Ott folytatom a beszámolót, ahol abbamaradt...a másnapi tesztnél. Szóval az úgy alakult, hogy kitettem a posztot és még aznap délután mentem a városi kórházba (ahol épp ügyeletes volt a nőgyógyászom), mert folyamatosan hánytam és egyre romlott a helyzet, már segítséget kellett kérnem, nem akartam tovább várni. Irány a kórház, a doki megvizsgált, hiperstimuláció, ahogyan gondoltuk. De elég súlyos mértékű ahhoz, hogy kórházi ellátást igényeljen, így egyből felvett osztályra, már nem mehettem haza.

Az aznapi leletem szerint magas fokú hiperstim, a petefészkek duzzadtak, nagy mennyiségű víz a hasüregben (a petefészkeim 7,5 centisek voltak). Azt gondoltam, hogy nem baj, most már jobban leszek majd minden nappal, mert ennél rosszabbul már gondoltam nem lehetek. Rosszul gondoltam. A kórházban 3 hetet töltöttem el, ebből az első 10 napban folyamatosan romlott az állapotom, 50 kilósan kerültem be kb, 60 kilóig ment fel a súlyom a rengeteg vízzel, ami felgyűlt a szervezetemben 1 hét alatt. A vérképem leromlott, így két hétig napi 2 liter infúziót kaptam. Már nem hánytam, a vizeletemet mérnem kellett (infúziós állvánnyal elég nehéz volt...:)), minden nap 2-3 liter folyadékot kellett meginnom és próbáltam enni. A kórházi kosztról annyit, hogy nem lett a kedvencem. IR-esként olykor (kb szinte mindig) félre kellett tennem a diétát és azt ennem, amit adtak (vagy amit behoztak nekem), különben éhen haltam volna. A legjobb a diabetikus reggelire kiosztott dzsem volt (ami nem volt cukormentes...:)) és a mákostészta cukorral. Na attól azért elég rosszul lettem később, pedig alig ettem belőle. Puffadt hassal a káposztafőzelék, a sárgaborsóleves és a lencsefőzelék sem volt a kedvencem. Na mindegy, közben a szülők és a férjem remek ellátásának köszönhetően minden nap kaptam egy kis hazait is. A kórházban közben elkezdték nézni a bHCG hormon szintemet is + UH on a vizesedést is követték és figyelték, látnak-e babát a pocakban. Már bent voltam kb 1 hete, amikor először megláttuk a monitoron a szikhólyagot, így biztossá vált, hogy azon szerencsés kevesek közé tartozunk, akik sikerrel jártak a lombikon első alkalommal. Határtalan volt az örömöm, utána már csak azon aggódtam, hogy legyen benne élet és meghallhassuk a szívverését is. Kb egy hét múlva már azt is láttuk, hogy élet fejlődik odabent, szívveréssel és nagy elszántsággal a nehézségek, az étkezés és a rosszullétek ellenére. A vizesedés legrosszabb része a lábdagadás volt, illetve az, amikor fulladtam és éjjel kardiológiára vittek át szívritmust ellenőrizni, mert nem voltam jól. Akkor nagyon megijedtem, de pár nap múlva elkezdett lemenni rólam a víz egy része. Amikor kiengedtek, akkor még nem voltam teljesen gyógyult, de már nem szorultam kórházi ellátásra, a vérképem is elfogadható lett, így hazaengedtek és kontrollra kellett visszajárnom. Akkor voltam 7-8 hetes kismama.

Itthon közben nagyban zajlott a lakásfelújítás, a tiszteletemre a hálószobát teljesen rendbe tették és kitakarították, az lett a törzshelyem egy időre. Sokat aludtam nap közben is és a rosszullétek elmúlása után rámtört az ellenállhatatlan éhség (bármikor, bárhol, szinte bármit képes lettem volna megenni - ehhez hozzá kell tennem, hogy mire sikerült rábeszélniük, hogy álljak mérlegre, akkorra mutatott a gépezet 47 kilót - 170 centihez ez azért elég kevés). Görnyedt háttal és minusz öttel járkáltam a lakásban, a kertben. Egyedül nyilván sehová nem mehettem, de nem is tudtam volna, vezetni nem engedtek (sokszor szédültem), nagyon le voltam gyengülve, de boldog voltam, mert növekedett a hasamban a kisbabánk, ugyanakkor rettentően féltettem is. Igyekeztem a legtöbb ételt magamba gyűrni, oda a diéta, nincs számolgatás, muszáj 4-5 kilót magamra szednem bárhogyan. Így heti 1-2 alkalommal becsúszott egy hambi vagy kakaós csiga. Most, 16 hetes kismamaként már 53 kilónál tartok (lassan 8 kilót híztam a kórház óta!), szóval az alaphoz képest már 3 kiló, most vagyok a versenysúlyomnál, így még rámfér azért pár kiló azt hiszem. Ebből most nem csinálok hiúsági kérdést, az egészségünk a tét.

