ez nem megoldás, hiszen még a férjem választhat is akár, hogy bejön-e vagy sem, nekem nincs alternatíva, én biztosan végigcsinálom. Végig tudom csinálni? Annyi rémtörténetet hallani, hogy saját magamban sem vagyok 100%ig biztos, hogy menni fog, főleg, amilyen kis fáradékony és gyenge vagyok néha mostanában. Azzal próbálom nyugtatni magam, hogy már rengeteg ismerősömnek van gyereke, valami biztosan lesz. Csak remélem, rendben lesz minden. Nyilván a fájdalomtól is félek, de elsősorban attól, hogy meg tudom-e csinálni és a kispicinek meg nekem sem lesz semmi bajunk. A baba ellátásától érdekes módon nem félek, az szerintem simán menni fog, bár biztosan aggódós anya leszek, Riónál is ezt látom magamon (pedig ő "csak" egy kutya, de ha túl sokat alszik, ha soványnak látom, ha nem kakil rendesen, ha fosik, ha hányt, ha megevett egy műanyag tányért...mindenen tudok aggódni vele kapcsolatban is, ez csak rosszabb lesz a saját kisbabámnál). Most egy szülésfelkészítőre megyek, ahol talán sok megnyugtató választ kapok és a félelemoldás is egy külön pont, köszönöm!

Fura és egyben hihetetlen, de 2 hónap múlva már szülők leszünk és itt lesz velünk a kislányunk...el fog rohanni ez a két hónap, de a december az ünnepek miatt egészen biztos. Már várom is nagyon, hogy itt legyen velünk és félek is az ismeretlentől, de bízom benne, hogy ennyi várakozás után már megérkezik hozzánk a kis apróságunk, akire olyan régóta várunk és mint most Rió, ő még 100-szor annyira bearanyozza majd a szürke hétköznapokat (nekem egyébként is minden nap hétvége...haha).

Először láttam szabad szemmel, kívülről a hasamon, hogy mocorgás van odabent. Egyre erősebben érzem, már nem csak ha a kezem odateszem, hanem anélkül is. Néha kicsit ijesztő, amikor 1-1 jól irányzott ütés-rúgás ér, mert nem számít rá az ember és nem is én irányítom ezeket, így sosem tudom, mikor jön a következő. De azért mindig várom. Figyelem, hogy melyik napszakban ébred, mikor fekszik, mikor gyakorolja odabent a mozgási tudományát és egyáltalán mikor mit csinálhat. Érdekes elképzelni a kis benti életét. Már nem csak én, de más is látja a hasamon, ha buli van odabent, bár ezek a mozdulatok inkább csak 1-1 nagyobb rúgás vagy kidudorodás, még folyamatos mozgást, ide-oda ficánkolást nem tapasztaltam, de már várom, hogy hullámozzon az egész pocak.

Először (a kórházi 3 hetes bent tartózkodásomat leszámítva, de azon is kiakadtam) hagytuk el Riót, mióta velünk él. Már úgy hozzánk nőtt (annak ellenére, hogy néha nagyon kiborító és nagyon mérges vagyok és tör-zúz-rág-harap-ugrik, éjjel felkelt minket), hogy amikor a nődoki engedélyt adott egy hosszú hétvégi esküvős kimenőre több órás utazással én elsírtam magam. Pedig mindent előkészítettünk, szerintem kutyának a környéken nincs olyan jó dolga, mint nálunk, még valahogy féltem, mi lesz vele. Tudtam, hogy jó kezekben lesz és vigyázni fognak rá, de akkor is féltem, hogy baja esik, elszökik, depresszióba esik vagy egyszerűen a szitterét borítja ki olyan szinten, hogy gyógykezeléseket kell utána fizetnünk :). Amikor már a kaput mentünk zárni magunk után és otthagytuk az udvaron, nem jött oda, mint szokott, csak feküdt a fűben a napon és bámult utánunk bociszemekkel és teljesen lemondott arról, hogy valaha még látni fog minket. Sírtam. Annyira édes volt, hogy becsomagoltam volna egy utazótáskába és becsempészem a szüleimhez.

Végül elindultunk, 3 óra (megállás nélkül Gyöngyösig), kis kitérővel Pesten tesómékig, illetve megállók és uzsonna számomra pisiszünetekkel. Így a dugókat is beleszámolva este 8-ra értünk Gyöngyösre, amikor már annyira beállt a derekam és úgy becsípődött valami a fenekemben, hogy alig bírtam ülni, feküdni és bármit csinálni. Elég hosszú volt egyben, pedig csak az út fele. Este pihenés, soook vacsi, pocak megcsodálása, beszámoló az aznap reggeli vizsgálatról és másnap reggel go tovább. Megállóval együtt is gyorsan odaértünk, reggelre szerencsére a fájdalmaim is elmúltak, így újult erővel vágtam bele az útba. Előre eldöntöttem magamban, hogy kivételesen nagyon önző módon fogok viselkedni és ha fáradt vagyok vagy fáj valamim vagy aludnék, akkor nem maradok tovább, akármennyire is ciki korán elhagyni az esküvői helyszínt a menyasszonytánc előtt. Nos, Romániában a lagzik valahogy más formulát követnek, mint nálunk. Az a szokás, hogy a sokféle fogást reggel 5-6-ig hozzák ki 2-2 órás időközökkel, közben tánc van. A hangulattal semmi gond nem volt, sok volt a fiatal, táncoltak, mulatoztak (azt máig nem értem, miért kell bömböltetni a zenét és a hangosítást). Nem válogattam, ettem, amit elém raktak, nem volt IR és nem volt diéta. Délután a sütim tepertő volt (cukor és liszmentes), amit lesétáltam a templomi menettel. Az ételek finomak voltak, a terem egy idő után bemelegedett, a zene hangos volt, a program hosszú, a pad kemény és kényelmetlen (nem tudtam hátradőlni, de később még párnát is hoztunk), a társaság jó. 1 óra körül végül elmentünk pihenni, már fájt a derekam és a hátam, pedig még maradtam volna, főképp mert megkóstoltam volna a többi ételt is (sütiiiii :)). Nagyon jó helyünk volt, összebújva aludtunk reggelig férjjel. Szuper volt, közben pici mozgását figyeltem, amint letettem magam vízszintesbe, beindult az afterparti.

Másnap még eszegettünk (még jó, hogy nem most kellett kontroll vérvételre mennem...kiakadt volna a koleszterinszint mérő...), aztán kocsikáztunk haza, tesómék vissza Pestre, mi pedig pihentünk, aztán hétfőn hazajöttünk. Én bevallom, néha nagyon rossz érzés, hogy ennyire gyengének és fáradékonynak érzem magam, és muszáj hagynom magam sodorni az érzéseimmel és a fáradékonyságomat elfogadni. Hát ez van, de legalább már híztam 6 kilót (kórházhoz képest 10-et).

A kutya rettentően örült nekünk, abban elfáradt estére, hogy nekünk örült. Egy rövid erdei sétára azért elmentünk vele a fáradtságunk és a hideg ellenére is, de mégis kicsit muszáj volt vele kimozdulnunk, helyes volt, ahogy nem bírt betelni velünk, azóta folyton attól fél, hogy megint itt hagyjuk. Annyira édes, hogy megzabálnám (kivéve amikor megverném, ha rosszalkodik :)). Imádnivaló kis ördögfióka!

