Többször költöztem már életemben - már amire emlékszem -, de az nem maradt meg bennem, hogy ennyire hosszadalmas, idegőrlő és véget nem érő lenne az átcuccolás. Persze az egészben az volt a jó, hogy ott volt körülöttem minden, számomra fontos ember.

A házunkban egy tisztasági festés után kezdtünk el beköltözni (minden fehér, de nekem így is tetszik). Sajnos a gardróbjaink nem érkeztek meg és több bútor szállítása is csúszik...így az étkező teljesen berendezett (hála a tálalószekrénynek, amit anyáék hoztak el a régi lakásunkból és a meglévő étkezőasztalnak székekkel). A konyha nagyjából rendben van, bár a szűkebbik hűtő sajnos nem fért be a helyére, pedig időben megérkezett. Sajnos egyenetlen a fal, így felújításkor majd csiszolni kell belőle...Most egyelőre a konyha egyik felében áll, de végülis elfér. A mikró megérkezett, pont befér a tervezett helyére. A polcok is hamarosan készen lesznek, talán jövő héten felkerülnek a mikró fölötti térbe és a félig-meddig dekornak szánt szakácskönyveim új értelmet nyernek :). A nappali szinte kész, a nappali falunk nagyon tetszik, bár nincs még berendezve, de legalább a helyére került. A sarokülőnk is szép, a függöny is fent van a karnison. Már csak egy olvasólámpa, egy mennyezeti lámpa és egy komód hiányzik az akváriumnak. A fürdőszoba pöpec, az 100%-os. A hálószobánk egyelőre elég üres, az ágyon kívül csak két szék (éjjeliszekrény) és egy kicsi komód áll benne a tv-vel. Na meg a szárító, itt pont elfér. Ha megérkezik a két ruhásszekrényünk, sokkal otthonosabb lesz a helyzet (persze erre már egy hónapja várunk...). Ide még jön egy komód a tv alá és még valami, amit még nem döntöttünk el :). A későbbi gyerekszoba egyelőre raktárként funkcionál, mindent itt tárolunk dobozokban és minden másban, ahogyan áthoztuk. Még szerencse, hogy Gábor tudott hozni ruhaállványt és két nagy asztalt, így több mindent el tudtunk egész jól pakolni.

A kerttel sokat még nem foglalkoztunk. Össze van minden gereblyézve és kigazoltunk. Metszeni kéne a bokrokat, fákat és talán lehet tél előtt ennyi, amit tenni tudunk. Majd tavasszal milyen szép lesz minden, amikor örülhetünk minden bimbónak és rügynek! Most a rigóknak és a korábban vásárolt napelemes karácsonyi fénynek örülök, ami minden hazaérkezésemkor világítva vár a babérmeggy bokron (persze, csak ha sütött a nap...).

A fűtést még szoknunk kell. A távhő után minden hűvös és persze egy családi ház nem úgy üzemel, mint a 8. emelet, de majd belejövünk (összebújunk). Azért egy vastag, hosszú, téli pizsamát beszereztem :D. A sok pakolós, rohanós, intézkedős nap után már jól esne egy kis romantika kettesben, talán hétvégén sikerül kicsit lazítanunk is...

Én még az életben nem kertészkedtem, nem laktam kertes házban (maximum kicsi gyerek koromban a nagyszülőknél töltött idő). De még leveleket sem gereblyéztem össze...nem tudok palántázni, magokat ültetni, fákat-bokrokat metszeni és veteményest ásni. Ennek ellenére belevetettem magam a kerti munkába, lombseprűztem, összehúztam a leveleket és az új komposzt ládánkba szállítottam. Gazoltam is és két óra alatt eljutottam a leendő kertünk egyharmadáig és rettenetesen elfáradtam. Ez a kertészkedés kemény munka...

Szóval vettünk egy kis házat. Nyáron, a legszebb, legzöldebb és legillatosabb időszakban bukkantunk rá. A kertbe lépve olyan volt, mint egy kis oázis, ami csak a mienk, ami mindig zöld lehet és ami mindig ilyen gyönyörű és élő és lélegző...A ház is rendben volt, bár átlagos kockaház (két nagy szoba utcafrontra), de átalakított, felújított, szigetelt, nyílászárók kicserélve, szép állapotú, modernizált, kissé átépített és így még modernebb vonalúvá szabott. Persze volt pár apróság, amit szívesen cseréltem volna (például vörösesbarna járólap - WTF? - ugyanitt ugyanilyen munkalap a konyhából megvásárolható...), de általánosságban tetszett. Még egy kis programot is letöltöttünk, hogy berendezhessük, hogy átszabhassuk, hogy tervezgethessünk. 3 kemény hónap telt el a várakozással, amíg a bank fizetett és végre eljöhetett a nap, amikor a kulcsokat megkaphattuk és átvehettük életünk első közös házát/otthonát.

Rögös volt az idáig vezető út is, mert az eladónak olyan elképzelései voltak a dolgokról, amik nem evilágról valóak...például már rég megegyeztünk és aláírtuk a szerződést is, amikor ő kitalálta, hogy még miket vinne el a házból és a kertből is kéne neki 1-2 fa (!?). Hohohóó....ácsi! Nem vihetsz te el semmit sem, hiszen már rég megállapodtunk és folyamatban a fizetés is, szóval vegyél vissza kisanyám, 2 hónapja kellett volna ezzel előállni. Féltem odamenni ma reggel átvenni a kulcsokat, mert éreztem, hogy nem lesz egyszerű és attól tartottam, hogy nem lesz rendben a ház és amit megláttunk és amit megszerettünk, már nem ugyan az többé. Sajnos igazam is lett...Olyan emberileg alacsonyító dolgokat tett az eladó, ami számomra felfoghatatlan egy állítólag ezer diplomával és kiemelkedően magas intelligenciával rendelkező ember soha nem tenne meg...tőrdöfés a szívbe! Kezdődött ott, hogy már napokkal ezelőtt láttam, hogy leszedte a felépített kennelt a kertből, amiről korábban levélváltás is volt köztünk, hogy nem "otthagyhatom nektek, de cserébe", hanem otthagyod, mert ezt fizettük ki! A kennel nem volt a helyén, de még a lebetonozott oszlopokat is felásták! A kertből a szép kis díszutat felszedte kövenként, kiásta, 5 centi mély árkokat hagyva maga után...A fürdőszoba látványa tette be a kaput, akkor tárcsáztam az ügyvédünk számát, akitől személyes jelenlétet kértünk a továbbiakban. A fürdőszobában a csaptelep alól kiszerelték a szekrényt, a csaptelepet pedig a padlóra tették...mert ugye azt a szekrény tartotta addig. Nevetséges. Elszakadt a cérna, az eladó rám is szólt, hogy "válogassam meg a stílust, ha vele beszélek!". Mi van? A jogos felháborodásomnak csak adhatok hangot baszki...nem küldtem el a büdös francba, pedig őszintén megérdemelte volna még azt is, hogy megtépjem! Csak nekem volt gyerekszobám és megneveltek a szüleim, vele ellentétben...Csodálkoztam, hogy a klímát végül nem szerelte le...de bezzeg a bejárati ajtónál a külső világítást igen...a lyukak a falban, a kosz, a mocsok, a pókhálók...ragad minden, nem is értem, hogy lehet két gyerekkel egy ilyen retkes helyen élni! Lesülne a pofám, ha a vevőimnek azt kéne nézni, hogy milyen undorító a WC kagyló vagy hogy össze van köpködve a tükör a fürdőben...A ház jelenleg úgy fest, mint egy elhagyatott romhalmaz, ahová nem szívesen megy az ember...Az álomnak lőttek. Legalábbis egyelőre, mert mi majd szépen helyrepakoljuk, csak nem így képzeltem. Ezek az extrák nem hiányoztak egy új otthon megteremtéséből...Remélem a folytatás sokkal boldogabb és stresszmentesebb lesz. Én magam fogom saját kezemmel széppé tenni ezt a kis dobozkát.

Ahogy beköszöntött az ősz és a hűvösebb idők megérkeztek, egyre inkább teázni vágyok. Persze egész nyáron és egész évben teázok, szóval ez nem meglepő, csak egyszerűen a szokások változnak. Az irodában például mindig filteres teát iszok (de az utóbbi pár szálas tea vásárlásunk után lehet, hogy elgondolkozok valami megoldáson a könnyebb szálas tea fogyasztás érdekében az irodában is, egyszerűen százszor finomabb...). Otthon csak szálas teát fogyasztunk. A teát mindig én főzöm kedvem és hangulatom szerint válogatva a felhozatalból.

Rengeteg féle-fajta teánk van...

A herbateákat imádom...én magam szoktam összeállítani keverékeket. Van egy jól bevált mixem, amit rendre újratöltök. Ez a relax teám estére. Citromfű, levendula, kamilla, fodormenta. Mostanság sokszor iszok csalán vagy diófalevél teát (Gyuri bácsi javaslatára - a babacsomag 3-4 hónapos kúrája is így kezdődik...méregtelenítés és vízhajtás. Ebben a fázisban vagyok én most). Rátaláltam a közönséges galaj és a szurokfű teára is, amikből csináltam egy keveréket, ezt a pajzsmirigyemre és a női hormonjaimra iszom...talán a csalánnal és a dióval kiegészülve jó kis dobás lesz a szervezetem helyreállításában. Hiszek a gyógynövények gyógyító erejében.

 A zöld tea a másik nagy kedvenc nálam. Korábban a jázminos zöld tea volt a best, azóta megismertem többféle ízesítéssel is, most a trópusi és az egyszerű, ízesítetlen az új kedvencem (mangó és papayadarabokkal...nyami). Egy újat nemrég kaptam gyógyulásom elősegítése érdekében a férjemtől, ez szárított gyümölcsökkel készített zöld tea. Ami a legfontosabb nálam, hogy szálas legyen...a többi egyszerűen nem finom, savas, kesernyés ízűek. Még több féle (gunpowder pl.) teát kóstolnék meg, állítólag mindnek más íze van.

