Eltelt 3 hónap, megőrülök! Egyszerűen még mindig nem tudom teljesen felfogni, hogy ez a csöpp kis édes pici itt él velünk, minden nap produkál valami újat és én minden nappal egyre jobban szeretem őt.

2 hónapos múlt nem sokkal Bori, amikor először vettem észre, hogy tudatosan rám mosolyog, felismer. Már rettenetesen vártam ezeket a pillanatokat, mert visszajelzés nélkül néha nagyon nehéz volt. De most már, amikor hozzám bújik, amikor meg tudom nyugtatni, amikor rám mosolyog (kedvencem, amikor szopizás közben fél szemmel, huncutul kikacsint oldalra és amikor észreveszem, már fúrja is a kis arcát vissza az oldalamra és nevet...meg tudnám zabálni), tudom, elhiszem, hogy ez mind tényleg valóság.

Annyira szerencsések vagyunk, olyan gyönyörű ez a kislány! Amikor még a pocakomban lakott, sokszor, szinte minden nap meditáltam kicsit a lazítós szövegre, amiben el is kellett (volna) képzelni a gyermekünket. Akár hogyan próbáltam, egyszerűen nem ment. Mindig annyira szerettem volna látni őt, a 4D ultrahangon is befúrta a kis fejét oldalra, hogy véletlenül se pillanthassuk meg. Bevallom, kicsit paráztam azon, vajon nincs-e valami gond. Ha láttam volna már korábban, hogy ennyire édes lesz a kis almácska pofijával, a gyönyörű szemeivel, a fogatlan vigyorával, a meleg ölelésével, a picibaba illatával, a kis hurkás sonkáival, a láthatatlan szemöldökével, a forgójával a homlokán, a vöröses, rezes színezetű, selymes hajával, a törpe ujjaival, a kacagásával, akkor minden napját végigsírtam volna a terhességemnek örömömben és várakozásomban. Így is ezt teszem...sokszor csak megpillantok valami apróságot a tekintetében vagy szorosan magamhoz ölelem és már jönnek is a könnyeim. Korábban említettem, hogy talán a gyermekünk szeretetének érzése folyamatosan alakul ki...nos, nem tudom még hová alakulhat ez az érzés, de sokszor most is úgy érzem, túlcsordul, olyankor indulnak meg a könnyeim, hogy kicsit könnyítsenek a lelkemben lévő kirobbanni vágyó szereteten, amit iránta érzek. Néha, amikor nap közben fél óránál többet alszik, alig várom, hogy felkeljen és végre magamhoz ölelhessem újra és el sem engedném...Egyik nap az jutott eszembe, hogy mi lenne, ha valami bajom esne és meghalnék. Mi lenne vele, ki vigyázna így rá, ki szeretné így, mint én? Sírtam...nem akarok meghalni, nagyon sokáig vele szeretnék lenni, hogy láthassam megnőni, láthassam minden pillanatát, magamba zárhassam azokat a kicsi darabkákat, amiktől színesebb és a réginél sokkal szebb lett az életem. Néha nagyon félek, hogy véget érhet...Sokan javasolják, hogy adjuk le a gyereket és 1-2 órára élvezzük a szabadságot, vásároljunk, sétáljunk, kapcsolódjunk ki. Nem tart ott a lelkem, hogy ezt meg tudjam könnyű szívvel tenni...egyszerűen képtelen vagyok nélküle lenni. Tudom, hogy nagyon sokan szeretik őt körülöttem, imádják a nagyszülei is a régen várt unokát, Borit mindenki szereti. De nálam jobban szerintem senki...ennél jobban nem lehet szeretni. Úgy szeretném, ha jó anyukája lehetnék, akit majd szeretni lehet és akiben megbízhat, aki jó támasza lesz. Nem a tökéletességre akarok törekedni, mert abba bele lehet rokkanni...de közel szeretnék járni hozzá. Ha nem is mindenben, de a szeretetemben igen. Nagyon nehezen mutatom és mondom ki sok esetben (mindig), mit érzek, hogy szeretek. Borival nincsenek ilyen gondjaim, minden nap elmondom neki, mennyire boldog vagyok, hogy minket választott a szüleinek és remélem, boldog lesz velünk és szeretni fog minket. Biztonságot adó, ölelő karjaimban altatom el, puszilgatom, óvom, védem, tanítom, szórakoztatom. Igen, azt hiszem, most kezdem csak igazán érezni, milyen anyának lenni. Köszönöm Bori, hogy idén már én is anyuka lehetek! Nagyon szeretlek! Köszönöm, hogy vagy és hogy tanítasz minden nap valamire, tükröt tartasz elém. Általad sokkal türelmesebb, kedvesebb, szeretőbb ember lettem. Még sok-sok közös anyák napját nekünk kicsim.