Újra láthattuk apróságunkat a kórház nagy UH monitorán, amikor a 20 hetes nagy ultrahangra mentünk a minap. Én nagyon izgultam, hogy minden rendben legyen, szépen fejlődjön, meglegyen mindene és fejlett legyen, egészséges legyen...hát, csak amiken gondolom a kismamák izgulnak hasonló esetben. Nem volt túl hosszú maga a vizsgálat, de élményekkel teli. Láttuk a kis picúrunkat hancúrozni odabent, mozgolódott, forgott, majd a szájába vette az ujját és azt szopizta, irtó cuki volt, egész nap elnézegettem volna. Közben férj szorongatta a kezemet (utána meg megjegyezte, hogy vissza se szorítottam neki, pedig milyen megható volt és milyen szép volt). Megtudtuk, hogy a pici kislány és a dokibácsi mindent rendben lévőnek talált, szépen növekszik a pocakban, korának megfelelően. A családban anyósom és a tesóm volt rápörögve a fiúvagylány témára, de anyós vitte a prímet, akivel nem lehetett megértetni, hogy attól, hogy mi tudunk valamit, még nem feltétlenül kell neki is tudnia azt...ilyen türelmetlenséget már rég láttam :). Pedig még nem szerettük volna feltétlenül elárulni a nemét (és a nevét sem), de nem bírtam tovább az állandó faggatózást. Így amikor biztossá vált, hogy lányos szülők leszünk, készítettünk egy képeslapot a családnak és mindenkinek átadtunk (és elküldtük). Annyira kreatívok vagyunk, hogy csupán két barátnőmnek esett le a rózsaszín keret a kis virággal, senki másnak nem tűnt fel, sőt, volt, aki az ultrahangképről megállapította, hogy lány lesz, mert nem lát kukacot (az ultrahangképen a babánk a derekáig látszik :)). Szóval a lényeg, hogy mindenki nagyon örült a hírnek, szerintem a kisfiúnak is hasonlóan örültek volna, mint ahogy mi is. Ha szívemre teszem a kezem, én bevallom, talán jobban vágytam kislányra, de számomra a legeslegfontosabb az egészsége és hogy szépen növekedjen, fejlődjön odabent. Pocak közben egyre csak nő, már bárki számára világos, hogy nem meghíztam (főleg, hogy eddig nagyon semmim nem nőtt a hasamon és a derekamon kívül, maximum a fenekem minimális mértékben és kikerekedtek a melleim, de ezt nyilván férjen kívül - hála a push upnak - senki nem veszi észre). A kabátjaimat rendre a szekrény mélyére rakom kimosva - jó lesz majd jövőre, már nem ér be rajtam a cipzár...Egy-két kismama dolgot sikerült jó áron beszereznem, így van farmerem, harisnyáim, sztreccs ruháim, pólóim, kardigánok. A pulcsikkal kissé bajban vagyok, de talán még találok 1-2 jó darabot.

Egy újabb mérföldkőhöz érkeztünk ezelőtt 1-2 héttel, amikor a nevem napján a csöppünk megmutatta végre magát apának is! Úgy értem apa is érezte a hasamra tett kezével a kis apró karaterúgásokat. Szuper volt, hogy együtt is örülhettünk neki, nagyon nehéz elkapni a pillanatot. Érzem, hogy most volt 1-2 mozzanat, szólok, mire apa szalad, rohan, de aztán a következő 5 percben nem történik semmi és ő szomorúan konstatálja, hogy na, megint nem érezte. De most elkaptuk, együtt az apró kis szívdobbanás érzést a hasfalamon.

Már gömbölyödik szépen a pocak! Mivel hiperstimulálódtam, így néha olyan érzésem volt, mintha összemenne inkább a hasam, minthogy nőne, persze ezen a fázison már túlvagyunk, mivel már növöget a picúr.

Múlt héten vasárnap éreztem először határozottan (persze először határozatlanul :)), hogy ez most nem a belek játéka, ez nem emésztés, ez most más, ez ő. Próbáltam már sokszor figyelni a kezemet a hasamra téve, hogy valami mozgás tapasztalható-e már, de eddig nem tudtam elkülöníteni, illetve bizonytalan voltam, hogy az, vagy sem. Pillangórepülést, csiklandozást, buborékokat én igazán nem éreztem, bevallom. De most már érzem, most már tudom, hogy mikor dugja a popóját a hasfalamnak (ott egy kis időre, de határozottan bekeményedik egy részen a hasam) és mikor rugdos, bokszol párat. Belülről annyira még nem érezhető, de a kezemet a hasamra téve már igen. Persze férjnek is egyből mutattam, de a nagy, vastagbőrű kezeivel még nem érzi igazán. Nem baj, 1-2 hét és már ő is teljesen szépen fogja érezni, amikor beszélget velünk a kis törpénk odabentről. Annyira izgi!

Ott folytatom a beszámolót, ahol abbamaradt...a másnapi tesztnél. Szóval az úgy alakult, hogy kitettem a posztot és még aznap délután mentem a városi kórházba (ahol épp ügyeletes volt a nőgyógyászom), mert folyamatosan hánytam és egyre romlott a helyzet, már segítséget kellett kérnem, nem akartam tovább várni. Irány a kórház, a doki megvizsgált, hiperstimuláció, ahogyan gondoltuk. De elég súlyos mértékű ahhoz, hogy kórházi ellátást igényeljen, így egyből felvett osztályra, már nem mehettem haza.

Az aznapi leletem szerint magas fokú hiperstim, a petefészkek duzzadtak, nagy mennyiségű víz a hasüregben (a petefészkeim 7,5 centisek voltak). Azt gondoltam, hogy nem baj, most már jobban leszek majd minden nappal, mert ennél rosszabbul már gondoltam nem lehetek. Rosszul gondoltam. A kórházban 3 hetet töltöttem el, ebből az első 10 napban folyamatosan romlott az állapotom, 50 kilósan kerültem be kb, 60 kilóig ment fel a súlyom a rengeteg vízzel, ami felgyűlt a szervezetemben 1 hét alatt. A vérképem leromlott, így két hétig napi 2 liter infúziót kaptam. Már nem hánytam, a vizeletemet mérnem kellett (infúziós állvánnyal elég nehéz volt...:)), minden nap 2-3 liter folyadékot kellett meginnom és próbáltam enni. A kórházi kosztról annyit, hogy nem lett a kedvencem. IR-esként olykor (kb szinte mindig) félre kellett tennem a diétát és azt ennem, amit adtak (vagy amit behoztak nekem), különben éhen haltam volna. A legjobb a diabetikus reggelire kiosztott dzsem volt (ami nem volt cukormentes...:)) és a mákostészta cukorral. Na attól azért elég rosszul lettem később, pedig alig ettem belőle. Puffadt hassal a káposztafőzelék, a sárgaborsóleves és a lencsefőzelék sem volt a kedvencem. Na mindegy, közben a szülők és a férjem remek ellátásának köszönhetően minden nap kaptam egy kis hazait is. A kórházban közben elkezdték nézni a bHCG hormon szintemet is + UH on a vizesedést is követték és figyelték, látnak-e babát a pocakban. Már bent voltam kb 1 hete, amikor először megláttuk a monitoron a szikhólyagot, így biztossá vált, hogy azon szerencsés kevesek közé tartozunk, akik sikerrel jártak a lombikon első alkalommal. Határtalan volt az örömöm, utána már csak azon aggódtam, hogy legyen benne élet és meghallhassuk a szívverését is. Kb egy hét múlva már azt is láttuk, hogy élet fejlődik odabent, szívveréssel és nagy elszántsággal a nehézségek, az étkezés és a rosszullétek ellenére. A vizesedés legrosszabb része a lábdagadás volt, illetve az, amikor fulladtam és éjjel kardiológiára vittek át szívritmust ellenőrizni, mert nem voltam jól. Akkor nagyon megijedtem, de pár nap múlva elkezdett lemenni rólam a víz egy része. Amikor kiengedtek, akkor még nem voltam teljesen gyógyult, de már nem szorultam kórházi ellátásra, a vérképem is elfogadható lett, így hazaengedtek és kontrollra kellett visszajárnom. Akkor voltam 7-8 hetes kismama.