A legújabb felfedezésem a fehér tea. Állítólag a legfinomabb, legfrisebb rügyekből készítik finom eljárással ezeket a teákat, nem is sok helyen kapni őket...Egyszer kóstoltam korábban egy sima Pau mu tan teát, isteni volt, most találtunk a Demmersnél (my best) többféle ízesítéssel fehér teát is, így most azokba is belevetettem magam. Hát mondani sem kell, beleszerettem...

A fekete tea a férjem kedvence. Legutóbb egy ízesítettet választott magának (narancsos) és ennyire finom fekete teát még az életben nem ittam...Annyira finom az illata is, az íze is, hogy magával ragad...enyhén vaníliás zamatot éreztem ki belőle...nem tolakodó, lágy, karakteres ízvilágú.

A teákra bármikor vevő vagyok és mindenevő. Ja nem...egy valamit nem szeretek és az a rooibos. Lehet még nem ittam belőle igazi finomságot, de nekem valahogy nem jön be... De a többi tea megnyugtat, ellazít, elrepít messzi tájakra, elfelejtem tőle az épp aktuális gondokat, problémákat...kisimítja a ráncokat és jókedvre derít, megmosolyogtat.

Csupa félelmetes szavak, kifejezések. Még soha nem voltam szerencsére kórházban és még nem is altattak (az altatóorvos legnagyobb derültségére..."30 évesen? Még soha nem altattak?"), így amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem gyerekjáték az endometriózis és a ciszta a petefészkemen, nem húzhattuk sokáig a műtétet. A hasi ultrahangon megállapították, van ott valami, aztán a meddőségi centrumban is megállapították, hogy van ott valami, valószínűleg endometriózis. Kissé megáll az emberben az ütő, amikor olyat hall, hogy van ott valami (mi?)...de megnyugtattak, hogy tipikusan úgy néz ki, mint egy csokiciszta. Aztán a nőgyógyászom is megnézte és kontrollálta a dolgokat, valóban igazuk volt, ezt műteni kell, mert gyorsan nő és belső vérzést okozhat. A családom megijedt. Én a legjobban. Ki a franc akar műtétet meg altatást? Majdnem attól féltem legjobban...Celldömölkön 2 hétre kaptam időpontot, így gyorsan pontot tudtunk tenni az ügy végére, de nem volt egyáltalán sétagalopp a nődokim elmesélése alapján (ahogy hozzáértek a cisztához, egyből elkezdett vérezni és hozzá volt tapadva a hasfalamhoz és a beleimhez a ciszta a petefészkemmel együtt...ezért fájt nekem ez ennyire). Szóval az altatóorvos "megvizsgált" reggel érkezés után, miután megkaptam a csodálatos hálóinget és a reggeli nyugtatót is (lóf@szt nem ért). A vizsgálat abból állt, hogy megkérdezték, szoktam-e hányni altatás után. Mivel erre nem tudtam válaszolni, így megígérték, hogy nagyon vigyáznak rám, ne legyen rossz emlékem (semmilyen emlékem nem lett). Remegett minden tagom, mint a nyárfalevél, mozgott alattam a gurulóságy és később a műtőasztal is, annyira féltem (rettegtem) és úgy fáztam. Sajnos a férjem nem jöhetett be velem az osztályra, de amikor látta az ajtóból, hogy engem tolnak ki a szobából, gyorsan odafutott és adott két bátorító puszit. Levittek a műtőbe, levetették velem a bugyim (hát, ez is rajtam maradt...), majd annyira emlékszem, hogy az altatóorvos mondja a nővérkének, aki a branülömbe nyomja az anyagot, hogy "egy elég lesz, hát 50 kilós!"...aztán snitt...Nem álmodtam semmit, semmire nem emlékszem. Halványan rémlik, mintha mondtam volna, hogy hányingerem van, de kép nincs előttem. Amikor felébredtem, a férjem ott volt mellettem, fogta a kezem, nagyon megnyugtató volt. Puszilgatott, láttam a szemében a féltést, az aggódást. Csak halványan emlékszem, pár szót beszéltünk, aztán ki kellett mennie megint. Aztán aludtam még kicsit, később újra bejöhetett, akkor már jobban magamhoz tértem, de nem maradhatott bent sokáig, inkább megbeszéltük, hogy hazamegy, nincs értelme ott ücsörögni és 2-3 óránként 5 percre bejönni. Nem fájt különösebben semmim, folyt az infúzió, szundikáltam, a drainem kicsit kényelmetlen volt, de elviselhető, a könyökömben a branül baromira zavart, de örültem, hogy túléltem a műtétet és megkönnyebbültem. Aznap már nem is kértem fájdalomcsillapítót (ha nem mozogtam, akkor kibírható volt). Nem kaptunk enni...ez volt a legborzasztóbb és a fájdalom a hasamban...feszült, puffadt volt, a vágásoknál fájt, a hasizmom megszűnt létezni pár napra. Egy idő után már éhséget sem éreztem, csodálkoztam, hogy nem ájultam el, holott máskor 2-4 óránként eszek, mint egy kisbaba...Este betoltam 4 korpovitot félig titokban és ittam is pár kortyot. Ki kellett mennem pisilni. Na az fájt, alig bírtam felállni és elvánszorogni a WC-ig. Kiegyenesedni nem tudtam, fájt minden mozdulat. Az éjszaka parádés volt, aludtam 3 órát kábé, hajnali 4:10kor ébresztő és fürdés (engem nem fürdettek, gondolom tudták, hogy valószínűleg úgyis hazaengednek majd és majd otthon megoldom, ahogy akarom). Kíméletlenségnek gondoltam a 4 órás kelést, bár nem is aludtam. Mivel folyamatosan nagyon alacsony  volt a vérnyomásom, ezért állandóan méregették (amikor a hasamra tették a mérőt, majdnem nyomtam egy sallert...), de másnapra sem ment 94/70 fölé, így megelégedtek ennyivel. Reggel jött a főorvos, kivette a drainem az oldalamból (ami a bőrömhöz varrtak két öltéssel két oldalt!!!), aztán kibotorkáltam pisilni, lázmérés, minden mérés, könyökből branül ki, megmértem magam a mérlegen (majdnem leájultam róla - 51 kiló! - a kórházi koszt - haha), megkérdezték van-e panaszom (nem volt azon kívül, hogy fájt, de ez természetes laparoszkópiás hasi műtét után 1 nappal), majd hazabocsátottak.

Mindenki rémesen aggódott értem. A szüleim, a férjem, a tesóm, anyósomék...jól esett a féltésük. A szüleim eljöttek meglátogatni, anya pedig itt maradt majdnem 1 hétig ápolni és kímélni engem. Jó volt kicsit anyázni, gyereknek lenni. Minden nap kicsit jobb volt. Erősödnöm kell és magamra kell még pakolnom kábé 5 kilót, de már azt hiszem jól vagyok...

Egyszer fent, egyszer lent...ilyenek a mindennapjaim. Van, amikor eszembe jut és hiányzik a régi kollektíva, a barátok, ismerősök, kollégák mellőlem. Van, amikor lubickolok az új szerepemben. Egy valamiben viszont óriási a különbség, nem érzem életem értelmének, önmegvalósításom céljának jelen állapotomat, "csak" egy munkahelynek. Ez itt nem a családom, nem érdeklem őket, nem aggódnak értem, nem érdeklődnek utánam, nem kíváncsiak rám. Őszintén bevallom, én is örülök, amikor hazamehetek a nap végén és utána nem is gondolok rá. Eddig én nem így éltem...talán türelmesebbnek kellene önmagamhoz lennem és elfogadni a más állapotot és a váltást, hisz én magam akartam mást, kiszabadulni és máshol szerencsét próbálni. Lehet, hogy idővel változni fog majd minden körülöttem és lesznek itt is barátaim...ha akarom majd egyáltalán, hogy legyen. Hiszen ez csak egy munkahely, nem életem értelme...arra ott a családom és a barátaim.

Egy új helyen elkezdeni dolgozni mindig magában hordozza azt a veszélyt, hogy netán rosszabbul járunk a váltással, mint az előző helyen, új dolgokat kell megtanulni (baromi sok új dolgot). Ha más területre nyargalunk át, akkor az újdonságok száma néha már-már ijesztően sok lehet. Ugyanakkor örülhetünk is, hiszen az új dolgok tanulása és megértése edzi az agyukat és tréningez minket.

A sok ármány és intrika mindenhol jelen van (tapasztalatom szerint legalább is...), egymás kibeszélése, közben mosolygás...ez persze annál rosszabb, minél többen dolgoznak adott helyen. Maximum később jut vissza hozzád az infó és a pletyka. De pletyka mindenhol van, ebbe most én is belefutottam az új helyemen, ahol még azt is tanulnom kell, kit hogy hívnak, ki kinek a kije és ki kivel van egy csapatban. Ki a jófej és ki a gonosz, ki kit kedvel és kit utál (de mosolyog rá természetesen). Szóval ezeket szerinem nem lehet kikerülni. Épp az imént ültem le a jelenlegi főnökömmel egy kis ötletbörzére és feladatösszeírásra és persze az is felmerült, hogy mi a visszajelzés a személyemről (akár a személyes tulajdonságaimról, akár a munkámról - bár nyilván két hét alatt ezt még nehéz megítélni, de 1-2 projektem már volt). Meglepő, de sokan irigykednek a munkámra (mert ez a legjobb része, más is csinálná azt, amit én....ez csak móka és kacagás és a HR legszebb része, amihez hozzá kell tennem, hogy eddig senki nem csinálta és ha valaki mégis, akkor az persze nem örült neki, mert már így is el volt havazva.). Van, aki nem érti erre miért van egyáltalán szükség, amit én csinálok és "bezzeg erre van pénz". Hát...nehéz helyzet, remélem, az idő majd megoldja.

