Elhatároztam, hogy egy héten keresztül minden nap tudatosan nyitva tartom a szemem a szépre. Posztolni is fogom ide minden nap azt, amit megláttam, megtaláltam. Nem tervezem, hogy direkt keresem, tehát ha lesz olyan nap, ami elfut mellettem és semmit nem sikerül lefotóznom, akkor így jártam, magamra fogok csak vetni, hiszen szerintem ehhez csupán annyi kell, hogy ne járjunk vakon a világban.

Egyik reggel, amikor munkába indultam, csodálatosnak láttam az eget, ahol felkelt épp a nap! Annyira szép volt, hogy hangosan (egyedül voltam) megjegyeztem magamnak, hogy milyen gyönyörű. Akkor találtam ki, milyen mókás lenne, sőt, vidító, ha ebben a fogvacogtató januári hidegben, a szürkeségben, a szinte áprilisi időjárásban (hol havazik, hol süt a nap, hol fagyás van, hol melegszik...franc se tudja követni) meglátnám minden egyes nap a szépet. Szerintem, ha tényleg átéljük a pillanatot és a jelenben vagyunk, akkor inkább az lesz nehéz, hogy kiválasszunk minden napunkból "csupán" egyet, mert olyan sok van! Sőt, vannak olyan pillanatok, amiket egy fénykép nem ad vissza...tegnap például apró szemekben havazott és közben ahogy vonultak el a felhők, kisütött a nap. Ahogyan a napfény megcsillant az apró hópihéken, táncoltak, pörögtek a levegőben, mint egy kis csillám...olyan volt, mintha valaki fent kiöntött volna egy adag csillámport és a földre szórta volna a szórakoztatásunkra. Csodás volt! Nem fotóztam le...csak álltam és néztem a hömpölygő pihéket és tágra nyílt szemmel csodálkoztam rá újra a világra.