Itthon közben nagyban zajlott a lakásfelújítás, a tiszteletemre a hálószobát teljesen rendbe tették és kitakarították, az lett a törzshelyem egy időre. Sokat aludtam nap közben is és a rosszullétek elmúlása után rámtört az ellenállhatatlan éhség (bármikor, bárhol, szinte bármit képes lettem volna megenni - ehhez hozzá kell tennem, hogy mire sikerült rábeszélniük, hogy álljak mérlegre, akkorra mutatott a gépezet 47 kilót - 170 centihez ez azért elég kevés). Görnyedt háttal és minusz öttel járkáltam a lakásban, a kertben. Egyedül nyilván sehová nem mehettem, de nem is tudtam volna, vezetni nem engedtek (sokszor szédültem), nagyon le voltam gyengülve, de boldog voltam, mert növekedett a hasamban a kisbabánk, ugyanakkor rettentően féltettem is. Igyekeztem a legtöbb ételt magamba gyűrni, oda a diéta, nincs számolgatás, muszáj 4-5 kilót magamra szednem bárhogyan. Így heti 1-2 alkalommal becsúszott egy hambi vagy kakaós csiga. Most, 16 hetes kismamaként már 53 kilónál tartok (lassan 8 kilót híztam a kórház óta!), szóval az alaphoz képest már 3 kiló, most vagyok a versenysúlyomnál, így még rámfér azért pár kiló azt hiszem. Ebből most nem csinálok hiúsági kérdést, az egészségünk a tét.

A doktor nem engedett vissza ezek után dolgozni legalább a 16. hétig, a munkahelyemen pedig minden eszközömet leadva passziváltattak, így tartós táppénzem után sem igazán várnak vissza, bár őszintén szólva megértem, hiszen 3 hónapja nem dolgozom és csupán 3-at tudnék újra munkával tölteni, nincs is sok értelme egy multinál. Belenyugodtam már és nem is telnek olyan lassan és unalmasan a napok. Először nagyon megijedtem, mi a fenét fogok csinálni itthon ennyi ideig, de a délelőtti heti 1-2 alkalmas vásárlás és heti 5 főzés elfoglal, aztán eszek is és sokat olvasok. A filmnézés csak nagyon rövid ideig köt le, így a könyvek világában keresek szórakozást (a kórházban is olvastam, mondjuk ott túl sok lehetőség nem volt másra, de azt hiszem 4 könyvet kiolvastam bent is). Amikor kicsit elememben vagyok, akkor kertészkedek kicsit, játszok a kutyánkkal és tanítgatom (sétákra nem adom vele a fejem, mert pár hónap alatt 20 kilósra nőtte ki magát és kölyökként kicsit kajla még...), új recepteket próbálok ki, keresem a finomságokat a neten és a férjem megígértette velem, hogy heti egyszer sütit is süssek neki.

A férjem, róla is kell pár szót ejtenem, mert a sztoriban ő is elég nagy szerepet vállalt. A kórházba szinte minden nap bejött látogatóba (a munkarendjébe nem nagyon fért bele, de elintézte), hozott bármit, amit kértem (még új bugyit és hálóinget is vett nekem :)), a kutyát sétáltatta, szórakoztatta, itthon vezette a háztartást és intézett mindent a felújítással kapcsolatban. Nagyon büszke voltam rá, hogy ilyen ügyesen logisztikázott és azért örültem, hogy ennyire aggódott értem (értünk :)). Amióta itthon vagyok, azóta is rengeteget segít, ő porszívóz általában, szemetezik, mosogatógépet pakol, bevásárlást intéz, este kutyát sétáltat, éjjel kutyát csendesít ha épp valamiért hisztériás rohamot kap a vizslánk, mert fél 3kor egyedül érzi magát a kertben... Délben hazafut friss ebédre, közben dolgozik (nagyon sokat). Nem lehet egy rossz szavam sem igaz? Hát szerintem nagyon ügyesen kitett magáért, bár sokszor látom rajta, hogy már fáradt és nyűgös. Most már egyre több mindent próbálok átvenni tőle újra (ha már itthon vagyok és egészen jól vagyok), hogy ne legyen annyi plusz teher rajta.

A szüleim is eljöttek. Apukám a felújítást felügyelte és kivitelezte (és próbált rászoktatni a folyamatos kolbász és szalonna evésre), anyukám pedig a végén takarítani segített és engem hízlalni :). Szóval mindenki próbált engem kímélni és segíteni, ahol tud. Ezért nagyon hálás vagyok. Most egy szép, "új" házban élhetünk és bár a tervezett előszoba és a terasz sem lett kész idén, de minden mással végeztünk és nyugodtan várhatjuk a kisbabánkat.

Most 16 hetes a babánk és a kezdeti vizesedésnél megszokott 5 hónaposnak beillő pocak már a múlté, most a szépen gömbölyödő babapocakomat növesztem. Néha reggelente megijedtem, hogy eltűnt a hasam, de persze délutánra csak előkerült. Már figyelem a mozgását is, de még nem nagyon éreztem teljesen egyértelműen, hogy ez ő, csak ilyen kis kutyorgásokat, bugyborékolásokat észleltem és néha a hasam alsó részén egy-egy kisebb területen érzem, mintha keményebb lenne egy helyen. Szerintem ez ő lehet. Már nagyon várom, hogy érezzem a mozgását, annyira izgalmas lesz és megnyugtató!

Folyt.köv....

A lombik nagyon távolinak és olyan hihetetlennek tűnt egészen addig, amíg bele nem csöppentünk. Onnantól pedig magával rántott a gépszíj. Futószalag 1-2-5 perc és már jöhet is a következő. Rettenetesen le van terhelve az intézet, naponta több százan állnak sorba kisbabáért és megoldásért a váróban. Első alkalommal rutintalanok voltunk és a megbeszélt időpontra, 9:30-ra mentünk, aztán hamar rájöttünk, hogy nincs időpont, szóval mehetnénk már hajnalban és akkor hamarabb végzünk. Először 14:00-kor végeztünk, 4 órát vártunk kint egy pár perces vizsgálatra, majd felírták egy papírra a gyógyszerek adagolásának menetét, UH és mehettünk is dolgunkra. Kicsit furcsának találtam, hogy a szuri beadását senki meg sem mutatta, mintha ápolónő lennék, de aztán a netről bármit meg tud tanulni az ember. A nehézség inkább abban volt, hogy nem előretöltött volt a szuri, hanem az a hagyományos, összerakós, felszívós. Na a szurizással amúgy nem volt nagy gondom, első pár alkalommal még féltem meg remegő kézzel adtam be magamnak, de aztán a férjem nem akarta nagyon átvenni a szerepet, mert örült, hogy én is be tudom adni saját magamnak. Egyre jobban ment, de a tüszőrepesztő felé közeledve már kicsit belefáradtam és hosszú percekig kerestem a megfelelő helyszínt a bőrfelületemen a beadáshoz. Itt-ott kialakultak sárga foltok, egyszer még picit vérzett is, sőt, olyan is volt, hogy a tűt a bőrömhöz érintve fájdalmat éreztem, ezért tovább keresgéltem a helyet, majd rájöttem, hogy annyira éles a tű, hogy minden egyes keresgélés meglátszik a bőrömön...Én béna. A szuris időszak egyébként nem volt olyan vészes, nem voltam rosszul tőle, semmi extrát nem tapasztaltam, már lassan egy közös bevált procedúra volt lefekvés előtt. UH kontrollra 2-3 alkalommal kellett mennünk, kicsit megterhelő volt hajnalban 1 órát utazni majd haza és munka, de kibírtuk.