Az új helyet a korábbi 10 éven át tartó magyar vállalkozói bedolgozás után furcsállom és meg kell szoknom. Itt úgy tűnik, nem kell könyörögni 1-2 dologért és gyorsan megoldanak mindent. Bérautó, kiküldetés (plusz költőpénzzel), laptop és mobil...még a rugalmas beosztás is megoldható egy kis szervezéssel. Nem járnak a nyakadra megnézni épp mit csinálsz, nincs ellenőrizgetés, teheted a dolgod, ahogy neked tetszik. Ha lemennek a nagyrendezvényeink, talán kicsit lazább lesz a helyzet, bár hamarosan angol nyelvtanfolyamot kezdek és persze közben a betanulási folyamat is zajlik (aminek részeként minden részleget meglátogatok és megismerek) és még a napi munka is a nyakamon, szóval egyáltalán nem unatkozok. Csak azt veszem észre, hogy hopp, már délután és lassan mehetek haza. Elvagyok én itt, amíg nem szúr ki valaki és nem kezd el velem kekeckedni és szórakozni, addig szerintem nyugodtan, a saját tempómban tudom végezni a dolgom. Ami pedig a legjobb; minden délutánom szabad, sportolhatok, olvashatok, bevásárolhatok, főzhetek-süthetek, barátokkal találkozhatok, kicsit több az énidőm, ami felszabadító érzés! A hétvégéket eddig nem érzékeltem olyan nagyon, mert háromból kettőn dolgoztam 1-1 napot, ráadásul a Pestre utazás oda-vissza még jobban leszívja az ember energiáit...már várom a most hétvégét :).

Barátok? Ja, azok még nincsenek, bár nem tudom valaha lesznek-e, nem úgy tűnik itt a társaság, mint akik össze szoktak járni munkán kívül. De nem is bánom, nem azért jövök be dolgozni, hogy új barátokat szerezzek, hanem, hogy elvégezzem a rám bízott munkát és megkapjam érte a fizetésemet. Persze jó hangulatban teljen el ez az idő, de a többi nem számít.

teljes átszerveződés - ez jellemző most az életemre. Munkát váltottam 10 év után, hamarosan költözünk (életemben először kertes házba) és újdonságként több a szabadidőm és vannak hétvégéim...

Úgy éreztem, szükségem van változásra és ehhez el kell engednem azt a munkát és azt a helyet, ahol 10 évet dolgoztam végig, így már-már a sajátom volt ott minden. Mégis el kellett engednem, mert kiegyensúlyozottabb, elosztottabb terhelésre vágytam, amit nem adhatott meg nekem. A nyári robotból pedig idén már tényleg úgy éreztem, kiöregedtem. Nagyon féltem a váltástól, de úgy éreztem, ha most nem ugrok bele fejest, akkor megmaradok a kissé már ellaposodott mindennapok taposómalmában, amiből mindig nagyon nehéz lesz kilépni. Miért ne lépnék ki most? Kiléptem...és most izgalommal ismerkedem az új helyemmel, ahol a multikörnyezet az, amit leginkább meg kell szoknom. Nehéz, nehéz, de cserébe minden nap 5-kor otthon vagyok, van időm magamra és a családomra és minden hétvégém szabad (kivéve, amikor dolgozni kell, de elég változatosak a feladatok ahhoz, hogy ne akadjak fennt ilyeneken). Hiányzik a régi helyem, persze, de a céljaim és önző mivoltom miatt erre a lépésre szükség volt.

A mindennapokban ez több friss ételt jelent és több izgalmas történetet, ugyanis olvasok újra, mert van rá időm. Elkezdtem masszázsra járni és egy alkalommal elmentem pszichológushoz is a meddőségi kérdéseim miatt.

Újdonság továbbá, hogy futóversenyen vettem részt, ahol váltóban 2,5 kilométert futottam le. Hát nem lettünk dobogósok, de lefutottam és kifáradtam és izomlázam lett és büszke voltam magamra. Ezt megelőző napon Critical masson vettem részt életemben először, ahol a több száz bringással körbebicajoztam a várost és ismerősökkel csevegtem. Bemelegítésnek tökéletes volt az utána következő futáshoz!

Szóval sok az új...és sok néha félelmetes, de egyelőre nyitottan állok minden előtt és élvezem. Az újdonságokat és a nyár utolsó sugarait is!

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

/Reményik Sándor: Kegyelem/

Legyen előtted mindig út!

Fújjon mindig hátad mögül a szél.

S míg újra találkozunk, hordozzon tenyerén az Isten

(kelta-ír köszöntő)

Az előző pár hétben sokat gondolkoztam azon, amit egy ismerős kérdezett tőlem: vajon az utamon vagyok? Ez az életem, ezen kell járnom? Vagy netán van, amin változtatni kéne? Ez sokminden lehetne, de az utóbbi 2 hétben olyan nagy változások álltak be a munkahelyemen, hogy erősen be kellett látnom, új kihívások után kell néznem. Az előző 2 évben inkább a túlélésről szól az életem a munkában és a várakozásról. Várom, hogy valami megváltozzon, hogy valami jobb irány felé induljunk el...végzem a dolgom, de kihívás és olyan igazi kreativitás nincs már benne, bejövök minden nap és várom, hogy hazamehessek és pihenhessek. A feladataimat elvégzem rutinszerűen, persze mindig közbejön ez-az, itt mindenki jolly-joker. Még otthon sem tudom kiélni magam a kreativitásban, mert csak arra van energiám, hogy mossak (tiszta ruha azért kell), főzzek (muszáj enni) és max bevásároljak...A nyarak végei évek óta ilyenek nálunk, akkora teljesen elfogy az energiánk minden téren. Az elmúlt 1 hónapban felmondott két kollégám (azt tudni kell, hogy alapból a főnökön kívül 5 fő dolgozik nálunk, régebben 7-8 fővel üzemeltünk) és esélyét sem látom annak, hogy pótolva lesznek (max jövőre, amikor újra beindul a daráló). Félek tőle, hogy a feladataik nagy része az ittmaradtaknál pattan majd, amire nem vagyok felkészülve és érezhetném ezt kihívásnak is, hogy végre valami új, de a meglévők mellé már nem kívánok más pozíciót is betölteni, nyugalomra és egy kicsit lazább munkavégzésre vágyom inkább. Augusztusokban már mindig az őszt várom, amikor lehet kicsit lazázni, pihenni. Főképp úgy, hogy az új munkák mellé új pénz nem hiszem, hogy járna...ingyen meg ki szeret dolgozni? Munkáltatói oldalról persze megértem, hiszen lehet spórolni és a munka el van végezve, végülis belefér az időbe nem? Hát, talán lehet bele is férne, de kérdem én: ha az a már felmondott kollégám itt dolgozna továbbra is, akkor az ő munkájáért is fizetni kellene és most ugyan azért a munkáért másnak miért ne kéne? Igazságtalan ez így és kihasználás...Épp ezért megfogalmazódott bennem évek óta most először határozottan: elhagyom a bázist. A mikort még nem tudom, hiszen épp házat veszünk és kell a pénz, de a plusz stresszre nincs szükségem és őszintén szólva elegem van a kiszipolyozásból is, amit évek óta érzek magamon.

OFF

A babaprojekt miatt elmentem másodvéleményt kérni egy neves helyi nőgyógyászhoz. Sajnos, vagy szerencsére semmit nem talált, ami akadályozná a teherbeesést. Örülhetnék is, mert egészséges vagyok, mégis kicsit csalódott voltam, mert így nincs mibe kapaszkodnom, nincs feladat, amit meg kellene oldani. Mindent 100%-ig megteszem és megtettem, eredmény nélkül. Elkeserítő nem? A pszichológusok erre azt mondják, hogy érezzem csak át, tényleg minden egyes apró dolgot lelkiismeretesen megtettem a baba érdekében és legyek megnyugodva ebben, nem hibáztassam magam és senki mást sem, hiszen mindenki teszi, ami tőle leginkább megtehető. A baba pedig érkezni fog, ezt mondta a második nődokim is, aki sem a leleteimben (vannak apróbb eltérések, de egyik sem kirívó), sem szervi szinten nem talált semmit és az ellátásomban sem talált hibát, mindent így csinálna ő is. Egyetlen dolgot talált csupán, amit szerinte rendkívül leértékelnek az emberek, ez pedig a stressz. Innen már kapcsolódhatunk a fent leírtakhoz. Kérdezte mivel foglalkozok, mi a munkám, napi szinten ér-e a stressz, szoktam-e idegeskedni...stb. Persze, szoktam, de ki nem szokott ma? Mindig a telet várom 4 éve, amikor majd nem kell dolgozni, 1 hónap teljes leállás a munkában, alig 100-130 órák havonta...mégsem érkezett még meg a trónörökös. Talán tényleg változtatnom kell, bár szerintem máshol is lesz majd stressz, az talán mindenhol van. Azt mondta a doki, magamban, a fejemben kell keresgélni, mert szerinte csak át kell kattannia valaminek, lehet szorongok a terhességtől, lehet félek valamitől és persze stresszmentesíteni kell az életem, amennyire csak lehet. Vettem az adást, igyekszem. Persze tök jó lenne, ha az újonnan keletkezett cisztám felszívódna a jobb petefészkemről, most még az is fájdalmat okoz...Várom az őszt és a kevesebb munkát, a több otthonlétet, amikor elmerülhetek a főzés okozta kikapcsolódásban és örömben és várom a tervezgetés időszakát is, mert végre közös otthonba költözünk, aminek kertje is lesz és ez hatalmas változás az életemben, életünkben. Kutyánk is lesz, biztos vagyok benne, hogy lelkileg ez nagyon nagy hatással lesz rám, már nagyon várom az új "családtagot", akin gyakorolhatom a felelősségvállalást, ez talán beindítja majd az anyai ösztöneimet is. De erről később még írok.

****

Azt sem tudom, hogyan fogjak hozzá a gondolataim feltárásához ennek a ténynek a kapcsán...annyi minden kavarog a fejemben...a barátnőmnél máris összejött a baba, nekünk pedig a harmadik inszemináció is sikertelen volt.

