A napokban több első dolog is megesett velem. Elmentünk például síelni. A férjem már 3 éve kérlel, menjünk el, menjünk el, de eddig nem voltam vevő erre a fajta sportra. Gondoltam kint a hidegben megfagyni kinek van kedve egész nap? Aztán most adódott egy remek lehetőség, éltünk is vele, engem is rávett, elmentünk. St. Jakobra érkeztünk a délelőtti órákban és oktatóval töltöttem több sorstársammal együtt 2 órát. Megtanultunk fékezni, megállni, egyenesen siklani, fordulni, kanyarodni. Le is vert a víz már délelőtt. Ebéd után visszatértünk a tanulópályára, akik már tudnak síelni, mindenkit lecsekkoltak, aztán átmentünk a kék pályára, ami a gyerek pályáról nézve egy egész hegynek tűnt. Nos, itt először félve, majd egyre és egyre bátrabban csúsztam le. Sokkal egyszerűbbnek tűnt itt síelni, mint a gyerek pályán, ahol majd szétfeszítettem a kis izmaimat, hogy ne essek el. A térdem és a combom már délben nagyon fájt a feszüléstől és a görcsös akarástól, hogy a lábam azt csinálja, amit én akarok. Mire a bakancs lekerült a lábamról záráskor, már alig tudtam mozogni, remegtek a lábaim. Egy percre sem álltam meg pihenni, minden percét ki akartam használni a bérletnek és az időnknek. Egyre bátrabban fordultam, kanyarodtam és siklottam a havon. Persze a férjem elment a nagyokkal a nagypályára. Én kispályás maradtam, de elsőre még ez is soknak tűnt. Elfáradtam és még 4 nappal később is izomlázam van, de megérte: megtanultam 30 éves fejjel síelni!

Pár nappal később edzeni mentem a maroknyi kis csapattal, akiket még nem is ismerek igazán, ők csak mindig ott vannak a teremben, ahol én is mozgok a "személyi edzőmmel". Általában rossz, hideg idő esetén benti edzésprogram van, szép időben kocogás, futás van terítéken. Amint odaértem, a tesisek rávettek, hogy csináljak végig velük egy 10 perces köredzést. 10 perc, gondoltam nem a világ vége, hát legyen. Jó lesz bemelegítésnek. Hát...egy teljes edzésnek is elment volna. 1 kör: 5 húzódzkodás, 10 fekvőtámasz (jó, nekem női...), 15 guggolás. A harmadik-nagyedik körben már azért elkezdtem utánaszámolni, hogy 150 guggolást fogok megcsinálni, 100(!!!) fekvőt és 50 húzódzkodást. 10 perc alatt. Aztak×va! Az utolsó 2 körben már kamufekvők is voltak azért és minden körben én voltam az utolsó, aki végzett, de megcsináltam, elfáradtam és legközelebb is megcsinálom. Ez szerintem csak hozzáállás kérdése.

Az a helyzet, hogy az utóbbi időkben, amióta 2-3 edzésre/mozgásra járok hetente, folyamatosan izomlázam van valahol :). Épülnek a bicepszeim, a vádlijaim, a hátizmom, a hasam...Remélem, egy idő után majd szépen lassan elmúlik ez is és hozzászokik a szervezetem a terheléshez.

Ez egy költői kérdés volt részemről...egész eddig (kicsit még most is) úgy éreztem/érzem, hogy én vagyok a hibás azért, amiért még nincsen babánk. A meddőség és a gyermektelenség (vagy bármi, ami után csak vágyakozik az ember, de ugyan mindent megtesz céljai elérése érdekében, mégsem valósul meg) egy nagyon szar dolog...A lelkünk felőrlődik benne egy idő után. Hogy kinek mikor, az egyénfüggő, de előbb-utóbb mindenki lelkileg összeomlik a nagy várakozásban. Én is. Egyszer fent, egyszer lent. Igazi lelki hullámvasút ez.