A leszívástól eléggé féltem, bár altatásban történt, mégis az altatás maga is olyan távoli dolog és megfoghatatlan. Egyszer, tavaly ősszel amikor műtöttek, akkor kicsit más volt az eljárás, mint most. Akkor maszkot kaptam meg minden félét, most semmi ilyesmi nem volt, vénás altatás, szóval csak kitettem a rosszabbik kezem oldalra (pont az kellett..., azon nincs is véna, bár a nővér elég ügyesen eltalálta elsőre, hogy az infúziót be tudja kötni), vérnyomásmérés, egy-két apróság ellenőrzése, infúzió be, majd mondták, hogy szédülést fogok érezni, de ez normális és már húzott is le a spirál, majd képszakadás. A megőrzőben ébredtem fel, ahol akkor vitték be a 4. embert (én az első voltam), így elég hosszan szundikáltam. Mivel sok mondanivalóm nem volt, így inkább tovább aludtam, míg a férjem be nem jött. Kicsit megijedt, mert akkor már mindenki vidáman üldögélt és fecsegett én meg csak húztam a lóbőrt és lassan ébredeztem mellette. Kómás votlam egész nap, délután nagyot aludtam, de éjjel sem volt gondom az elalvással. Leszívás után egyből éreztem hasfeszülést, kellemetlen diszkomfort érzetet, de nem volt komoly, kibírható. 1 napig pihenés,

A folyamatos várakozás, míg beültetés napján (5.nap) kiderül, hogy hány kis pete fejlődik és hogyan alakul az életük, az elég feszült volt, mindig telefonálás előtt remegett a kezem, vajon mit fognak majd mondani...Először 16 petét sikerült leszívni, másnapra 13 termékenyült meg. Utána ebből 8 maradt, majd 7, majd 2. A kettőt visszakaptuk a pocakba.

A beültetésnél kicsit többet kellett várni, mert a doktor úr éppen vizsgált, de aztán szépen sorban minden nő elé járult és megkapta a kis petécskéit / petéit. Nagyjából 5 perc volt a művelet, max 7. Kacsa be, fertőtlenítő törlések (na ez nem volt kellemes), majd hosszú vékony csővel a petéket beengedték a méh felső részébe és mehettem feküdni, pihenni. Fura volt, hogy az inszeminációknál 3 órát kellett feküdni ékpárnával, itt meg kb 1-et semmivel, de én bíztam végig a szakemberekben, ők tudják mi kell. Beültetés előtt megnézhettük a két kis blasztocisztánkat élőben a monitoron, egyikük picit előrébb tartott a fejlődésben, mint a másik, de egészségesnek tűntek. Beülti után sok fekvés, tévézés, filmezés, olvasás. Néha kertben séta, 1-1 gyors főzés, semmi takarítás, kicsi kutyasétáltatás. 2-3 nap után már bátrabban jöttem-mentem, bár akkor sem vittem túlzásba, kedvem sem volt sehova menni, inkább pihentem, volt, hogy délben is aludtam 1-2 órát (sosem szoktam). Szegény kiskutyánk kicsit el lett hanyagolva, mert fura volt neki, hogy otthon vagyok, mégsem vele foglalkozok, de azért elvolt magában is. A második héten azonban nagyon bekeményedett a hasam, felduzzadt és feszít azóta is. Ez hiperstimuláció, közepes fokú. Szerencsére nem ment még rá a tüdőmre, mert kapok levegőt, de éjjel aludni nem nagyon tudok, nyomja a gyomromat és folyamatosan émelygek, szagoktól rosszul vagyok, hányingerem van, még hánytam is. A hasam nagyon fáj a feszüléstől. Az émelygés miatt nagyjából semmit nem tudok megenni, ha mégis valamit legyűrök, az kijön kicsit később, elég ijesztő. A vizet nyomom folyamatosan, hogy ne száradjak ki. Az intézetben azt mondták, ennek az ellenszere a bőséges folyadék és a fehérjedús táplálkozás. Köszi...nagyjából semmilyendús táplálkozásnak mondanám a jelenlegi, 2-3 napja tartó állapotomat. Fehérjeturmixot próbálom lenyelni, hátha az valamit javít a helyzetemen. 

A tesztre holnap kerül sor, már nagyon izgatott vagyok miatta. Várom, hogy engedjen a hasam feszülése és távozzon a víz is. Remélem, hogy egy kis emberke viccelődik velem odabentről.  

Nemrég anyukám rosszul lett...hirtelen jött, megrázott, aggódtam, megijedtem, féltem, rettegtem, kérdeztem, hívtam, mentem. Szédült, fájt a feje, a szeme, cseng/zúg a füle - vizsgálat követett vizsgálatot (sok-sok vizsgálat), idegen szavak és kifejezések, majd megállapították, hogy egy kicsi agyi ér katasztrófája volt, azaz egy vérrög megakadt az agyban, de nem pattant el az ér (szerencsére), hanem a feltolódott vér kitágította az eret és tovább sodorta a rögöt, ami így felolvadt a vérben és eltűnt. A tágulat pedig rettenetes fájdalmat okoz és sokáig gyógyul. Már lassan 3-4 hete történt és azóta kicsit már talán kevésbé rettegek, hogy elveszíthetem, de mindig ott van bennem a gondolat, hogy az élet kiszámíthatatlan, bármikor bárkivel bármi történhet (főleg tavaly nyár óta erősödött fel bennem ez, amikor a barátnőm apukája a semmiből meghalt horgászat közben és belefulladt a tóba...nagyon sokat gondolok rá és néha olyan érzésem van, hogy megpillantottam az utcán is, hihetetlen mekkora fájdalom lehet ez szegény családjának, felfoghatatlan). Anya azóta picit talán jobban van, a telefonban legalábbis mindig ezt mondja, de szerintem csak meg akar nyugtatni, hogy ne aggódjunk miatta...anya...a hangjából azonban általán a kis antennáim leveszik, mi a helyzet nagyjából. Apa is félti, pedig elég kemény legény, de most látszott rajta is, hogy aggódott, vigyázott rá. Máskor persze folyton ugratja, piszkálja, viccelődve tol rajta egyet, meglöki (a másik felborul kábé, dehát neki ez csak egy kis viccelődés volt :)), de most nem piszkálgatta, nem lökdöste...nála ez a féltés jele. Anya még gyógyul, remélem, hamarosan jobban lesz és a régi anya lesz újra, fejfájás és aggódás nélkül.