Aki követi a bejegyzéseimet tudja, már lassan 4 éve várunk kisbabára, így a meddőségi eljárások, rendelők, orvosok, progeszteronszintek, alternatív utak ismerője vagyok. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire képben leszek valaha a hormonokkal, szintekkel, összefüggésekkel. Valamiért mégis így alakult és az előző pár évből nagyon sokat tanultam magamra nézve. Változtam, türelmesebb lettem, formálódtam és alakultak bennem a gondolatok is ezzel párhuzamosan. Ez a 4 év egy igazi felfedező utazás volt a lelkemben, sokkal inkább közelebb kerültem ahhoz a nőhöz, akivé szerettem volna válni felnőtt koromra és ezért hálás vagyok. Nagyon nehéz ez az út, rögös, hullámzó, ahogy a kedélyállapotom is folyamatosan változik. Egyik 2-3-5 hónapban elfogadó vagyok a sorssal és várok, beállítok, tornázok, diétázok, nem sírok, nem hisztériázok, csendben tűrök. Aztán jön a hullámvölgy, ahol a lelkem legmélyére hatol a magány és a szomorúság, a kiábrándultság, tehetetlenség, düh, csalódottság, magammal szembeni elutasítás...érzem, nem bírom ezt tovább, nem akarom csinálni, elegem van. Nem akarok kísérleti nyúl lenni, akinél most egy kicsit itt, egy kicsit ott állítanak be valamit, mint valami gépszalagon, egyik orvostól a másikig. Hogyan is tudná elengedni az ember ezt az egészet, amikor folyamatosan vérvételekre jár? Néha olyan a könyékhajlatom...Most is elértem egy ilyen periódusba, amikor menekülök a valóság elől és bármi, ami eltereli erről az egészről a figyelmemet hálával tölt el (egy kirándulás, egy találkozás, egy aviva torna ismeretlen, mégis ismerős nőkkel, akik hozzám hasonló cipőben járnak). A hullámvölgy aljáról lehet azonban a legjobban építkezni talán belsőleg is, így amikor eljut az ember oda, hogy megtapasztalja mi van a gödör legmélyén, onnan már csak felfelé vezet az út. Biztosan sokan gondolják most azt, hogy ilyen semmiségnek tűnő dolgot érez valaki olyan nagy problémának, vannak a világon sokkal nagyobb problémák is, számomra mégis lelkileg nagyon megviselő ez az időszak és emlékszem, voltam már korábban is hasonlóan rossz érzelmi ciklusban, így tudom, túl leszek rajta valamikor...Várok. Igyekszem türelmes lenni. Akkor is, amikor 3 hónap alatt kétszeresére emelkedik a prolaktin szintem és emiatt még csak inszeminációt sem végeznek, akkor is, amikor nem adnak ki két hónapja új konzultációs időpontot a meddőségi centrumokba, akkor is, amikor a TSH-mat 3 hónapja állították be dupla gyógyszeradaggal, most mégis 2 fölé emelkedett újra...Jövő héten inzulinrezisztencia kontrollra megyek, félelemmel tölt el a vizsgálat, mostanában valahogy semmi nem jött olyan jól össze, ahogy szerettem volna és csak bízni tudok benne, hogy ez a kontroll legalább jól sikerül és nem feleslegesen szedem a havi vitamin adagjaimat és nem felesleges a sok lemondás, a diéta, az odafigyelés magamra, a tornák, a mozgás...Valahol csak megtérül mindaz, amit belefektetünk.

A múlt hónapban sokat sírtam. Magam miatt, mások miatt. Megbántottak, sajnáltam magam, magunkat, a helyzetünket és közben az egyik legjobb barátnőmnek véletlenül, egy balesetben (felesleges, értelmetlen balesetben) meghalt az apukája. A barátnőm már évek óta vár rá, hogy a pasija megkérje a kezét, most a 30. szülinapja előtt nem sokkal ez végre megtörtént, így a szülinap már az esküvőre hangolódva telt, közös vacsora, koccintás, ünneplés. Aztán jöttek a tervek, segítettem, amiben tudtam, hisz én már túl vagyok a nagy napon és olyan izgatott lettem a lagzi hallatán. Aztán jött a villámcsapás, meghalt az apukája. Sírtam...nem hittem el, hogy végre, amikor a nagy nap már itt van egy karnyújtásnyira, így arcul csapja őt a sors, annyira sajnáltam, sajnálom. Egyik alkalommal, amikor beszélgettünk erről, megfogta a kezem, még mondani akart valamit. Aztán a többire úgy igazán nem emlékszem, mert hallottam távolról, hogy azt mondja, jön a baba, de csak a könnyeimen át látok már magam előtt mindent, a fülemet, mintha betapasztották volna...sajnáltam a haláleset miatt, sajnáltam, hogy nem örülhet önfeledten a kisbabájának, sajnáltam az esküvőt, amit így olyan formában biztosan nem tartanak meg, ahogyan elgondolták, sajnáltam magunkat, hogy nekünk miért nem jött még össze a baba...Közben semmi esetre sem lennék a helyébe. Csak úgy kavarogtak bennem az érzések. Szégyellem magam amiatt, hogy ilyen gondolatok voltak a fejemben...Nem tudom még, hogyan fogok ezután teljes szívemmel találkozni vele. Tudom, hogy erről ő nem tehet és én sem, ezek rajtunk kívül, rajtunk felett álló dolgok, mégis elszorul a szívem, amikor arra gondolok, hamarosan babázni fognak a párjával.

Mindenkinek megvan a keresztje, a batyuja. Neki túl kell tennie magát egy szinte ép ésszel feldolgozhatatlan tragédián, egy baleseten, amiben elveszítette az apukáját. Nekünk pedig előre, a jövőre kell bizakodóan tekintenünk, ahol már hárman vagy négyen is leszünk, hiszen eljön majd az az idő is, csak legyen elég erőnk, türelmünk és hitünk kivárni.

UPDATE: a wmn oldalán egy nagyon hasonló esetről írtak a napokban...sírtam...belül pedig zokogtam. (http://wmn.hu/2016/08/02/egy-baratsag-probaja-ket-no-egy-elvesztett-es-egy-szuletendo-baba/).

Elég frusztráló egy olyan világban élni, ahol mindenki álarcot visel és az igazi énjét csak nagyritkán mutatja meg az ember, akkor is védett közegben. Az olyan emberek, mint én, akik általában elmondják, ha valami bántja őket, vagy ha nem tetszik valami, vagy ha megkérdezik a véleményem, akkor őszinték válaszolok, ha tetszik valami, örülök, ha bánt valami, akkor szomorú vagyok. Ezek az emberi érzelmek - én úgy látom, úgy tapasztalom - kezdenek eltűnni a mai társadalomból, senki nem meri felvállalni érzelmeit, érzéseit és még a gondolatait sem.

A múltkor történt "hülyepicsa" eset után érdekes megfigyelnem a két ember közötti változást, az interakciókat. Érdekes, hogy az eddigi közlékeny énből egy bezárkózott, kifejezetten csak a munkára és a muszájra szorítkozó én lett, a másik ember pedig 2 nap múlva szinte puncsolóba ment át, barátságos, közlékeny, úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Sajnos a kiborulása után már tudom, neki ez az álarca. Nem tudok ezekkel mit kezdeni. Miért nem lehet egy tisztán kommunikáló társadalomban élni, ahol ha valami nem tetszik, bátran megmondhatom és nem ér retorzió (mint most...)?! Mindenki magát védi, nyilván azért színészkedünk és játsszuk a szerepeinket, hogy minél kevesebb konfliktus érjen minket. De kérdem én: megéri? Megéri egy hazugságokkal teli világban élni, ahol az ellenséged a barátod és a hátad mögött egyből rád támad, aki elmond mindennek a tudtodon kívül, közben pedig a szemedbe mosolyog? Hát köszi, én ebből nem kérek...maradok az őszinte és nyitott beszédnél, nem vagyok hajlandó én is felvenni azt a bizonyos vigyorgó, álszent, kétszínű, hazug játszmát, amit oly sok mindenki más körülöttem!

Ebben a hónapban harmadjára is nekifutottunk a gyermek-projektnek. A nagy számok törvénye alapján most már előbb-utóbb sikerrel járunk majd és átélhetjük mi is a csodát. Hogy mi történt közben? 2 hónapot kihagytunk (már ami a mesterséges utat illeti, ökhm...:)), vérvételek, TSH beállítás újra, hormonpanel - magas prolaktin szint, de nem kell vele foglalkozni, mert a progeszteron jó (nem annyira jó, mert picit alacsony, jó lenne, ha magasabb lenne), de van peteérés, így hagyjuk. Gyógyszert nem kaptam, pedig csak egy picinyke tabletta lehet elég lenne, hogy most már a prolaktin is helyre álljon és hátha minden összeállna (inzulin, TSH, hormonok). Amúgy minden rendben, így nem tudja senki megmondani, mi van már, miért nem jön a bébi? Felhívtam Tapolcát és Győrt, jövő tavaszra van időpontjuk, konzultáció nyár végén. Rengetegen járnak hasonló cipőben, ez szörnyű! A dokim pedig csak megrántotta a vállát: véget ért a tudománya, nincs több ötlete, minden oké, minden működik, minden rendben van...nem tudja, miért nem jön össze. Biztos vagyok benne, hogy össze fog jönni ez nekünk, most újra nagy lendület és nekilátunk megint teljes mellszélességgel!

Ebben a hónapban petenézegetés után végre kiderült, működik a bal oldali petefészkem is (eddig mindig a jobb-ban érett a tüszőm), így most onnan vártuk a petécskémet. Tüszőrepesztőt nem kaptam megint, de már 11-12-ig napon inszem, mert gyorsan érik a tüsző. A kórházban a dokim megint nem volt ott, így egy már korábbi inszemről ismert fiatal doktornő végezte el a beavatkozást, kábé velem egyidős lehet. Sajnos a méhszájam zárva volt, így nem ment bele a kis cső, fogóval kellett kinyitni, ami rettenet, szerintem nagyon fájdalmas dolog...Hát, továbbra is azt gondolom, egy jó szex sokkal jobb, mint bármelyik inszemináció...:) Persze ezt gondolom, senkinek nem újdonság. Utána pihenés, vittem könyvet, feküdtem, pihentem, meditáltam, aztán itthon még két napig ezt folytattam és azért rá is dolgoztunk, biztos, ami biztos. Kaptam progeszteron pótlást a dokinőtől, így most azzal is talán biztosabb a helyzetünk. Annyira várom már a kétcsíkos tesztet! Közben sokat gondolkozok és agyalok, keresem az utam, keresem a helyem, próbálok ráállni a nekem legjobban megfelelő pályára. Elkezdtem avivázni, sok érdekes embert lehet megismerni ilyen helyeken (sajnos sok negatívat is, ami elég lehúzó, próbálok ezekre nem figyelni). Most pedig csak meditálok, relaxálok, bevonzom az életünkbe a jót és igyekszem nem rágörcsölni a témára...

