Amikor lombikra készültünk, tudtuk, ez nem lesz olyan rózsaszín tündérmese, hogy majd nem jön meg a mensesem és várunk pár napot, majd csinálunk egy tesztet...stb...mint amúgy, normál esetben. Én nagyon vágytam rá, hogy így legyen - most is vágyom rá, hogy egyszer még így legyen - , de na lombik az…

Ott folytatom a beszámolót, ahol abbamaradt...a másnapi tesztnél. Szóval az úgy alakult, hogy kitettem a posztot és még aznap délután mentem a városi kórházba (ahol épp ügyeletes volt a nőgyógyászom), mert folyamatosan hánytam és egyre romlott a helyzet, már segítséget kellett kérnem, nem akartam…

A lombik nagyon távolinak és olyan hihetetlennek tűnt egészen addig, amíg bele nem csöppentünk. Onnantól pedig magával rántott a gépszíj. Futószalag 1-2-5 perc és már jöhet is a következő. Rettenetesen le van terhelve az intézet, naponta több százan állnak sorba kisbabáért és megoldásért a váróban.…

Nemrég anyukám rosszul lett...hirtelen jött, megrázott, aggódtam, megijedtem, féltem, rettegtem, kérdeztem, hívtam, mentem. Szédült, fájt a feje, a szeme, cseng/zúg a füle - vizsgálat követett vizsgálatot (sok-sok vizsgálat), idegen szavak és kifejezések, majd megállapították, hogy egy kicsi agyi ér…

ez egyszerűen hihetetlen, de megint eltelt egy hónap és nem írtam megint semmit...pedig annyira azért nem unalmas az életünk, csak egyszerűen annyira rohan az idő, mint eddig soha életemben. Hétfőtől péntekig, majd szusszanás és kezdődik elölről. Hihetetlen, még nem éltem át ilyet azelőtt, bár még…

Már majdnem fél éve tart a diéta/mozgás/vitamin hármas (ja és persze a lelki pillér) az életemben. Az IR és a pajzsmirigy kiderülése után egyből szigorúan nekiálltam ezeknek a dolgoknak, teljes életmódváltás. Már ha csinál az ember valamit, csinálja normálisan nem? Erről olvashattatok az oldalamon…