Kutya...lett egy új családtagunk, Rió. A kis magyar vizslafiú. Nos, annyira régóta vágytunk már kutyusra! Megegyeztünk anno, hogy ha lesz kertünk, lesz kutyánk is. Most lett. Sokáig kerestük a megfelelő alanyt a családunk bővítéséhez, végül Odorarius Magor, azaz ahogy mi neveztük el, Rió került a családunkhoz. 8-9 hetes volt, amikor elhoztuk a tenyésztőtől (a Velencei tó partjáról - már a hazaút is kész veszedelem volt, nem fogom hamar elfelejteni, én voltam a kutya őrzője, ő meg a "meneküljünk, szabaduljunk minden áron" című mutatványát adta elő a kétfős közönségének, azaz nekem és a férjemnek. Még sosem ült azelőtt autóba, így a kocsi mozgása is új volt számára, két vadidegen emberrel a fedélzeten...megértem, hogy bestresszelt. Aztán fél óra után elcsendesedett - gondolom felfogta, hogy innen nincs visszaút - és bealudt. A legváltozatosabb módokon, pózokban képes aludni a mai napig). Az első napok elég nehezen teltek, még mi sem tudtuk mire is számíthatunk, Rió is kereste a helyét, a lehetőségeit, a korlátait. Így, túl a második héten már kezdjük kiismerni egymást és a szokásainkat, szóval mi (a felnőttek :)) már könnyebben tudunk alkalmazkodni hozzá és igyekszünk nevelő célzattal megmondani neki mindig a frankót, bár nem könnyű. Egyrészt tök cuki, másrészt baromi rossz néha és rá kell pirítani, rá kell csapni a kis orrára, mancsára, ha épp huszonötödjére kezd rámugrálni és harapdálni játszásiból. A sétálás is egy élmény, még a póráz egy talány, nem tudja olyan ügyesen használni, szóval tanítjuk és tanítjuk rendületlenül. Étellel a legkönnyebb, de elég nagy franc, mert ha rájön, hogy ő most kap valamit, akkor megcsinálja, egyébként pedig ha épp olyan kedve van, akkor a nevére sem hallgat. Sok türelem kell hozzá, az biztos. Ami érdekes, hogy miatta átalakítottuk a napirendünket, például csak este 7 után szoktam főzni, mert akkor ő már lefárad és elkezd vacsi után szunyókálni, szóval csend van és nyugalom. Reggel korábban kelünk, délután pedig séta van meg játék. A férjem kicsit türelmetlenebb vele, hamarabb elveszti a fejét, ha már megint és még mindig a kabátja ujját rágcsálja a kutya és rá se hederít a tiltásra és a szólongatásra. Minden esetre az ül-t már egészen jól ismeri, a nevére is (nagyjából, ha nem épp a legfontosabb dolga van a világon) hallgat és minket is megismer. Szeret futni, imád füvet és növényeket kóstolgatni, szeret bújni és velünk lenni. Cukiságbomba, de néha én is tépem tőle a hajam...:).

Lombik. Eljutottunk idáig. Nem így terveztem a jövőnket még anno, de úgy látszik, ez az utunk. Már nagyon sokszor átgondoltam és gondolkoztam ezen az egészen, megbékéltem a helyzettek, hogy valószínűleg nekünk így születik majd kisbabánk, orvosi segítséggel. Eléggé túlmisztifikáltam és spirituálisan kicsit túlgondoltam annak idején a lombikot, amikor totál be voltam rezelve tőle és a hormonoktól és az orvosoktól és a "ha csak így lehet gyerekünk, akkor lehet, hogy a természet akarja, hogy még nem jött el az ideje" - mondatoktól...Szóval azt hiszem mára elfogadtam, hogy ez van, megpróbáljuk, kibírom, megteszem a tőlem telhető mindent és meglátjuk, hogy sikerül. Ha sikerül, akkor onnantól kezdve számomra úgysem számít, hogy lombik vagy sem, ha nem sikerül, akkor kicsit pihentetjük a dolgot és örülünk másnak...De azért remélem, sikerül :). Már vagy 2-3 hete szurkálom magam rendületlenül esténként, eddig a hasfeszülésen kívül semmi negatív tapasztalatom nincs, jól bírom. Fáradt vagyok és álmos legtöbbször, de más bajom nincsen szerencsére. Már hamarosan a petesejtek leszívása következik, 8 pete érik szépen a hasamban, vigyázok rájuk és reméljük, szépen fejlődnek majd odabent és majd kint is. Már most egy kicsit olyan más érzés van bennem, nem tudom miért, de kezdek ráhangolódni a várandósságra agyban is, lélekben is...Folyt köv...

Végre kiszabadultunk otthonról a férjemmel és milyen jól tettük, fantasztikus kis koncetre sikerült eljutnunk (miután túlestünk a szemforgatásokon meg a motyogáson a kései időpont miatt és mert fáradtak vagyunk és amúgy is...). A színházba mentünk, ahol a színészek adtak koncertet. Persze előre gondoltam, hogy lesznek illusztris vendégek, akikkel találkozni fogok, de nem gondoltam, hogy ilyen ... ööö ... semmilyen lesz.

Szóval összefutottam exkollégákkal (barátokat nem is mondok, hiszen azért arról nem volt szó korábban sem), akiket oly szinten hidegen hagyott a megjelenésem, hogy az valami félelmetes. Egy személyben egyáltalán nem csalódtam, illetve csak meglepődtem erősen kapatos állapotán (szerintem egy nőnél gáz a részegség, de ez szubjektív). Egy sráccal, akivel korábban is jó viszonyt ápoltam, jól elbeszélgettünk, a többiek pedig nagyjából levegőnek néztek. Hát...egy csónakban ülnek, én pedig kiszálltam, lehet, hogy hirtelen nem tudták, hogy viselkedjenek, mit kérdezzenek, bár ez a közeg nagyon egy én pedig mindig is kilógtam belőle (nem bánom). Egy személyben azonban mélységesen csalódtam, most jutottam el arra a szintre, hogy szembeötlő volt már számomra is kétszínűsége és megjátszása. Sajnálom, mert mindig nagyon kedves volt és azt hittem, jóban vagyunk, most már tudom, hogy nem. Annyira nem vágott padlóra a felismerés, de bevallom, rosszul esett.

Azon is elgondolkoztam, hogy megváltoznak idővel az emberi, baráti viszonyok. Egy lány például régen (5-7 éve) a legjobb barátom volt, koszorúslányomnak kértem fel, most pedig egyáltalán nem ismerek rá, sőt, már nem is beszélünk. Számomra hihetetlen, hogy egyes barátságok ilyen mély szintekre süllyedhetnek. Persze ha ma írnám össze az esküvői meghívottak listáját, a baráti társaságomból teljesen más kört hívnék már meg. Vannak barátságok, melyek azóta felerősödtek, mások elfelejtődtek, megint mások azóta léptek be az életembe. Érdekes, de vannak olyanok is, akik ez alatt az időszak alatt a legjobb, legkedvesebb barátaimmá nőtték ki magukat. Egy lánnyal például el sem tudom képzelni, hogy a jövőben megszakadna köztünk a kapcsolat. Hát, legalább tudom, hogy vannak igaz barátaim is, akikre lehet számítani. És vannak olyanok is, akiket ideje elfelejteni.

ez egyszerűen hihetetlen, de megint eltelt egy hónap és nem írtam megint semmit...pedig annyira azért nem unalmas az életünk, csak egyszerűen annyira rohan az idő, mint eddig soha életemben. Hétfőtől péntekig, majd szusszanás és kezdődik elölről. Hihetetlen, még nem éltem át ilyet azelőtt, bár még multiban sem dolgoztam, azt mondják ez az élet ezt hozza magával. Mire felébredek már hipp-hopp újra ősz lesz?! Remélem, nem, tudatosan próbálom kordában tartani a munka és magánélet egyensúlyát.