Állítólag az vagyok. Egy olyan ember szerint, aki hisztérikus és nem tud viselkedni, hamar kiborul és minden napja hangulatingadozásokkal teli. Aki érdektelen, nem bírja a kritikát, nem szereti, ha bárki is konfliktusba keveredik vele (akár általa), aki fikázni nagyon tud, a stílusa néha bicskanyitogató. Lenéző, jellemtelen.

Nos, az a bajom az ilyen emberekkel, hogy sem nem szeretek velük együtt dolgozni, sem nem szeretek a közelükben lenni. És amikor a teljes napomat kell mellette eltöltenem, akkor néha már magam is feszült vagyok csak attól a gondolattól, hogy "ohh, már megint ő, nemár".

Ja, és miért vagyok hülye picsa? Azért illetett ilyen kedves szavakkal nőtársam, mert egy szimpla fikázása után, ami nem vitte előrébb a munkát, a projektet (de egyébként 100%-ig igaza volt a meglátása, csak nagyon szarul adta elő), volt pofám szólni, hogy ugyan igaza van, csak megbántott azzal, ahogyan ezt előadta. Na és ezért vagyok hülye picsa, mert engem meg lehet bántani pusztán szavakkal és ezt a tudtára is adom az illetőnek. Mert szerintem a fikázás helyett lehet úgy is együtt dolgozni, hogy ugyan elmondom, hogy szerintem valami nem jól működik, de egyrészt normálisan adom elő, nem, mint egy vásári kofa, másrészt megoldást, ötletet, alternatívát kínálok a másiknak, hogy előrébb jusson a beszélgetés, közelebb kerüljünk a megoldáshoz. Igyekeztem asszertív kommunikációs stratégiámat hadba vetni, de rájöttem, erre érzéketlenek és buták ellen hatástalan...Hát tudjátok mit? Akkor vállalom, akkor az vagyok, nem érdekel, inkább legyek az (bár ezt inkább érzelmi intelligenciának hívják véleményem szerint), mintsem hisztérikus, önző ember, akivel senki nem szeret egy légtérben lenni. Szerencsére nem süllyedtem le az ő szintjére és meg tudtam őrizni női méltóságomat. Egyesekkel ellentétben. Hajrá érzelmek, hajrá nők!

Tegnap éreztem először a nyár finom illatát az orromban. A hársfa virágzása jelenti számomra a levegőben terjengő nyarat, mely visszatartóztathatatlanul nyomul előre és ha akarod, ha nem, ott van és beszívod, telíti a tüdőd és mosolyt csal az arcodra. Mindezek mellett még gyönyörű is a virág és teának sem utolsó. Ha fáj a torkom, megfáztam, köhögök, először hársfa teát szoktam inni. Amúgy meg bármikor, ettől függetlenül is, annyira finom és kellemes ízű. A leginkább nyár mindenek előtt számomra.

Ezen felül a születésnapos évszak is a nyár, mert a családban kisférjem kezdi, majd sorrendben tesóm, én, anyum és apum következünk az ünneplős listán. A hétvégék szülihétvégékként telnek sok-sok meglepetéssel és szép programmal, a lényeg, hogy közösen és időt szakítva egymásra. Legszívesebben a kisférjemtől is időt kértem volna, amit csak velem tölt el, telefon, laptop, munka és minden más nélkül. Nagyon nehéz a mai világban ezek nélkül létezni...Sajnos. A mostani hétvégén én voltam a soros a szülinaposságban, 32 lettem, nem ért nagy tragédia, pedig korábban teljesen más terveim voltak erre az időszakra. A sors közbeszólt, de biztos vagyok benne, hogy sokat tanulok és fejlődök ez alatt a várakozással teli időszak alatt és már egy kész, "kifejlett", edzett mamit kap majd a kis bébink, ha megérkezik. Arra biztosan totálisan és teljesen rá leszek hangolódva az anyaságra. Nem sietek, nem sürgetek semmit, megbízom magamban és a testemben, szerintem tudja a dolgát (napi mantra). Sok-sok szépséget és szeretet kaptam ajándékba. Flamingókat, táskát, kabátot, vitamint, sütit, rózsadobozt, körömlakkot, sminkpalettát, csecse-becséket és kencéket...dehát, mi kell egy nőnek? A szüleim is itt voltak, kirándultunk, ebédeltünk, sétáltunk, erdőben csendet és madarakat hallgattunk, beszélgettünk, főztünk-sütöttünk, kihasználtuk a nettó 2 napot teljes terjedelmében. A szüleimnek nem is tudom elmondani, hogy mennyire szeretem őket, de azt hiszem, ebben már sokat fejlődtem kisférjem mellett, aki igényli a testi közelséget, ölelést, szeretgetést, egymás ölében ülést (én az övében :)), simogatást, cirógatást és a szavakkal kimondott érzelmeket is. Régen erre azt hiszem, képtelen voltam. Nem tudom megmondani miért, talán így szocializálódtam. A szüleim sem azok a nagyon érzelmüket kimutató emberek, pedig tudom, hogy nagyon szeretnek. Jó lenne őket megtanítanom erre, úgy érzem, most már számomra is fontosak ezek a dolgok.

Befejeztük tegnap az autogén tréninget is kisférjemmel. Gondoltam, erről majd írok egy külön posztot is, ha eltelik kis idő, ülepedik a dolog és lesz változás, érzem a hatását és jól begyakorolt dologgá válik a relaxáció. Eddig szeretem, jól esik csinálni, elmerülök benne és közben is érzem, hogy pozitívan hat a mindennapjaimra.

Most pedig indul június...a munkából egyre többet, a szabadidőből remélem, nem sokkal kevesebbet, az örömből, mosolyból, barátokból, szeretetből határozottan többet, a mozgásból kicsit többet, finom ételekből ugyan ennyit, közös időből kicsit azért többet, szépségből pedig mindenképpen többet szeretnék.

A minap mélyen magamban elgondolkodtam valamin. A nőiességemen, a bennem lakozó nőn elmélkedtem...de erről mindjárt részletesebben. Sokat jár az agyam egyébként is, szoktam elmélkedni, filozofálni, képzelegni, álmodozni, így saját magamon és a kialakult helyzeten is sokat gondolkodom, miért történik ez, miért nem érkezik a baba...hátha van valami megoldás, valami, amin változtatnom kellene. Valami, amit lelki síkon kellene "javítani".

Jógára járok már egy ideje. Még mindig csak ismerkedős fázisban vagyunk, jóga és én. Kicsit spirituális, így rá kell rendesen hangolódnom. Számomra minden egy megoldandó feladat, így itt is próbálom a pózokat balerina módjára előadni, megcsinálni. Mint nemrég kiderült, ez egyáltalán nem erről szól. Egész kitartó vagyok magamhoz képest ezzel a jóga dologgal, talán van benne valami, amit meg kellene tanulnom. Abba akartam hagyni az első 1-2 óra után, mert egyáltalán nem vagyok hajlékony, nem tudom úgy tartani a gerincem, nem tudom megérinteni a talajt a kezemmel...stb, szóval csak a hibákat láttam magamban. Aztán az előző órán nagyon kevesen voltunk, így volt alkalmunk kicsit többet beszélgetni arról, miről is szól a jóga. Egyáltalán nem baj, ha nem tudom olyan mélyre hajolni, nem baj, ha nem egyenes a gerincem ebben-abban a pózban. A lényeg, a befelé figyelés, megérezni, mi a jó most, hol fáj, hol érzek bármit, ami üzenet lehet számomra. Érdekes tanulság volt ezzel szembesülni. Aztán tovább beszélgettünk, ki miért van itt, mit szeretne elérni, miért jógázik, miért jött el...stb. Őszintén elmondtam, hogy én most egy belső változáson esek át és nyitott vagyok a mozgásfajtákra, ezt is ki akartam próbálni, kicsit lelassítani néha, megnyugodni és hogy szeretnénk kisbabát a férjemmel. Olyan közhelynek tűnő tanácsokat kaptam, amiket már ezerszer hallottam, mégsem tudtam megemészteni és megérteni, mert most más köntösbe volt csomagolva. Engedd el, ne görcsölj rá - mert a görcsös akaráshoz társul egy félelem is, ami negatívan hat az akarásra és így nehéz bevonzani, mert az agy folyton attól fél, hogy mi van, ha nem sikerül?! Elgondolkodtató...bár, továbbra sem tudom, hogy lehet úgy nem akarni, hogy közben akarsz valamit.

A következő kérdéskör a nőiség, nőiesség megélése és kiteljesedése volt. Azt állapították meg rólam (számomra szinte teljesen ismeretlen emberek), hogy túl sok bennem a férfi energia. A tettrekészség, a "karótnyeltség", a merevség, a görcsösség. Van benne valami, bár furcsállanám, ha emiatt nem lenne még mindig gyerekünk, de amit meglehet, én megteszek a cél érdekében, így azóta jár az agyam, vajon mitől lehetnék nőiesebb. És most nem a külsőségekre gondolok, mert azzal nincs gond (persze lehetnének kétszer akkorák a cicijeim, de most tegyük félre a tréfát). Mitől lesz igazán nő egy nő? Mert nem a szoknyáktól, nem a ringó csípőtől, nem a rúzstól és nem is szép sminktől, a parfümje illatától vagy a körömcipőtől. Ez mind csak jelmez. Érzelemdúsnak és érzelmi intelligenciával megáldottnak, érzelmesnek, tapintatosnak, együttérzőnek, figyelmesnek gondolom magam. És még? Milyen még a nő belül? Meg akarom keresni magamban a mélyen elrejtett női darabkáimat, hogy teljesen összeálljon a puzzle!

egy régi szerelemmel...

