Először fagyott bele könny a szemem sarkába életemben. Még sosem fáztam ennyire, mint most hétvégén. -10, -15 fok volt a napokban és süvített a szél, ami sokat rontott az érzeten. Még hazafelé, a parkolóban sétálva alig bírtam nyitva tartani a szemem, úgy éreztem megfagy a szemgolyóm...amikor kinyitottam, fújt bele a szél...az meg a könnyező szemem sarkába fagyasztotta a vízcseppeket. Még sosem éreztem ilyet. Szinte fájt. Persze nekem pont az év leghidegebb napján kellett kitelepülnöm. Szeretem a kihívásokat, de azért a 3-4 réteg ruhában szinte mozogni se igen tudtam. Nagyon jól felkészültem, csak az arcom, az ujjaim és a lábujjaim fáztak. De azok nagyon. Érdekes volt a ragyogó napsütésben a jégpálya mellett figyelni az eseményeket a mínuszokban. De legalább szép volt, ahogy a napsütés a jégen meg-megcsillant.

Vasárnap folytatódott a fagyásközeli állapot, de tetéződött a reggelre havazással is. Felkelve annyira szép volt látni a kertet, amint befehéredett! Rögtön kipattant a szemem és bár vasárnaphoz képest korán keltünk, mégsem feküdtem vissza az ágyba hesszelni. Reggeli után, mint egy óvodás, beöltöztem és rohantam az udvarra hópihéket lesni, hóban taposni, lábnyomokat kutatni (vajon járt-e macska a kertben éjjel?)...Annyira szépek a hópihék...Nem tudom megunni a bámulásukat! Este kábé 10 év után először szánkózni mentünk a házunktól nem messze lévő 3 méteres kis dombra a nemrég apukámtól kapott (a gyereknek szánt! :)) új szánkónkkal. Persze férj nem nagyon mert vigéckedni a törött orrával, de én halkan sikítoztam lefelé száguldva a picike dombunkról. Annyira jó volt! Hó, fehérség, ropogás a talpunk alatt, sötétség és a csillagok. Meg mi.