Nemrég voltam féléves kontrollon a nődokinál, szerencsére mindent rendben talált, nagy kő esett le a szívemről, szerintem még a váróban is hallották. Szegény kisférjem, kicsit sajnáltam, mert nagyon idegen neki a közeg, az orvos, a nőgyógyász, a váró, a vizsgáló, de most második alkalom már, hogy nem kint vár meg, hanem bejön velem meghallgatni a tudnivalókat és odabent megvárni, mi történik. Persze mindig a függöny mögött áll meg, de kedves tőle, hogy bejön velem és támogat, olyan büszke voltam rá, hogy a sok nő között nem tartotta cikinek, hogy férfiként bejött velem (persze lehet, hogy annak tartotta, csak nem mondta :)). Szóval nagykontroll megvolt, nem újult ki az endometriózis, minden oké odabent. A hormonjaim még játszadoznak velem, de a prolaktin szintemet leszámítva minden nagyjából oké (most szedek rá gyógyszert és talán ez is beáll a sorba a többi közé, most valahogy úgy érzem összeáll a kép). Tavaszra van lombik időpontunk, rettentően izgulok miatta és továbbra is abban bízom, össze fog ez jönni spontán, persze már nem sok időnk van rá próbálkozni...de naív énem folyton ezt suttogja a fülembe.

A házat már teljesen biztokba vettük, közben megjelentek a jobb idővel a hangyák is, akikkel felvettük a harcot és persze még meg kell szoknom, hogy néha-néha egy-egy pók be fog figyelni a sarokból...A madarak már rátaláltak a kertre és a madáretetőre, mindig szoktam figyelni őket az ablakból. Tervezgetünk elég sokat, mi hogyan legyen majd tavasszal, amikor kezdődik a felújítás, a szépítés, átépítés. Szerencsére olyan nagyon sok mindenen nem kell variálni, de pár dolgot azért megcsinálunk és ha minden jól alakul, akkor őszre egy előszobánk is épül majd. A kiskutyát már nagyon várom...májusra beszéltük meg, de közben rá kellett jönnöm, nem olyan egyszerű dolog ez, hiszen még a legtöbb helyen most fedeztetnek, szóval mire ebből kutya lesz, az július...sajnos, pedig már úgy izgulok miatta, alig várom! Kicsit azért félek is tőle, remélem, hogy jól fogom tudni kezelni, nevelni és jó barátság alakul ki majd köztünk.

Elég nehéz egy hónap áll mögöttünk, kisférjemék a boltban teljeskörűen felújítottak, így aztán elég keveset találkoztunk, ő is sokat dolgozott, elfáradt, nyűgös volt és fájt mindene...nekem is, szóval már vártam, hogy vége legyen ennek és újra megnyisson a bolt, minden visszazökkenjen a régi kerékvágásba és visszakapjam a férjem, az időnket és a nyugalmunkat, új programokat. Igazából valójában a közös programok, a kikapcsolódás hiányzik. Hogy ne csak robotoló feleség legyek, aki mos-főz-takarít és ellát otthon mindent, hanem legyek feleség a férjem oldalán egy eseményen, a moziban, egy vacsorán, egy sétán, a kertben ülve...Már csak a terasz hiányzik :)!

ránéztem egyik nap az oldalra és meglepve láttam, már majd egy hónapja írtam utoljára. Úgy mennek a napok, hogy hétvégéről hétvégére élünk, este hazaérve ágybadőlünk és reggel kezdődik minden előről, majd megint itt a hétvége, amit mindig nagyon várok. Férjem nagy vállalkozásba kezdtek, így most felújítanak a munkahelyen, totál őrület van még egy hónapig...kibírjuk, hetente egy szabadnappal (amikor kezébe kerül a telefon, már a leveleket olvassa, a laptopon frissíti a forgalmi adatokat, ha eszébe jut valami, egyből jegyzetel, de sokmindent még így is elfelejt...), rengeteg türelemmel és túléléssel. Amióta munkahelyet váltottam, azóta teljesen átérzem a facebookon posztolt jön a hétvége, végre péntek, jajj ne hétfő és ehhez hasonló posztokat...Eddig ilyen érzéseim nem voltak, de most ugyan kevesebbet dolgozom időben, mégis mintha fáradtabban mennék délután haza és kevesebb szabadidőm jutna mindenre, bármire (pl. főzésre). Kedvem és időm sincs a konyhában szórakozni hétköznap, olyankor inkább a legegyszerűbb dolgokat esszük, hétvégén gourmet menü van, akkor kiélem magam és a szabadidőmet is ilyesmi dolgokra fordítom. Hétköznap nincs takarítás sem, de hétvégén mindig full szervíz van, ágyhúzás, új pizsi...stb. Szóval így telnek a mindennapjaink. Már a jobb időt, a tavaszt várom, amikor kicsit hosszabbnak fognak tűnni a nappalok, amikor több kedve van az embernek mindenhez.

Könyvet sem vettem a kezembe egy ideje, de most találtam egyet, ami leköti a figyelmem, szórakoztat és érdekes a sztori is, így újra belelendültem az irodalomba is. Igyekszem megtalálni a tökéletes egyensúlyt a munka és a magánélet között. Vigyázok, hogy ne álljak be a multirobot sorba, nem akarok kiszipolyozott csontváz lenni pár év alatt, így tartom magam a 8 órás munkaidőhöz, bármennyire is nem tetszik ez a folyton túlórázóknak (dehát őket sem ülteti senki a gép elé pisztollyal a fejük mellett...). Persze a munka elég nehéz és néha túl sok és erőmön felül is próbálom megmutatni, hogy mit érek és ki vagyok. Szerintem eddig egész jól haladok, már kezdenek megkedvelni a többiek, de még távol állok az eddig megszokott hangulattól. De már sokkal jobban érzem magam, mint korábban. Csak rá kellett jönnöm, nem feltétlenül kell ragaszkodnom a közvetlen kollégák barátságához, mert ha egyszer nem, akkor nem...Ez van, nem kell erőltetni.

Szeretem nézni azokat a szép dolgokat, amiket megpillanthatunk 1-1 alkalommal, de nem mindennaposak. Például a felkelő teliholdat. Olyan nagy volt, olyan közeli és olyan sárga, ragyogó! Hazafelé autózva bal oldalomon a holddal, jobb oldalomon a lemenő narancsos nap fényével örültem annak, hogy végre világosban hazaérek. Persze ez nem csak a korábbi munkavégzésnek, hanem a későbbi sötétedésnek is köszönhető, de egyre jobban érzem, hogy milyen jó lesz majd nyáron, amikor most este 5 akkor gyakorlatilag még napközbeni időnek minősül. Alig várom!

Hétvégére eljutottam odáig, hogy végre kifestettem a körmöm, persze ez annyira bagatell dolognak tűnik, mégis fel tudja dobni az embert a szépen manikűrözött kezek látványa. Persze utána ne akarjál takarítani, tésztát gyúrni, levest főzni, zöldséget pucolni...egy-két napnál tovább nem tart egy lakk sem a kezeimen, de nem is vigyázok rájuk, mint a hímes tojásra. Mindegy, van elég, akár 2-3 naponta is kifesthetném, csak nincs időm és sokszor még kedvem sem, mert mire este odáig jutok, már fáradt vagyok hozzá. Inkább pihenek és olvasgatok. A hétvége elég csendesen telt, de szeretem a csendet...egyedül lenni néha jól jön, amikor az ember csak pihenni és elmélyülni szeretne. Én például 100 dolgot elhatároztam, mi mindent fogok két nap alatt véghezvinni, de végül keresztülhúzta a számításaimat az anyatermészet és inkább hesszeltem az ágyon fetrengve és olvasgattam, filmet néztem, pihentem...Közben persze csodás dolgokat pillanthat meg az ember! Például ragyogóan sütött a nap odakint, az arany díszeken (igen, még áll a karácsonyfánk) olyan szépen csillant meg a fény, gyorsan megpróbáltam lefotózni, de rájöttem, sokszor semmi nem tudja visszaadni azt a látványt, amit a szemem lát.