A doktor nem engedett vissza ezek után dolgozni legalább a 16. hétig, a munkahelyemen pedig minden eszközömet leadva passziváltattak, így tartós táppénzem után sem igazán várnak vissza, bár őszintén szólva megértem, hiszen 3 hónapja nem dolgozom és csupán 3-at tudnék újra munkával tölteni, nincs is sok értelme egy multinál. Belenyugodtam már és nem is telnek olyan lassan és unalmasan a napok. Először nagyon megijedtem, mi a fenét fogok csinálni itthon ennyi ideig, de a délelőtti heti 1-2 alkalmas vásárlás és heti 5 főzés elfoglal, aztán eszek is és sokat olvasok. A filmnézés csak nagyon rövid ideig köt le, így a könyvek világában keresek szórakozást (a kórházban is olvastam, mondjuk ott túl sok lehetőség nem volt másra, de azt hiszem 4 könyvet kiolvastam bent is). Amikor kicsit elememben vagyok, akkor kertészkedek kicsit, játszok a kutyánkkal és tanítgatom (sétákra nem adom vele a fejem, mert pár hónap alatt 20 kilósra nőtte ki magát és kölyökként kicsit kajla még...), új recepteket próbálok ki, keresem a finomságokat a neten és a férjem megígértette velem, hogy heti egyszer sütit is süssek neki.

A férjem, róla is kell pár szót ejtenem, mert a sztoriban ő is elég nagy szerepet vállalt. A kórházba szinte minden nap bejött látogatóba (a munkarendjébe nem nagyon fért bele, de elintézte), hozott bármit, amit kértem (még új bugyit és hálóinget is vett nekem :)), a kutyát sétáltatta, szórakoztatta, itthon vezette a háztartást és intézett mindent a felújítással kapcsolatban. Nagyon büszke voltam rá, hogy ilyen ügyesen logisztikázott és azért örültem, hogy ennyire aggódott értem (értünk :)). Amióta itthon vagyok, azóta is rengeteget segít, ő porszívóz általában, szemetezik, mosogatógépet pakol, bevásárlást intéz, este kutyát sétáltat, éjjel kutyát csendesít ha épp valamiért hisztériás rohamot kap a vizslánk, mert fél 3kor egyedül érzi magát a kertben... Délben hazafut friss ebédre, közben dolgozik (nagyon sokat). Nem lehet egy rossz szavam sem igaz? Hát szerintem nagyon ügyesen kitett magáért, bár sokszor látom rajta, hogy már fáradt és nyűgös. Most már egyre több mindent próbálok átvenni tőle újra (ha már itthon vagyok és egészen jól vagyok), hogy ne legyen annyi plusz teher rajta.

A szüleim is eljöttek. Apukám a felújítást felügyelte és kivitelezte (és próbált rászoktatni a folyamatos kolbász és szalonna evésre), anyukám pedig a végén takarítani segített és engem hízlalni :). Szóval mindenki próbált engem kímélni és segíteni, ahol tud. Ezért nagyon hálás vagyok. Most egy szép, "új" házban élhetünk és bár a tervezett előszoba és a terasz sem lett kész idén, de minden mással végeztünk és nyugodtan várhatjuk a kisbabánkat.

Most 16 hetes a babánk és a kezdeti vizesedésnél megszokott 5 hónaposnak beillő pocak már a múlté, most a szépen gömbölyödő babapocakomat növesztem. Néha reggelente megijedtem, hogy eltűnt a hasam, de persze délutánra csak előkerült. Már figyelem a mozgását is, de még nem nagyon éreztem teljesen egyértelműen, hogy ez ő, csak ilyen kis kutyorgásokat, bugyborékolásokat észleltem és néha a hasam alsó részén egy-egy kisebb területen érzem, mintha keményebb lenne egy helyen. Szerintem ez ő lehet. Már nagyon várom, hogy érezzem a mozgását, annyira izgalmas lesz és megnyugtató!

Folyt.köv....