A 36. heti kontrollba mentünk reggel a férjemmel. Előtte éhgyomri vérvétel a 3. trimeszterre (ahol nem sikerült eltalálni az eret, így kétszer szúrtak és közben azon sopánkodtak, milyen lelkes a háziorvosom, mert mindent behúzott, amit csak lehet, így kb. 6 üvegcse vért vettek le aznap reggel - utólag nagy szerencse volt), majd közös reggeli egy belvárosi kávézóban és aztán a kontroll a nődokinál. Mindent rendben talált. Már vártam a találkozást, mert izgatott, hogy vajon Bori megfordult-e, vagy sem, milyen szülésre készüljek lelkileg, mire programozzam magam: spontán vagy császár. Hát Bori nem fordult meg és a kis lábacskáit is a popója alá húzta, így garantált a császár, időpontban is megállapodtunk, február 5. Majd a dokim a biztonság kedvéért gyorsan átküldött egy NST-re a vérellátóba és kérte, hogy még aznap vetessek le egy komplett vérképet műtéthez és egyeztessek altatóorvossal is. A vérellátós NST-ig jutottunk. Rákötöttek a gépre, hallgattam a ritmikus szívhangot, majd elkezdett a ritmus lassulni, 160-ról 70-re, majd 60-ra. A nővérek gyorsan átfordítottak egyik, majd másik oldalamra, de a szívhang nem rendeződött, jött az ügyeletes doktornő, levetette a tappancsokat és sürgősen átirányított minket a kórházba egy hosszabb NST-re, majd közösen örültek annak, hogy reggel milyen jó, hogy a háziorvos ilyen sok mindent behúzott a vérvételi papíromon, így nem kell újra szúrni, jó lesz az eredmény műtéti vérképnek is. Hát oké. Átsétáltunk a kórházba, ahol az ambulancián már vártak minket, jött az újabb NST, ahol minden rendben volt, a doktornő elmagyarázta a lehetséges okokat a szívhang leesésére, így megnyugodtunk, hogy minden rendben. Az aznapi ügyeletes orvos a biztonság kedvéért nem akart hazaengedni, pár napos megfigyelést és napi több NST-t és vizsgálatokat írt elő, így a férjem hazament az összekészített kórházi pakkomért, addig én elfoglaltam a helyem a terhespatológián. Délután jött egy újabb NST, ahol 3 órán át (!!!) monitoroztak minket minden irányból (már azon gondolkoztam, vajon ottfelejtettek minket a szülőszobán, vagy akkora a mozgás a szülészeten, hogy ilyen kisebb ügyekre, mint a mienk, nem marad energia, vagy ez így megy ilyenkor, csak rutintalan vagyok?), az összes létező orvos megnézte a leleteimet, majd befutott a szülésznőm is, aki épp a lányát hozta be a városba, hazafelé benézett. Ott is maradt velem végig. A 3 óra alatt újra egyszer leesett a szívhang. Az egyik doktor azt mondta, hogy ezzel az erővel 24 órás NST-t is kaphatnának a kismamák és mindenkit császároznának, mert tökéletes NST nincs, a másik orvos azt mondta, hogy vacsora után újabb hosszabb NST jön, ha megismétlődik az eset este is, akkor nincs mire várni, Borit világra segítik, mert odabent valamiért neki már nem biztonságos a környezet. Persze azt nem tudhatjuk miért, több oka is van, de már elég nagy és fejlett hozzá, hogy semmi baja ne essen. Vacsora után (2 szelet vajaskenyér és tea...egyrészt ez volt a vacsora, másrészt nem is tudtam volna mást, többet enni) újra gépre kötöttek és 1,5 órán át figyelgettek, semmi nem történt, minden rendben volt, leküldtek a szobámba pihenni. 