Közben elkezdett hullani a hó is, hihetetlen volt, még nem láttam hószállingózást napsütésben.

Amióta belepte a hó a kertet, minden nap azt lesem, mi-ki jár a kertünkben. Egyik este laza macskanyomokra bukkantam! A kis pimasz tudja, merre visz az út a komposzt felé! :)

Izgalmas dolog ez a kert, kíváncsi vagyok majd amikor munka is lesz vele, miket fogok csinálni (fűszernövényeket és szép virágokat tervezek, plusz a gyümölcsfák és a pár zöldség, főképp koktélparadicsom, amire hajtok). Biztos, ami biztos, rendeltem jázmin és levendula magokat, hogy illatozhasson tavasztól a kert!

Már korábban is többször írtam róla, hogy imádom a teákat. Mindenféle teát szívesen megkóstolok, de nyilván vannak már kifejezett kedvenceim.

Most nagy fába vágtam a fejszémet, egyenesen kínából és japánból rendeltem eredeti teafüveket (csak a szálas). Egészen kedvező áron lehet hozzájutni és sokféle található a neten, persze nekem is megfordult a fejemben, hogy nehogy fűrészpor lapuljon a vákumos zacsiban, de nem kellett csalódnom. Megérkeztek a teák, többféle is. Oolong tea (nem rossz, elég érdekes, majd tejjel is megpróbálom, fűszeres, keleties ízűnek hat), fehér teák (natúr, selymes ízű teák, mintha frissen vágott fű illata lenne, többféle érkezett belőle, kóstoló méreteket kaptam belőle, de ízlelés gyanánt megteszi). Rendeltem egy csomagot is, amiben 30 féle tradícionális teafű van. Abból a licsis fekete teát ízleltük és a mézes orhidea ízesítésű fekete fea is megvolt. Nem rosszak, de lassan kezdem érteni, hogy az európai nyelvünk a finomított ízekhez van hozzászokva. Túl sokáig egyáltalán nem szabad a füveket a vízben állni hagyni, mert ihatatlanul erős, kemény ízű lesz a teánk.

Megleptem magam egy jópofa bögrével is a teázáshoz, ami felvidít a fagyos időben itt bent az irodában minden nap (az a felirat van rajta, hogy "It's always tea time!" és egy szivecskés filter lóg rajta oldalt, nagyon jópofa).

Ami még nem érkezett meg, az a szárított rózsa és a jázmin. Egyébként annyira imádom a jázminos zöld teát és az illatát, hogy rendeltem jázmin magokat, hogy a kertbe ültethessek tavasszal. :) Annyira várom már a zöldülést, a tavaszt, a ragyogó napsütést (ami picit megkapja az ember arcát és nem csak belülről, a meleg szobából szép...), hogy a kertbe kiülhessek a reggeli teámmal. Az érzés kedvéért képes lennék fél órával hamarabb felkelni és nem plusz fél órát lustálkodni a meleg paplan alatt...(mint ma is). Tavasz gyere...

Először fagyott bele könny a szemem sarkába életemben. Még sosem fáztam ennyire, mint most hétvégén. -10, -15 fok volt a napokban és süvített a szél, ami sokat rontott az érzeten. Még hazafelé, a parkolóban sétálva alig bírtam nyitva tartani a szemem, úgy éreztem megfagy a szemgolyóm...amikor kinyitottam, fújt bele a szél...az meg a könnyező szemem sarkába fagyasztotta a vízcseppeket. Még sosem éreztem ilyet. Szinte fájt. Persze nekem pont az év leghidegebb napján kellett kitelepülnöm. Szeretem a kihívásokat, de azért a 3-4 réteg ruhában szinte mozogni se igen tudtam. Nagyon jól felkészültem, csak az arcom, az ujjaim és a lábujjaim fáztak. De azok nagyon. Érdekes volt a ragyogó napsütésben a jégpálya mellett figyelni az eseményeket a mínuszokban. De legalább szép volt, ahogy a napsütés a jégen meg-megcsillant.

Vasárnap folytatódott a fagyásközeli állapot, de tetéződött a reggelre havazással is. Felkelve annyira szép volt látni a kertet, amint befehéredett! Rögtön kipattant a szemem és bár vasárnaphoz képest korán keltünk, mégsem feküdtem vissza az ágyba hesszelni. Reggeli után, mint egy óvodás, beöltöztem és rohantam az udvarra hópihéket lesni, hóban taposni, lábnyomokat kutatni (vajon járt-e macska a kertben éjjel?)...Annyira szépek a hópihék...Nem tudom megunni a bámulásukat! Este kábé 10 év után először szánkózni mentünk a házunktól nem messze lévő 3 méteres kis dombra a nemrég apukámtól kapott (a gyereknek szánt! :)) új szánkónkkal. Persze férj nem nagyon mert vigéckedni a törött orrával, de én halkan sikítoztam lefelé száguldva a picike dombunkról. Annyira jó volt! Hó, fehérség, ropogás a talpunk alatt, sötétség és a csillagok. Meg mi.

Úgy tűnik, a házba költözés magával hozta a jobbnál-jobb sütik elkészülését is. Amióta elköltöztünk, próbálkoztam pár süteménnyel, bár bevallom, nem vagyok édesszájú (azonban a férjem igen), de az apró pogikat, kekszeket szeretem tízóraira elmajszolni. Sajnos a diétámból kifolyólag (IR) nem úgy megy, hogy beugrok egy cukrászdába és kiválasztok pár sütit vagy kinézek egy receptet és elkészítem, mert figyelnem kell a teljes kiőrlésű lisztre és a cukorra is, ami helyett általában xylitet használok vagy nemrég kipróbáltam a negyedannyit, de gofriba például teljesen jól működik a folyékony édesítő is. Szóval keményebb dió vagyok, de minden étel nálunk úgy készül, hogy bárki ehessen belőle, akár én is, ha csak 1-2 szeletet is. Alapvetően rá szoktam keresni a neten arra, hogy teljes kiőrlésű, diétás, diabetikus receptek mik vannak fent, azok között tallózok, de ha nagyon megtetszik valami, akkor csak simán kicserélem a lisztet teljes kiőrlésűre, a cukrot behelyettesítem az általam használtra és kész is az énkompatibilis verzió.

Karácsonykor életemben először készítettem linzert, ami nem lett rossz, csak jó sem annyira...de már rájöttem, hogy fontos lett volna betartanom a hideg vaj elmorzsolását (én lazán beraktam 1 percre a mikróba, hogy felolvadjon és könnyebb dolgom legyen). Készítettem hókiflit, itt már követtem az utasításokat és isteni finom kiflik születtek a sütőben! Annyira büszke voltam rájuk, hogy megérte a 20 perc gyötrelmet a hideg vajjal...Keksznyomdánk is lett, így nyilván készítettünk pár kekszet is, amik szintén nem lettek rosszak! Tegnap pedig (mivel tele a fagyasztónk gyümölccsel - nem hússal...gyümölccsel!!!) elkészült életem első rétese. Danke schön Tante Fanny a teljes kiőrlésű réteslapért! Túrós-meggyes-almás rétes lett belőle, tök jól sikerült, igazán büszke voltam magamra. És ez után hangzott el a férjem szájából, hogy mi történt velem, mostanában sokkal jobb sütiket készítek? Házba költöztünk és háziasszony lettem? Hát, mondtam neki, a lakásasszonyok ezek szerint nem olyan ügyesen a sütésben...