Az ember néha mosolyogva gondol vissza régi lopott csókokra, régi kudarcokra, mérgelődésekre, amiken ma már csak fognánk a hasunkat a nevetéstől. A rég elmúlt szerelmekre, akikre kedvesen, emlékekkel gondolunk vissza. És biztosan vannak olyan fájdalmas emlékek is, melyeket inkább szívesen eltemetnénk mélyen legbelül magunkban és soha többé nem nyitnánk ki a fiókot, ahol ezeknek az élményeknek a repertoárját őrizzük. Nekem tegnap kinyílt egy ilyen fiók és egy tőr repült belőle a szívem közepébe.

Az első nagy szerelmemet főiskolán ismertem meg. Máig nem értem mi motivált ennek a kapcsolatnak a fenntartására, mert A és Z emberről beszélünk (de mondhatnám azt is - elfogultan magamra nézve - szépség és szörnyeteg), mégis rózsaszín ködfelhőben éltem mellette éveken át és csodáltam, mint egy kisebb istenséget szokás. Gondolom, sok mindenkinek ismerős ez a helyzet, amikor a sok-sok szépnek megélt hónap, év után egyik nap felébredünk és beleér a bilibe a kezünk. Ez történt velem is. Észrevehettem volna a jeleket, de mondom...szemellenző volt rajtam, nem láttam semmit és senkit, csak ő létezett. Aztán egyszer csak tudatosult bennem, hogy igazából egy 16 éves kislánnyal kavargat már jó ideje mellettem és engem csak kihasznál (én akkor 23 voltam). Akkora arculcsapás volt ez számomra, máig bizsereg bele az arcom, bárcsak a tenyerem tenné ugyan ezt...ki kellett volna osztanom egy-két nagy pofont, akkor talán most jobban érezném magam, ha eszembe jut. Nevethetnék is a történteken, de sajnos nagyon mély, megalázó és lelkileg összeroppantó nyomokat hagyott bennem ez a romboló kapcsolat és biztos vagyok benne, ez tudat alatt máig kihatással van az érzelmi világomra. Azóta eltelt majdnem 10 év, mégis beleborzongok, ha csak rá gondolok. Nem jó borzongás ez, egyfajta undor és viszolygás a rossz érzéstől, a csalódástól, a megcsalás, az elhagyás érzésétől.

A minap pedig saját félelmemmel szembesített az élet, amikor a fent említett személy besétált a munkahelyemre családjával, gyermekével és mint régi barátot, köszöntött. Felizzott a sebhely a szívemen, láttam őt, a barátnőjét, ahogy boldogan öleli magához újszülöttjét és láttam a kisbabát, annyira cuki volt és nem az enyém. Beleremegtem. Ez az ember megtalálta a boldogságát, kisbabája született, boldog a lány mellett és tényleg annak is tűntek. Helyesek voltak együtt. Fájt látni a boldogságát. Az egészből csak azt láttam meg, hogy mi ezzel szemben évek óta küzdünk és harcolunk a gyermekáldásért, orvosról-orvosra, egyik terápiáról a másikra, vitaminok, inszeminációk, vérvételek...Igazságtalanság. Nem irigy voltam, mert nem lennék annak a lánynak a helyében, nem akarom ezt az embert magam mellé, még csak a közelemben sem tudni már, annyira megbántott...sosem felejtem el, amit tett..de egyszerűen nem fair a sorstól, hogy mi még mindig várunk a csodára.

Azóta is a fejemben járnak a szavai - újabb késszúrások - "és ti még nem szeretnétek gyereket?" ... "De bazmeg, csak nem jön össze!" - akartam mondani, de ehelyett kulturált és intelligens ember módjára csak annyit mondtam: "De, most már mi is várunk a kis csodánkra...".

"vajon lesznek-e nyarak
melyek visszaadják ami kiszakadt
belőlem akkor s hiányzik azóta."

/Zalán Tibor/

Vajon tényleg hiányzik valami az életemből?

Tavaly novemberben, amikor kiderült, hogy IR-em van és mozognom kell receptre, elkezdtem átszervezni az egész életünket, teljes életmódváltás és nekiálltam megtalálni a nekem tetsző és élvezettel űzött sportot. Végül a futás volt az, amire vissza-visszatérek és heti szinten sikerül futnom hol kisebb, hol több sikerrel. A bringa még az, amit szívesen űzök, tegnap pedig Aviva torna tanfolyamon voltam. Talán egészségügyi (nőiségi) szempontból megfelelő lesz, hát meglátjuk, megpróbálom belecsempészni a heti adagomba.

A futásra visszatérve...amikor elkezdtem futogatni, hamar kiderült, hogy nem leszek maratonista...így olyan célt kellett kitűznöm, ami számomra is elérhetőnek tűnik. Kitaláltam, hogy a cél először az, hogy a középiskolában (szóval fénykoromban) lefutott legjobb Cooper szintemet elérjem. Ez 12 perc alatt 2,2 km. A múlt héten lefutottam...Majdnem belehaltam, hányingerem volt és levegőt alig kaptam az utolsó 2 perc sprintjétől, de akkor is lefutottam. Hihetetlen, mennyire büszke voltam magamra! Elértem valamit, ami talán másnak csekélységnek tűnik, nekem mégis nagyon fontos. Bebizonyítottam magamnak, hogy ha akarom, tudok kitartóan küzdeni olyan dologért, ami talán távol áll tőlem, mert nem vagyok egy fitneszlédi, mégis meg tudom csinálni, csak akarat és türelem kérdése. Talán majd kisbaba mellett is sikerül visszanyernem az alakomat a jövőben, lehet, hogy az is csak ennyin és elhatározáson múlik. Rajtam nem áll majd a dolog, amilyen hiú tudok lenni, szerintem akkor is bele fogom csempészni a mindennapjaimba a tornát, a kocogást, akár babával a karomon!

Nem vált valóra az álmom (egyelőre), mert hétvégén megjött...Magamban azon gondolkoztam, hogy már rutinszerűen tettem a dolgom, amit ilyenkor szoktam. Láttam mi történt (éreztem is) - elfogadtam - tettem, amit tenni szoktam. Semmi kiborulás, semmi sírás. Furcsa, mintha érzéketlen hülye lennék, még sírni sem tudok már a sikertelenségeimen. Kifolyt belőlem minden könny már, pedig néha olyan jó lenne egy jó nagyot sírni, zokogni, hogy megkönnyebbüljön az ember és vehessen utána három mély lélegzetet. Ami még jól esne, egy jó hangos, visszafogástól mentes kiabálás egy lakatlan területen vagy egy erdő közepén. Vagy esetleg hangos éneklés. Mindkettő zokogásba fulladna érzéseim szerint, de talán az megindítaná a bennrekedt könnyeimet.

Ebben a hónapban szabadságot kaptunk az orvostól, most nem lesz inszemináció. Teljes hormonsort kért a 3. és a 20. napra is, így megnézhetjük, ott minden rendben van-e. Kínunkban már azon viccelődtünk a férjemmel, hogy legalább ebben a hónapban ő is jelen lehet az utódkészítésnél. Kicsit talán meg is nyugodtam...nem kell magyarázkodni a szabadnapok, a táppénz miatt, nincs felhalmozódó munka, nincs szívesség kérés senkitől, lehet sportolni, lehet szabadon tervezni és bátran élni a házaséletünket, ahogyan szeretnénk. A lelkünk is talán kicsit lecsillapodik és (a vérvétel eredményétől függően) a következő hónapban egy újult erővel mehetünk neki a "három a magyar igazságnak".

Azt álmodtam, hogy várandós voltam a kislányunkkal (álmomban lányom született). Szép nagy hasam volt! Megszületett és minden rendben ment, nagyon cuki és picike volt, sok hajjal. Álmomban sötét haja volt, picike szája és édes, pufi, rózsás arca. Csak néztem és sírtam a boldogságtól, milyen gyönyörű. A szülés is sima ügy volt álmomban. Még a kórházban voltam, amikor jött egy nővérke (egy ismerősöm volt az?) és hozta a karjában a lányomat, aztán meg kellett szoptatnom. Álmomban nagyon szuper érzés volt, simogattam a kis hajas fejét és néztem, hogyan szopizik. Édes volt, nyugodt és szép.

Álmomban már anya voltam. És élveztem!

A magány alattomos ellenség. Olyankor is rátör az emberre, amikor külső szemlélőként még el is csodálkoznánk - "Ez az ember magányos? Hiszen milyen sok barátja van, ott a családja!" Nos, én úgy vettem észre, ettől függetlenül is érezheti magát egyedül az ember.

Gondoljunk csak bele: amikor megszületünk, az életünk első nagy harca és ugyan kapunk hozzá segítséget, mégis egyedül vagyunk. Amikor meghalunk, akkor ugyan ez a helyzet. Amikor szülünk, akkor ugyan ez a helyzet. Amikor betegek vagyunk, a vírusokat sem tudja már legyőzni helyettünk, csak mi. Támogathatnak minket a barátaink, a családunk, de attól még a harcot magunk vívjuk, más nem vívhatja helyettünk.

