mostanában sokszor érzem magam egyedül. Pedig gyakorlatilag sosem vagyok magam, hiszen kispicim mindig itt van velem, mégis a legjobb napok azok, amikor a férjem szabadnapos és csak úgy repül együtt az idő. Olyankor kevésbé fáj, kevésbé szúr, kevésbé vagyok nyűgös, sokkal jobban bírok bármit, megyek vele minden felé és élvezem a napot úgy, ahogyan zajlik. Csak sajnos elég sokat dolgozik, reggel 9:00 kor legkésőbb elmegy és este fél8-8 között ér csak haza. Az egész napot Rióval töltöm, akivel egyre nehezebben bánok el egyedül, bár egészen szófogadó és nagyon jó alkalmazkodó, ha feküdni vágyom és pihennem kell, akkor akár egész nap képes elfeküdni velem együtt és pihengetni. Persze sokszor rosszalkodik vagy rendetlenkedik, néha elfogy a türelmem (magammal szemben is, mert nem tudok olyan gyors lenni vagy olyan erős, mint szeretnék).

Kicsit néha elszigetelve érzem magam a külvilágtól, keveset mozdulok ki (főleg egyedül), kedvem sem mindig van, társaságom sincs hozzá, pedig amikor mégis valamit elintézek, az felér egy kirándulással. A munkát sokáig bíró várandósok szerintem legfőképpen emiatt maradnak a munkahelyükön, még akkor is, ha néha a végén már nagyon nehezen is bírják, de társaságban vannak. Én bevallom, szerintem a kórházas kalandom miatt max a 18-30 hét között lettem volna képes a munkában tevékenyen részt venni, bár fogalmam sincs, a háztartást ki vezette volna, mert ez a 8 óra (vagy 10?) elvette volna minden létező energiámat, az fix. Emiatt nem sajnálom, hogy itthon tölthetem az időmet, még akkor is, ha kevesebb pénz jár érte (nyilván), de a magam és a picim egészségéért és erejéért, fejlődéséért ez így szerencsésebb. Most, a 32. hét kapujában már nehezebben viselem a mindennapok megpróbáltatásait, az emberi hülyeséget és a napi stresszt is, amit nem tudok megunni, az a pocakom figyelése, a mozgolódás nézése, videózása, fotózása...

Kicsit hiányoznak a barátaim és sajnálom, hogy távol élnek a szeretteim. Szerintem korábban sem találkoztam többet a barátokkal, egyszerűen nem vettem ennyire észre az emberek hiányát, mint most, amikor más dolgom nincs, mint a baráti találkozókat várjam, a családi esti telefonálásokat hallgassam, a háztartást próbáljam a legtöbb erőm szerint fenntartani, Riót szórakoztassam (vagy ő engem?), a babaszobát tervezgessem, fejlesszem a tudásom gyermeknevelésből és csecsemőgondozásból.

Remekül elfoglalom amúgy magam, de az emberi szó hiányzik. Kár, hogy Rió nem beszélget velem, de azt is nagyon várom, hogy a picimmel beszélgethessek (amúgy körülbelül egész nap jár a szám, folyton beszélek hozzá, de az lesz az igazi, amikor válaszolni is fog majd, alig várom, hogy szórakoztasson a cuki gyerekszövegével :)).