Én vagyok a hibás? Azt gondoltam igen, hiszen nekem működik alul a pajzsmirigyem, amit már kezelnek majdnem egy éve. És igen, mert nekem rosszak az inzulinértékeim, ami miatt nincsen normális peteérésem és nem erősödik megfelelően a méhnyálkahártyám. Ez utóbbi is kezelve van immár négy hónapja, hiszen folyamatosan diétázom és sportolok, mozgok, vitaminozok, hogy az értékeim helyre álljanak. Ha ez pipa, akkor a többit is hozza magával. Persze az ember minden tőle telhetőt megtesz, hogy minden rendben legyen és jöjjön a bébi, de valahogy legbelül mégis őrlődik és hibáztat. Talán ez normális is. A férjemmel is beszéltem erről legutóbb és elsírtam neki bánatomat és hogy én tehetek mindenről, mert az én testem nem működik normálisan...aztán megnyugtatott. Még sosem beszéltünk talán ilyen őszintén erről a témáról. Az ember valahogy nehezen kezd erről beszélni, inkább magában őrlődik. Erről semmit nem mondanak, senki nem beszél a lelki oldaláról, pedig személy szerint nekem szükségem lenne rá...De most erőt vettem magamon és elmondtam a gondolataimat és ő is elmondta az övét és annyira jó volt megbeszélni ki mit gondol erről az egész idegőrlő várakozásról. És ki a hibás? Megnyugtatott, hogy szerinte én mindent megteszek és becsületesen felülkerekedtem a lustaságomon és beneveztem magam a fitneszlédi versenyre is (haha). Diétázok, szedem a vitaminokat, mindent megteszek, amit csak kell és amit szinte erőn felül is néha lehetséges.

Voltam dokinál, aki megállapította, hogy az életmódváltás előtti énemhez képest most sokkal jobbak odabent a körülmények, érnek a szuper petéim (óriásiak állítólag) és szépen vastagszik a méhnyálkahártyám is, csak arra vár minden, hogy jöjjön a kis törpénk. De van itt egy kis bibi...kevés a sperma. Hoppsz! Egészen eddig önmarcangoltam a szar leleteim miatt, erre most kiderül, hogy mégsem elég az anyag? Akkor lehet, hogy máshol van a hiba? Ha van egyáltalán és ha lehet egyáltalán ilyet mondani és hibáztatni valakit ebben a helyzetben. Biztosan lehetne. Csak nem szabad...akkor jönne el a totális összeomlás és a bizalom, a szeretet, az összetartozás és a szerelem vége. Egyek vagyunk, együtt csináljuk, együtt örülünk majd, amikor két csík lesz a teszten akárhogy is alakul a jövő. De 2016 a mi évünk lesz, mantrázom, mantrázom, fontos a pozitív megerősítés. Legalább ennyit tegyek már meg a lelkemért.

Vettem egy új szemüveget (az év végi jutalomból, bár arra számítottam, hogy ezen kívül még legalább három dolgot veszek majd, dehát...jövőre idén nem iszok előre a medve bőrére, mert a jutalom attól jutalom, hogy a főnököd jóindulatától függ, mennyit kapsz éppen). Nem volt egyszerű kiválasztani a megfelelő keretet, de nálam ez már csak így megy. Lehet, hogy nem mindenki ennyire válogatós, de mivel én folyamatosan hordom a szemüvegem és megfelelően hiú is vagyok, ezért nem volt mindegy, hogy áll a fejemen, mennyire strapabíró, milyen anyagból készült, milyen lencse kerül bele, milyen színű és egyáltalán hogy nézek ki benne. Legyen csajos, vagány, egyedi, letisztult, fekete (elsősorban), illjen a stílusomhoz és pozitív benyomást keltsek benne, kényelmes legyen. Hát...hosszas keresgélés és sok-sok több százezres keret megnézése (és kedves és flegma, lenéző eladó) után megtaláltam az igazit. Ekkor jött a bonyodalom. Hozzá ért a szempillám az üveghez. Ki a franc gondolta volna, hogy még erre is tekintettel kell lenni?! Jött az ukáz: másik keretet kellene választani. De én megtaláltam a tökéletes, cicás (mint megtudtam, így hívják ezt a stílust) keretet, amitől képtelen voltam szabadulni és nem is akartam...Ragaszkodásom meghozta gyümölcsét, sikerült beállítani a fejemhez (a kis tündefüleimhez és a sosegondoltamhogyilyenhosszú szempilláimhoz) a keretet. Aztán 1 hónap múlva kiesett a felirat a szárából, ezért kicseréltettem. Majd lecsúszott az orromról, ezért kértem, állítsák be a szárát is, ez nem jól sikerült, visszamentem újból, hogy állítsák be megint a szárát. A fiatal (és jóképű) srác már biztosan nagyon unta a folyamatos problémázásomat. A végső beállítás végén azonban belepirultam a szerintem nem szándékosan elejtett bókjába: "hmm, neked nagyon szép hosszú szempilláid vannak..."(így utólag belegondolva, lehet, hogy cinikusan mondta). Lassan már nem merek visszamenni beállításokra - bár nagyon kedvesen invitált -, mert azt hiszi flörtölni akarok vele...:).