Az utóbbi rövidke időben kicsit magányosnak érzem magam. A családommal, szüleimmel, tesómmal minden nap beszélek telefonon, a férjem mellettem van és minden nap látom, hozzá bújok, szeretget, ölelget. Mégis úgy érzem, egyedül vagyok a gondolataimmal, a harcommal a meddőség ellen. Nem nagyon érti vagy akarja megérteni senki a félelmeimet, a vágyaimat, a bánatomat, amit megértek, hiszen akik közel állnak hozzám annyira, hogy megosszam velük ezeket a fejemben lezajló szösszeneteket, azok közül senki nem élt át hasonlót, így elfogadom, hogy nem tudnak hozzászólni a témához. Vigaszt várna az ember, szeretetet, ölelést, szép szavakat, bátorítást, ugyanakkor mindent kevésnek érez. Én is így érzek. A férjem nem az az érzelmeskedős, minden gondolatát, félelmét megosztós, szívesen kibeszélős fajta. Pedig kinek, ha nem nekem mondaná el, ami a fejében van?! Biztosan neki is fáj, amin keresztül megyünk, mégis sokszor úgy érzem, nem érdekli és olyan könnyedén kezeli, hogy le tudnék keverni egy nagy pofont neki fenenagy bánatomban. Fáj neki is, gyötrődik ő is, csak erről nem tud senki, mert nem mutatja, nem mondja. A családi támogatás is nagyon fontos ebben a helyzetben (mint oly sok más helyzetben is), de amíg szegények csak annyit tudnak mondani, hogy jól van, nem baj, majd legközelebb, úgyis összejön, legyél türelmes...stb, addig ez egy meddő nő életében talán nem elég.

Szerintem a támogatást szeretetben mérik. Talán úgy tudnám megfogalmazni a lényeget, hogy a nő (és férfi) érezze, hogy bármi is történjék, nem okolják, nem hibáztatják őket, akkor is elfogadják őket, ha a legrosszabb esetben nem sikerül a baba és nem születhet saját gyermekük. Akármi is lesz, akkor is szeretet és türelem, gondoskodás veszi körbe őket. Higgyétek el, iszonyú nagy teher, önvádaskodás, gombóc a torokban, kudarc ez saját magunk felé is, minden más külső inger csak enyhíthet ezen, ha szeretetből jön. Szeressétek egymást, mutassátok ki, öleljétek meg, amikor sír és néha nem is kell mondanotok semmit, csak hagyjátok, hagy érezze, jó helyen van, minden rendben lesz.

Nagylevegő és mehet...

Kissé elgondolkoztam az első sikertelen próbálkozás után, hogy egyből a következő hónapban akarom-e a következőt. Mi lesz, ha az sem sikerül? Annyira bizakodóan és pozitívan álltam az első inszeminációhoz, meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg nem jön össze. És így lett, pedig a pozitív hozzáállás állítólag nagyon fontos és bevonzom és elképzelem és vizualizálom és satöbbi, mégsem ez történt. Sajnos. Nagyon összetörtem. Próbálok most egy lépéssel hátrébb lépni és kicsit kívülről szemlélni a dolgokat, nem annyira beleélni magam, mint ezelőtt, hátha így nem ér akkora pofon. Legjobb esetben pedig örülünk majd, mint aki megnyeri a főnyereményt és nem hiszünk a szemünknek és boldogságunk határtalan lesz.

A második inszemináció most teljesen máshogy alakul, mint az első. Lehet, ez is olyan, mint a terhesség, nincs belőle két egyforma. Szóval most már épphogy elmúlt a menzeszem, már mentem is petefigyelőbe, mert elég gyorsan érik a szupertüszőm, szóval gyanítható, nem a 14. napra esik a peteérésem. Már a 11. napon megvolt az inszemináció és mivel a második adag hétvégére esett volna, így az kimaradt. Tüszőrepesztő szurit sem kaptam, a doki szerint felesleges, így is meg fog érni magától. Az anyag most jobb volt, mint a múltkori (22 millióról 25-re sűrítette a nővér), a doki laza volt és gyors, pontos, fájdalommentes. Hamar végeztünk, az elkülönítőben kaptam ágyat, ami elég bizarr így belegondolva, de legalább egyedül voltam egy szobában és tudtam pihenni. 2 óra után hazamentem, nem feküdtem felfekvésesre a hátam, másnap már otthonról dolgoztam, aztán pedig már bejöttem az irodába is. Egyáltalán nem görcsöltem, mint múltkor, nem puffadtam és más panaszom sem volt és nincs is. Sokat sétáltam és az IR miatt fontos lenne a sport, most a futást, gyúrást és egyéb megerőltetőbb dolgokat mellőzöm orvosi javaslatra, a séta azért kell. Szóval nuku szuri, csak egy inszem, kevesebb fekvés és pihenés, több szeretkezés, több minőségi idő magunkra, több munka, jobb idő. Meglátjuk, mi sül ki ebből a kombóból ebben a hónapban. Remélem egy királylány/királyfi.

Egy kalandparkban dolgozom - ennél fogva mindenki, akit csak megismerek, azt feltételezi, hogy tornacipő-túracipő-farmer (vagy melegítő) és póló/dzseki az alapkövetelmény nálunk és én csak sportos ruhákban közlekedhetek. A táskám is max hátizsák és sporttáska lehet. Hát nem.

Bevallom, elég változatosan öltözködöm, tehát előfordul azért szép számmal (főleg, ha tudom, hogy erdőben, mezőn, sárban, avarban ésatöbbi kell járnom adott nap), hogy sportcipőt húzok, de általánosságban egyáltalán nem ez a jellemző. Ki is lógok a sorból ebben a környezetben a munkatársak közül, de nem zavar. Csak azért miért kellene számomra előnytelen és nem tetsző darabokat hordanom, mert egy erdőben, sportos környezetben dolgozom?

Sokszor találkoztam már azzal a mondattal, hogy "jaj, de szép ez a ruha/felső/táska! De hát minek, hová vegyem fel, nincs rá alkalom?!". Mondanék én ehhez nőtársaimnak valamit. Ha elüt holnap az autó, akkor már soha nem is veheted fel azokat a szép ruhákat, amik a szekrényedben porosodnak, és tudom, hogy akár neked is van otthon legalább 2-3 gyönyörű darab. Én a ruhákat kedv szerint és nem alkalom szerint hordom, talán ezért is néznek teljesen hülyének, amikor magassarkú szandálkában megjelenek egy kalandpark recepcióján és bemutatkozom, rajtam blúz és szoknya vagy egyberuha nyáron. Most miért is ne? Tényleg, valaki mondja már meg nekem, miért ne lehetne felvenni egy-egy szép darabot csak úgy? Miért ne rúzsozhatnám a számat pirosra egy átlagos szürke hétköznapon? Miért ne vegyem fel az esküvőkre és színházba járósnak tartogatott ruhámat csak úgy szerdán, amikor épp ahhoz van kedvem és feldobja a napomat? Egy-egy szép kiegészítőt, ékszert miért ne hordhatnánk bármikor, amikor reggel úgy ébredünk fel, hogy szeretnénk kitenni magunkért és szépnek akarjuk érezni magunkat? Talán túlzás lehet a smink is, de ha egyszer úgy érzem jól magam és szeretek kísérletezni is (és reggel még épp időm is engedi), miért ne dobhatnék fel egyszer-egyszer valami jó kis színt a szemhéjamra, arcomra? Csak azért, mert más hülyének néz majd, nem fogom megváltoztatni sem az ízlésemet, sem a kedvemet, sem az elgondolásomat adott napi öltözködésemről. Az, aki rosszall, az saját magában kell keresse a hibát - ő vajon miért nem merte felvenni ma azt a szép ruhát a szekrényből, miért nem dobott fel egy szájfényt? Talán, mert attól félt, hogy más majd kineveti vagy lenézően néz rá? Szarni rá! Egyszer élünk! Nehogy már más akarata és kedve szerint éljem le!

Ebből egyértelműen kiderült már, nem sikerült az inszemináció. Persze felfoghatjuk ezt egyfajta tesztnek, gyakorlásnak, próbának. Valahogy nekem mégsem megy.

Minden szerencsésen alakult az előző hónapban, sokat pihentem, lemondtam mindennemű mozgásformáról (futás, edzés, súlyzó...stb), tartottam az IR diétát és sokat sétáltam, a megfelelő időkben sokat feküdtem, toltam folyamatosan a fehérjét, ettem a túrót, stresszmentes voltam és nyugodt. Elképzeltem, hogy érkezik hozzánk egy új családtag és itt lesz velem a hasamban, elviszem mindenhová magammal és jó haverok leszünk már arra, mire megszületik.

Aztán a nyuszi nem hozott extra ajándékot csak egy nagyon durva, erős, görcsölős menzeszt. Köszi nyúl! Meglepődtem ezen is, merthogy 23 napra jött meg, ami igencsak rövidnek számít, még nálam is, akinek 26-28 naposak a ciklusai. Sokkolt, váratlanul ért, sírtam, tomboltam, dühöngtem. Nem hittem el, hogy nem jött össze, pedig nekem olyan természetesnek tűnt, hogy majd mi leszünk az a boldog 10/1, akiknek elsőre sikerül. Nem így alakult. Pedig a lelkem úgy érezte, hogy valami odabent elkezdődött...lehet így is volt, ezt már senki nem mondja meg utólag. Könnyű azt mondani, hogy na majd legközelebb, majd másodjára sikerül, úgyis lesz gyereked, csak légy türelmes, nem kell rágörcsölni, nem kell stresszelni...szerintem azok az emberek még sosem voltak ilyen helyzetben, akik ilyenekkel "nyugtatják" a sorstársaimat, magamat is beleértve. Ez NEM nyugtat meg senkit és semmi értelme ilyen közhelyeket puffogtatni!

Öröm az ürömben, hogy a kis "tisztító kúrám" után nagyon gyorsan érik a petém (csak az egyik petefészkemben érik minden hónapban...fura) és a rövid ciklusok több lehetőséget, több időt adnak nekünk. Bárcsak, bárcsak, bárcsak. Nézem a gólyákat, hátha elszállnak felettem....

