Először (a kórházi 3 hetes bent tartózkodásomat leszámítva, de azon is kiakadtam) hagytuk el Riót, mióta velünk él. Már úgy hozzánk nőtt (annak ellenére, hogy néha nagyon kiborító és nagyon mérges vagyok és tör-zúz-rág-harap-ugrik, éjjel felkelt minket), hogy amikor a nődoki engedélyt adott egy hosszú hétvégi esküvős kimenőre több órás utazással én elsírtam magam. Pedig mindent előkészítettünk, szerintem kutyának a környéken nincs olyan jó dolga, mint nálunk, még valahogy féltem, mi lesz vele. Tudtam, hogy jó kezekben lesz és vigyázni fognak rá, de akkor is féltem, hogy baja esik, elszökik, depresszióba esik vagy egyszerűen a szitterét borítja ki olyan szinten, hogy gyógykezeléseket kell utána fizetnünk :). Amikor már a kaput mentünk zárni magunk után és otthagytuk az udvaron, nem jött oda, mint szokott, csak feküdt a fűben a napon és bámult utánunk bociszemekkel és teljesen lemondott arról, hogy valaha még látni fog minket. Sírtam. Annyira édes volt, hogy becsomagoltam volna egy utazótáskába és becsempészem a szüleimhez.

Végül elindultunk, 3 óra (megállás nélkül Gyöngyösig), kis kitérővel Pesten tesómékig, illetve megállók és uzsonna számomra pisiszünetekkel. Így a dugókat is beleszámolva este 8-ra értünk Gyöngyösre, amikor már annyira beállt a derekam és úgy becsípődött valami a fenekemben, hogy alig bírtam ülni, feküdni és bármit csinálni. Elég hosszú volt egyben, pedig csak az út fele. Este pihenés, soook vacsi, pocak megcsodálása, beszámoló az aznap reggeli vizsgálatról és másnap reggel go tovább. Megállóval együtt is gyorsan odaértünk, reggelre szerencsére a fájdalmaim is elmúltak, így újult erővel vágtam bele az útba. Előre eldöntöttem magamban, hogy kivételesen nagyon önző módon fogok viselkedni és ha fáradt vagyok vagy fáj valamim vagy aludnék, akkor nem maradok tovább, akármennyire is ciki korán elhagyni az esküvői helyszínt a menyasszonytánc előtt. Nos, Romániában a lagzik valahogy más formulát követnek, mint nálunk. Az a szokás, hogy a sokféle fogást reggel 5-6-ig hozzák ki 2-2 órás időközökkel, közben tánc van. A hangulattal semmi gond nem volt, sok volt a fiatal, táncoltak, mulatoztak (azt máig nem értem, miért kell bömböltetni a zenét és a hangosítást). Nem válogattam, ettem, amit elém raktak, nem volt IR és nem volt diéta. Délután a sütim tepertő volt (cukor és liszmentes), amit lesétáltam a templomi menettel. Az ételek finomak voltak, a terem egy idő után bemelegedett, a zene hangos volt, a program hosszú, a pad kemény és kényelmetlen (nem tudtam hátradőlni, de később még párnát is hoztunk), a társaság jó. 1 óra körül végül elmentünk pihenni, már fájt a derekam és a hátam, pedig még maradtam volna, főképp mert megkóstoltam volna a többi ételt is (sütiiiii :)). Nagyon jó helyünk volt, összebújva aludtunk reggelig férjjel. Szuper volt, közben pici mozgását figyeltem, amint letettem magam vízszintesbe, beindult az afterparti.

Másnap még eszegettünk (még jó, hogy nem most kellett kontroll vérvételre mennem...kiakadt volna a koleszterinszint mérő...), aztán kocsikáztunk haza, tesómék vissza Pestre, mi pedig pihentünk, aztán hétfőn hazajöttünk. Én bevallom, néha nagyon rossz érzés, hogy ennyire gyengének és fáradékonynak érzem magam, és muszáj hagynom magam sodorni az érzéseimmel és a fáradékonyságomat elfogadni. Hát ez van, de legalább már híztam 6 kilót (kórházhoz képest 10-et).

A kutya rettentően örült nekünk, abban elfáradt estére, hogy nekünk örült. Egy rövid erdei sétára azért elmentünk vele a fáradtságunk és a hideg ellenére is, de mégis kicsit muszáj volt vele kimozdulnunk, helyes volt, ahogy nem bírt betelni velünk, azóta folyton attól fél, hogy megint itt hagyjuk. Annyira édes, hogy megzabálnám (kivéve amikor megverném, ha rosszalkodik :)). Imádnivaló kis ördögfióka!