1 óra múlva begörcsölt a derekam, sétálgattam a folyosón, támasztottam a pultot, annyira görcsölt, hogy azt hittem hányni fogok. Belebotlottam az éjszakás nővérbe, aki egyből újra NST-re küldött, én pedig szabadkoztam, hogy ááá, csak a vesém görcsöl, talán semmi köze a babához, nem is ott fáj, már korábban is volt ilyen, biztos a sok fekvéstől állt be a derekam. Nem érdekelt senkit a magyarázkodást, nyomás NST-re. Fél 10-től fél 11-ig voltam újra gépre kötve, a szívhang megint leesett, illetve kiderült, hogy a "vesegörcsöm" egy egészen erős fájás, ami igaz rendszertelenül, de újra és újra, egyre gyakrabban megjelent. Közben a görbén folyamatosan rajzolódtak ki a méhösszehúzódások, bár azokat nem éreztem. Az ügyeletes doktort hívta be a szülésznőm (aki épp egy másik kismamához jött be éjjelre, akinél beindult a szülés, így hozzám is át tudott jönni), az orvos pedig nem teketóriázott tovább, a baba ma megszületik, kezdjenek el előkészíteni sürgősségi császárra, épp szabad a műtő. Nos, akkor kezdtem teljesen beparázni - akkor most szülés? MOST rögtön? Borival mindjárt találkozunk? A férjemet fel kell hívnom, azonnal induljon el! Nem volt időm teljesen beszarni, mert olyan gyorsan történt minden a totális sokktól a megszületésig és a császáros őrzőbe helyezésig, hogy bár minden másodperc a szemembe égett, mégis rohantak az események, mint a versenylovak. És olyan is volt minden, verseny az idővel. A kezelőorvosom telefonos ügyeletes volt aznap éjjel, így őt is riasztották, 10 percen belül bent volt a műtőben (hol lakik ez az ember? A kórházban???), a férjem is időben megérkezett, a szülésznőm is bekötött mindent, amit ilyenkor kell és már csak arra lettem figyelmes, hogy a gerincemen számlálgatja az altatóorvos a csigolyákat, hová kapjam a spinális szurit. Nem fájt, pedig ettől is féltem. Mindenki nagyon kedves volt, viccelődtek, én közben rettegtem és fáztam, mozgott alattam az asztal, annyira remegtem. Féltem, féltettem Borit (vajon mi lehet vele, ha ilyen gyorsan kell cselekedni, hogy anyuka fel sem eszmél és máris kint a pocaklakója?), féltettem mindent, majd pár perc múlva már hallottam az ijedt sírását, betöltötte a műtőt, olyan erővel sír fel a kis picim. Nem láttam a férjem arcát, pedig annyira szeretettem volna, jó lett volna látni a meghatódottságot, megkönnyebbülést, hogy minden rendben, megvagyunk, itt vagyunk, együtt vagyunk. Borit gyorsan megmutatták nekem és már szaladtak is vele megmérni, ellátni. Apa megkapta a mellkasára pár percre, szeretgethette kicsit. Engem közben a műtőben láttak el, az altatóorvos egy fiatal nő volt, nagyon kedves, közben folyamatosan beszélt hozzám, elment megnézni a babát, mondta a friss infókat. A doktor közben felvilágosított, hogy Bori nyakán rajta volt a köldökzsinór és kétszer körbetekeredett, ezért nem tudott megfordulni és ezért lassult a szívhang is egy-egy mozdulatnál. Reggel még nem gondoltam volna, hogy aznap már anya leszek, de olyan villámsebességgel robbant be az életünkbe Bori, hogy a mai napig újra és újra átélem és elemzem, fejben rendbe teszem azt a napot. Szerencsére jókor voltunk jó helyen, jó kezekben, vigyáztak ránk, a kórházban az óvatosabb orvosok voltak épp jelen, akik a biztosra mentek, a dokim be tudott jönni, a szülésznőm épp bent volt, Bori teljesen egészségesen és virgoncan jött a világra, kicsit ugyan hamarabb, de ez egyáltalán nem számít, hiszen itt van velünk és annyira édes, hogy csak bámulom, puszilgatom, ölelgetem. El sem hiszem, hogy ez a picike emberke odabent lakott a hasamban! Hogy fért el? Mostmár nekünk kell rá vigyázni és amikor sír és nem tudom, vajon miért, megszakad a szívem...Annyira szép, hogy már attól sírni tudnék, hogy ránézek, olyan gyönyörű és tökéletes.

Persze el tudnám képzelni máshogyan Bori megszületését, nem is erre a sztorira készültem, de ez a mi történetünk és így volt jó, ahogyan volt, így volt kerek egész, így lett a mienk.