Már majdnem fél éve tart a diéta/mozgás/vitamin hármas (ja és persze a lelki pillér) az életemben. Az IR és a pajzsmirigy kiderülése után egyből szigorúan nekiálltam ezeknek a dolgoknak, teljes életmódváltás. Már ha csinál az ember valamit, csinálja normálisan nem? Erről olvashattatok az oldalamon korábban is. Meglett hamar az eredménye a váltásnak, az IR értékeim a felére csökkentek és bár még mindig nem tökéletesek, azért már egész jónak mondhatók, így gyógyszert nem kaptam rá, csak tartom a diétát (szigorú számolgatás nélkül) és mozgok (amennyi az időmbe, kedvembe belefér). A vitaminok is egész sokat segítettek, én magam sem gondoltam volna. Szedek melatonint, D3 vitamint, szelént, barátcserjét és folsav-inozit keveréket. A tüszőim szépen érnek, hónapról-hónapra a jobb petefészkemen (nem tudni, a ballal mi történt, csak lazsálgat). Ennek ellenére nincs eredmény, így az orvos tanácsára ebben a hónapban belevágtunk az inszeminációs programba első körben. A dokim szerint már ennek segítenie kell, bár a statisztikák azt mondják nem sokkal ér többet, mint egy sima szeretkezés otthon, mindenféle műszerek és orvosok nélkül. Nos, mivel már lassan 4 éve próbálkozunk, nyilván ismerem a testem, tudom, mikor van peteérésem, mikor a legcélszerűbb együtt lennünk. Gyertyaállás, fekvés, pihenés...ezeken már rég túl vagyunk.

Az inszemináció kezdődik a peteérés figyeléssel, nekem épp időben kapták el a 11. napon a tüszőmet, majd rohantunk a patikába kiváltani a tüszőrepesztő szurit (ami egyáltalán nem olcsó mulatság, 7000,- forintot fizettünk érte, de még így is szerencsénk volt, mert általában nem tartanak ilyet a patikák, rendelésre hozzák. Ráadásul ügyeletes patikában váltottuk ki, dupla szerencse, hogy volt). Ez úgy néz ki, mint az inzulinos tollak, vékonyka tűvel, benne a hatóanyaggal. Még életemben nem láttam ilyet, bementünk a kórházba, hogy valaki beadja nekem (ha lesz legközelebb, beadom magamnak, mert amit a kórházban műveltek, az vicc: "mi ilyet nem adhatunk be, menjen máshova, menjen a másodikra, menjen az ügyeletre, menjen a háziorvoshoz"...stb. 1 percet vett igénybe, egy gyakorlott kéznek még kevesebbet.). Kértünk steril dobozkát is az anyaghoz, mert a gyógyszertárban azt sem tartanak, bár mint kiderült, nem szükséges sterilnek lennie, elég a kis krémes tégelyke, amit 30 forintért kaptunk a gyógyszertárban is. Szóval megvolt a szuri, megvolt a doboz, vártuk a másnapot. A főnökömet beavattam a történésekbe, mert az orvosom szigorú 2 napos fekvő pihenést írt elő, táppénzes papírt a kórházban nem adnak, a háziorvosnál pedig ezért nem akartam 2 órát ücsörögni a betegek között, így otthonról dolgozhattam. Persze ez munkahely függő, én irodai munkát végzek, így itthonról megoldható esetenként a munka, szerencsém is volt, a főnököm nagyon támogató ebben a kérdésben, tudja, milyen régóta várunk a babára. A magyar jog amúgy védi a reprodukciós eljárásban résztvevő nőket, így véleményem szerint célszerű a felettesünket beavatni, hiszen kirúgni nem rúghatnak, még ha csak egy hónapról van szó, mert egyből összejön. Elég sokat olvastam a témában, bár már régóta dolgozom a cégnél, nem félek a kirúgástól, mégis bennem volt a félsz, hogy mi van, ha nem sikerül elsőre és több hónapon át egy-egy hetet is hiányzom akár? Semmi, ha tudnak a munkahelyen arról, hogy ilyen eljáráson veszel részt, nem tehetik ki a szűröd. Ha megteszik, irány a munkaügyi bíróság (erről bővebben itt olvashattok: http://www.infertility.hu/torvszint.htm). Na vissza a témához...Másnap délben megjelentem a friss anyaggal (1 órásnál nem lehet régebbi), majd leszidtak, hogy miért csak úgy egy kis dobozban viszem oda, hát be kell csomagolni, melegen kell tartani (37 fokon), hogy ne hűljön ki. Sajnos ezt nekem senki nem mondta, de legalább tanultam valamit (tipp: kis gyógyszeres táskába - ha nincs ilyen, egy konyharuhába csavarjuk be a dobozt az anyaggal, majd meleg csapvizet engedjünk egy fél literes palackba és tegyük mellé. Akár a pulcsink alá is berakhatjuk a dobozt, így védve a kihűléstől.). Az anyag kezelése körülbelül 1 órát vett igénybe, ezt a nővérke elvégzi, ha jól tudom mikroszkópos vizsgálat után mindenféle dolgokat csinálnak vele és csak az "elit" marad a végső sűrítményben, nekünk 22 mio lett a vége, megdicsértek, milyen jó minőségű anyaggal érkeztem. A dokim próbált viccelődni: "sajnálom, gondolom kislány korában nem így tervezte a kisbabát." , "ha fáj, azonnal szóljon..." - én: "hát, azért egy szeretkezés jobb érzés" - erre a doki csak nevet, hogy hát azt elhiszi...a nővér meg a bajsza alatt: "akkor miért nem azt csinálja otthon a férjével?". Persze a dokinak se kellett több: "talán, ha 4 év alatt lett volna ennek eredménye, most nem itt feküdne a páciens...". Jesszusom, ezek az elejtett félmondatok, nem is tudják néha a beszólogatók, hova szúrnak és milyen mélyre...

Az eljárás maga nem tart tovább 10 percnél, abból 5 percig matat a lábad között az orvos + elő- és utókészület. Amikor mentem, nem volt a nőgyógyászaton szabad ágy és vizsgáló sem, így az ambulancia egyik helyiségében csinálták meg az inszemet. Bementem, deréktól lefelé levetkőztem, nővérke hozta egy fecskendőbe töltve a szuperjóminőségű anyagot, majd szokásos pózt felvettem a vizsgálóasztalon, kacsa be, katéter be, anyagot beengedték a katéterbe, így maradtam pár percig, míg tutira minden a helyére került, majd gyorsan átfeküdtem egy ágyra, fenék alá ékalakú párna és 1 óra pihenés. Az eljárás körülbelül olyan, mint egy rákszűréses vizsgálat, csak tovább tart picivel, nem fájdalmas, kibírható (a cél érdekében főleg), kicsi szúrást és feszülést éreztem, ennyi. 1 óra után hazavitt a férjem, otthon folytattam a semmittevést, olvastam, zenét hallgattam, kicsit dolgoztam az ágyban fekve. Vizualizáltam a megtermékenyítést és elképzeltem, hogy most osztódik és beágyazódik a pete, elképzeltem magam nagy pocakkal, milyen boldog leszek majd és mindenki örül, hogy érkezik az új családtag. Lehet, nevetségesnek tűnik, de talán segíthet (pszichológia szerint igen).

A következő 2 napban mindenki próbált a segítségemre lenni, nem kellett főznöm, mosogatnom, pakolnom, bevásárolnom, semmi ilyesmi házimunka alól kivontak engem, hogy fekhessek és sikeresebb lehessen a projekt. Otthonról dolgoztam. 2 nap múlva azonban újra megismételték az egész eljárást, biztos, ami biztos alapon, hátha nagyobb esélyjel sikert érünk el. A pici vérzéstől és görcsölgetéstől nem kell megijedni, állítólag normális.

Pénteken újra bementem a kórházba a melegen tartott friss anyaggal, a dokim nem volt ott, így egy épp aktuálisan ott tartózkodó fiatal doktornő (kissé mogorva és ijesztő külsővel) végezte el az inszemet. Elég sokat kellett várni, most lefektettek az osztályra egy ágyra, majd kérték, hogy papucsba és pihenős ruciba vágjam magam (nem vittem, ezt sem mondta senki...végül kaptam egy nem a méretem ruhát, de nem érdekelt, nem szépségversenyre mentem...). Feküdtem és olvastam, amíg rám nem került a sor, kb. 2 órát vártam. Ezalatt háromszor mentem el pisilni, már le is b@sztak,mit járkálok ennyit vécére...hát urambocsá, pisilnem hagy szabadjon már...utána 2 óráig úgysem mehetek ki. Sorry...hihetetlen néha a stílus, amit megengednek maguknak. Aztán végül én jöttem, ugyan az az eljárás, a nőci értette a dolgát, a hátrahajló méhemre azonban nem volt felkészülve és a méhszájam is zárva volt, így valami "csúnya" eszközzel el kellett tartania vagy kinyitnia a méhszájat, amíg felvezette a katétert. Na ez nem volt valami kellemes érzés, bár ezt mondták is előre (de egy vizsgálóban, ahol a leendő anyuka alapból összeszarta már magát és fél és stresszes, hogy lehet olyat mondani egy fogóra, hogy csúnya meg szúrós eszköz? ... ). Hamar megvoltunk, kitoltak ágyastól a kis kórházi szegletembe, ott átfeküdtem a 2 óra után rendkívül kényelmetlen ékalakú párnámra és kezdődhetett az immár 2 órányi pihenés. Olvastam tovább, hesszeltem, körülöttem zajlott az élet, próbáltam kizárni a "nyilvánosságot", hogy mindenihez érkezett valaki látogatóba, de az én férjem dolgozott, így nem tudott 6 órát távol lenni, örültem, hogy az oda-visszautat megoldotta. Gondoltam, nem ezen fog múlni...2 óra múlva hazamentem, majd pihentem, feküdtem tovább egész este, majd másnap is. Azért harmadnap már szinte könyörögtem férjnek, hogy "lééééccciiii legalább 10 percre menjünk le sétálni" és láss csodát, a tavaszi napsütésben szinte újjászülettem. A bezártság és a kényszerfekvés talán jobban megviselt ebben a pár napban. Persze a kérdések kergetőznek a fejemben: "vajon elsőre sikerül?", "mikor csináljak tesztet?", "mi lesz, ha mégsem sikerül és ezzel csak egy hosszú folyamat első állomása?" , "ugye nem lesz méhenkívüli terhesség?" ... stb. Igyekszem csak jó dolgokra gondolni és folyamatosan mantrázni és bevonzani a jót, a szépet, a kisbabánkat...

Folyt.köv...