Nemrég anyukám rosszul lett...hirtelen jött, megrázott, aggódtam, megijedtem, féltem, rettegtem, kérdeztem, hívtam, mentem. Szédült, fájt a feje, a szeme, cseng/zúg a füle - vizsgálat követett vizsgálatot (sok-sok vizsgálat), idegen szavak és kifejezések, majd megállapították, hogy egy kicsi agyi ér katasztrófája volt, azaz egy vérrög megakadt az agyban, de nem pattant el az ér (szerencsére), hanem a feltolódott vér kitágította az eret és tovább sodorta a rögöt, ami így felolvadt a vérben és eltűnt. A tágulat pedig rettenetes fájdalmat okoz és sokáig gyógyul. Már lassan 3-4 hete történt és azóta kicsit már talán kevésbé rettegek, hogy elveszíthetem, de mindig ott van bennem a gondolat, hogy az élet kiszámíthatatlan, bármikor bárkivel bármi történhet (főleg tavaly nyár óta erősödött fel bennem ez, amikor a barátnőm apukája a semmiből meghalt horgászat közben és belefulladt a tóba...nagyon sokat gondolok rá és néha olyan érzésem van, hogy megpillantottam az utcán is, hihetetlen mekkora fájdalom lehet ez szegény családjának, felfoghatatlan). Anya azóta picit talán jobban van, a telefonban legalábbis mindig ezt mondja, de szerintem csak meg akar nyugtatni, hogy ne aggódjunk miatta...anya...a hangjából azonban általán a kis antennáim leveszik, mi a helyzet nagyjából. Apa is félti, pedig elég kemény legény, de most látszott rajta is, hogy aggódott, vigyázott rá. Máskor persze folyton ugratja, piszkálja, viccelődve tol rajta egyet, meglöki (a másik felborul kábé, dehát neki ez csak egy kis viccelődés volt :)), de most nem piszkálgatta, nem lökdöste...nála ez a féltés jele. Anya még gyógyul, remélem, hamarosan jobban lesz és a régi anya lesz újra, fejfájás és aggódás nélkül.

Kutya...lett egy új családtagunk, Rió. A kis magyar vizslafiú. Nos, annyira régóta vágytunk már kutyusra! Megegyeztünk anno, hogy ha lesz kertünk, lesz kutyánk is. Most lett. Sokáig kerestük a megfelelő alanyt a családunk bővítéséhez, végül Odorarius Magor, azaz ahogy mi neveztük el, Rió került a családunkhoz. 8-9 hetes volt, amikor elhoztuk a tenyésztőtől (a Velencei tó partjáról - már a hazaút is kész veszedelem volt, nem fogom hamar elfelejteni, én voltam a kutya őrzője, ő meg a "meneküljünk, szabaduljunk minden áron" című mutatványát adta elő a kétfős közönségének, azaz nekem és a férjemnek. Még sosem ült azelőtt autóba, így a kocsi mozgása is új volt számára, két vadidegen emberrel a fedélzeten...megértem, hogy bestresszelt. Aztán fél óra után elcsendesedett - gondolom felfogta, hogy innen nincs visszaút - és bealudt. A legváltozatosabb módokon, pózokban képes aludni a mai napig). Az első napok elég nehezen teltek, még mi sem tudtuk mire is számíthatunk, Rió is kereste a helyét, a lehetőségeit, a korlátait. Így, túl a második héten már kezdjük kiismerni egymást és a szokásainkat, szóval mi (a felnőttek :)) már könnyebben tudunk alkalmazkodni hozzá és igyekszünk nevelő célzattal megmondani neki mindig a frankót, bár nem könnyű. Egyrészt tök cuki, másrészt baromi rossz néha és rá kell pirítani, rá kell csapni a kis orrára, mancsára, ha épp huszonötödjére kezd rámugrálni és harapdálni játszásiból. A sétálás is egy élmény, még a póráz egy talány, nem tudja olyan ügyesen használni, szóval tanítjuk és tanítjuk rendületlenül. Étellel a legkönnyebb, de elég nagy franc, mert ha rájön, hogy ő most kap valamit, akkor megcsinálja, egyébként pedig ha épp olyan kedve van, akkor a nevére sem hallgat. Sok türelem kell hozzá, az biztos. Ami érdekes, hogy miatta átalakítottuk a napirendünket, például csak este 7 után szoktam főzni, mert akkor ő már lefárad és elkezd vacsi után szunyókálni, szóval csend van és nyugalom. Reggel korábban kelünk, délután pedig séta van meg játék. A férjem kicsit türelmetlenebb vele, hamarabb elveszti a fejét, ha már megint és még mindig a kabátja ujját rágcsálja a kutya és rá se hederít a tiltásra és a szólongatásra. Minden esetre az ül-t már egészen jól ismeri, a nevére is (nagyjából, ha nem épp a legfontosabb dolga van a világon) hallgat és minket is megismer. Szeret futni, imád füvet és növényeket kóstolgatni, szeret bújni és velünk lenni. Cukiságbomba, de néha én is tépem tőle a hajam...:).

Lombik. Eljutottunk idáig. Nem így terveztem a jövőnket még anno, de úgy látszik, ez az utunk. Már nagyon sokszor átgondoltam és gondolkoztam ezen az egészen, megbékéltem a helyzettek, hogy valószínűleg nekünk így születik majd kisbabánk, orvosi segítséggel. Eléggé túlmisztifikáltam és spirituálisan kicsit túlgondoltam annak idején a lombikot, amikor totál be voltam rezelve tőle és a hormonoktól és az orvosoktól és a "ha csak így lehet gyerekünk, akkor lehet, hogy a természet akarja, hogy még nem jött el az ideje" - mondatoktól...Szóval azt hiszem mára elfogadtam, hogy ez van, megpróbáljuk, kibírom, megteszem a tőlem telhető mindent és meglátjuk, hogy sikerül. Ha sikerül, akkor onnantól kezdve számomra úgysem számít, hogy lombik vagy sem, ha nem sikerül, akkor kicsit pihentetjük a dolgot és örülünk másnak...De azért remélem, sikerül :). Már vagy 2-3 hete szurkálom magam rendületlenül esténként, eddig a hasfeszülésen kívül semmi negatív tapasztalatom nincs, jól bírom. Fáradt vagyok és álmos legtöbbször, de más bajom nincsen szerencsére. Már hamarosan a petesejtek leszívása következik, 8 pete érik szépen a hasamban, vigyázok rájuk és reméljük, szépen fejlődnek majd odabent és majd kint is. Már most egy kicsit olyan más érzés van bennem, nem tudom miért, de kezdek ráhangolódni a várandósságra agyban is, lélekben is...Folyt köv...