Azt szokták mondani, van aki főzni tud, van, aki sütni. Én előbbibe fényévekkel jobb vagyok, bevallom...de azért próbálkozni mindig lehet, szóval nem adom fel.

A napi szép rovatomban ma a spalettákon átszűrődő napfény által megvilágított növényt hoztam el. Eldőlt éjjel egy nagyon nagy növény a tárgyalóban, szóval gyors kertészeti munka után megfosztottuk a szára egy részétől, melyekből új növények fejlődhetnek majd ki. A szára viszont annyira élő, annyira zöld és szép...nem tudtam elmenni mellette.

Elhatároztam, hogy egy héten keresztül minden nap tudatosan nyitva tartom a szemem a szépre. Posztolni is fogom ide minden nap azt, amit megláttam, megtaláltam. Nem tervezem, hogy direkt keresem, tehát ha lesz olyan nap, ami elfut mellettem és semmit nem sikerül lefotóznom, akkor így jártam, magamra fogok csak vetni, hiszen szerintem ehhez csupán annyi kell, hogy ne járjunk vakon a világban.

Egyik reggel, amikor munkába indultam, csodálatosnak láttam az eget, ahol felkelt épp a nap! Annyira szép volt, hogy hangosan (egyedül voltam) megjegyeztem magamnak, hogy milyen gyönyörű. Akkor találtam ki, milyen mókás lenne, sőt, vidító, ha ebben a fogvacogtató januári hidegben, a szürkeségben, a szinte áprilisi időjárásban (hol havazik, hol süt a nap, hol fagyás van, hol melegszik...franc se tudja követni) meglátnám minden egyes nap a szépet. Szerintem, ha tényleg átéljük a pillanatot és a jelenben vagyunk, akkor inkább az lesz nehéz, hogy kiválasszunk minden napunkból "csupán" egyet, mert olyan sok van! Sőt, vannak olyan pillanatok, amiket egy fénykép nem ad vissza...tegnap például apró szemekben havazott és közben ahogy vonultak el a felhők, kisütött a nap. Ahogyan a napfény megcsillant az apró hópihéken, táncoltak, pörögtek a levegőben, mint egy kis csillám...olyan volt, mintha valaki fent kiöntött volna egy adag csillámport és a földre szórta volna a szórakoztatásunkra. Csodás volt! Nem fotóztam le...csak álltam és néztem a hömpölygő pihéket és tágra nyílt szemmel csodálkoztam rá újra a világra.

Végre itt a leállás! Persze a próbaidőm lejártakor nagyon mozgott bennem egy kis hang, hogy vajon másnap reggel is be tudok-e blokkolni és nem csak az év végi hajrá miatt kellettem, de szerencsére be tudtam blokkolni és kikényszerítettem magamnak egy próbaidő utáni értékelést is a főnökömtől. Lehet engem hülyének vagy mazochistának nézni, de én szeretem tudni, hányadán is állnak a dolgok és mi a vélemény felülről, mit szeretnének, van-e kritikai észrevétel...stb. Mindent egybevetve egy nagyon pozitív értékelést kaptam, így emelt fővel zárhattam az évet az új munkahelyemen. Megkönnyebbültem és kicsit azért ki is eresztettem, mert olyan feszesen fogtam a gyeplőt és annyira meg akartam mutatni mindent, hogy talán kicsit túlzásba is estem e téren. Túlórák, programok...nulla szabadidő. Télen egyébként is minden olyan gyors és olyan hamar másnap lesz, főleg, ha még tovább bent is marad az ember...a részlegemen olyan emberek dolgoznak, akik folyton estig bent vannak és rengeteget dolgoznak...hát, én is elvégzem a dolgom becsülettel és ha kell és nagyon muszáj, én is bent maradok tovább, de őszintén megmondtam a főnökömnek is: én nem ezért jöttem el a volt munkahelyemről, hogy most máshol rohadjak és pusztuljak bele a munkába...bocsi. Szóval én ezt a tendenciát nem fogom követni, remélem, a többiek nem kihúzónak, hanem inkább inspirálónak találják majd a magatartásomat. Végül is van életem is, nem csak munkahelyem. Persze könnyű annak, aki nem főz és nem várja otthon senki, de én szeretek főzni (és rendelni sem igen tudok a diétám miatt), van férjem és egy új házunk, ahol sok a tennivaló, szeretek olvasni és lazítani, szeretek feltenni egy maszkot az arcomra és relaxálni, szeretek sétálni, a barátaimmal találkozni, szeretek élni...Nemsokára itt a tavasz (már alig várom, hogy a kertben minden nap megcsodálhassam az új rügyeket, a fejlődést, a zöldülést, a virágokat, az illatokat), lesz kiskutyánk, nyilván szívesebben fogok hazajönni, mint bent senyvedni az íróasztal mögött...tervezem, hogy újra sportolni fogok (bicaj, futás - esetleg a kertben valahol még egy olyan most divatos saját testsúlyos kötelet is felteszünk majd), szóval bocsika, de én tényleg nem a munkámnak élek. Hozzá kell tennem, egyre jobban élvezem. Többször megfordult a fejemben a három hónap alatt, hogy mi a francnak váltottam és bárcsak bent melegednék a jól megszokott helyemen és várnám az egy hónapos leállást...szépen elbliccelném a telet, ehelyett gürizek, mint egy robot...de nyáron majd értékelni fogom az új melóval járó hamar hazatérést! Most persze nehéz, mert sok az új, sok az ember, sokan furán néznek rám és még nem fogadták el a tényt, hogy új ember érkezett a fedélzetre, irigyek a munkámra, de ez van, már túllendültem azon, hogy emiatt forduljak be. Végzem a munkám és most épp nem érdekel az sem, ki mennyit keres, örülök a saját fizumnak és minden mást leszarok. Tudom, hogy kábé 3 nap alatt pótolnának és senki nem sírna, ha eljönnék, hasonlóan állok én is a témához, hiszen ez "csak" egy munkahely, amit szeretettel és törődéssel végzek és lelkes vagyok és egyre inkább megtalálom magam benne. De akkor is kell az embernek magánélete is legyen. Nekem kell, szükségem van rá, én ebből építkezek, ebből merítek, ebből élek. 

Nagyon nehéz volt az előző pár hónap, ami mögöttem, mögöttünk van. Felmondtam, ezzel eddigi életem egyik legnehezebb döntését hoztam meg. Új munka, új emberek, új minden és tanulok, szokom, igyekszem, megmutatom magam és új ötletekkel bombázok mindenkit. Lassan talán szeretnek is páran. Ezzel is meg kellett küzdenem, nehezen bírom, ha nem szeretnek, a kiközösítés megkeserítette a mindennapjaimat. Közben műtöttek életemben először, de azon is túl vagyok, már csak pár nagyon halvány, alig észrevehető hegecske jelzi a helyet. Közben persze parázok tőle, hogy kiújul az endometriózis, de bízom a gondviselésben és talán a baba hamarabb összejön, mint hinném. Költöztünk is, panelből kertesbe. Óriási váltás. Van még, hogy éjjel felriadok arra, hogy fázom vagy hogy hallok valami fura neszezést. És közben annyira csend van, hogy cseng bele a fülem...szoknom kell, de élvezem. 

Szóval sok nehézség és sok nagyon szuper dolog is történt velem. Most pedig hamarosan megint egy új év vár ránk. Remélem, az is sok jót tartogat nekünk és talán a következő évben már tényleg hárman leszünk (akár pocakkal, akár egy kisbabával) a karácsonyfa körül. Ja, plusz a kutya ;)!