Ennek is vége, mármint a téli álomnak. Hosszú-hosszú idő után már mindenki úgy várta a melóban a "leállázst", mint egy falat kenyeret (részemről csak teljes kiőrlésű jöhet szóba). Decemberben és januárban 5 hétig élvezhettem az édes semmittevést a jó meleg, puha, édes otthonunkban. Csak hogy megmagyarázzam a blogleállást is, a némaságomat. Nyilván az ember jobban ráér a munkahelyén pötyögni néha-néha, mint otthon, amikor annyi tennivaló és olvasás, főzés, pakolászás, barátnőzés vár rám...sajnos a blogolást hanyagoltam és kiélveztem a semmi minden pillanatát. Elolvastam pár jó könyvet, zenét hallgattam, mindenféle csajos dolgot csináltam, sokat sportoltam, mozogtam, főzőcskéztem, receptekkel kísérleteztem, életmódot váltottunk, aludtam, karácsonyra készülődtünk, aztán szilvesztereztünk, majd már az újra munkába állástól rettegtem január eleje óta. Az év eleje nyilván sokkal lájtosabb, 3-4-5 nap munka normális üzemmódba (értsd: reggel jössz, délután mész), teljesen kibírható, nincs is panasz. De azért el tudtam volna még viselni 3-4 hetet is ebből a hirtelenjött, fenenagy szabadságból. Többet magamra, többet a családomra és a barátokra és kevesebbet a néha túlságosan túltolt melóra - ez az álmom. A téli álmom.

Nem gondoltam volna, hogy 5 kilométert le tudok futni. Talán kishitű vagyok, de magam is meglepődtem, amikor tegnap este találkoztam egy lánnyal, akinek már jó előre elmondtam, kezdő vagyok, nézze el nekem a lassúságot, a megállásokat, a pihenőket. Erre lefutottam vele 1 teljes kört, majd 200 méter séta után még egy kört, majd egy kör gyorsgyaloglás, nyújtás és még egy levezető kör következett. Ez 4,5 kilométer futás és 1,5 km gyaloglás...hát, már az első körnél szóltam, ha lefutok egy teljes kört megállás nélkül, bontok egy üveg pezsgőt (nem bontottam), de aztán 3 lett belőle...plusz 1. Álmomban nem gondoltam volna...A motiválásra azért igen nagy szükségem volt, beégni sem akartam, szóval ezek meghozták az eredményt...A cél 5 kilométer heti minimum egy alkalommal, kedvtől függően más sporttal kiegészítve a heti két mozgást. Másik cél a 12 perces teszt lefutása 2 kilométerrel. Hát...merjünk nagyot álmodni, azt mondják...akkor én ezennel elkezdem :).

Például ezeket a gyönyörű hattyúkat sem láttam volna a sötétben, egy csapatban siklani a vízen, mint valami árnyak az éjszakában, ha nem megyek el este futni.

Amikor el kell indulni, akkor fel vagyok spanolva, amikor futok, kocogok vagy gyorsgyaloglok, akkor majd meghalok, amikor hazaérek, akkor megvárom, míg újra rendesen kapok levegőt, masszírozgatom a lábam...majd másnap felkelek és tervezgetem a következő futást. Fura érzés, még sosem volt ilyen velem. Este sosem dugom a fülembe a zenét. Egyrészt fosok, mert sötét van...másrészt figyelek. Magamra, a légzésemre, a szellőfútta falevelekre, a hattyúkra, a víz csillogására és az est fényeire. A szerelmespárokra, akik mellett elfutok, az idős házaspárra, akik némán kutyát sétáltatnak a tó körül, a többi futóra, akikről mindig azt gondolom biztosan tök bénának néznek (én csak a sétálókat előzöm le...), a bicajosokra, a biztató megvillanó szempárra, a szimatoló kiskutyára és a szomszédra, aki úgy néz rám, mintha diliházból szabadultam volna. Felmegyek futás után gyalog a nyolcadikra. A hatodikon meg kell állnom, már alig kapok levegőt és remeg a combizmom...6 kilométer, leizzadtam, de megcsináltam, kitörő öröm és büszkeség. És egy új cipőt is teszteltem, aminek a talpa vékony, olyan könnyű, mint egy lepkeszárny és alig tartja a bokám. A föld apró buckáit éreztem a lábam alatt futás közben - mint megtudtam, ez erősíti az izomzatot, nem kell minden alkalommal ebben futni. Lehet, hogy csak képzelődöm, de mintha formásodna a lábam. Sajnos a hasamon ezt még nem vettem észre, de gondolom, ha ilyen intenzitással haspréseket csinálnék, mint ahogyan futok, akkor lassan már az is kockásodna...hát majd eljön annak is az ideje!

Felettem az ég...

Betört a tél. Azért még nem kell farkasordító hidegre gondolni (szerencsére), de a héten már mínusz fokok voltak és az irodában is legalább délig várni kell, mire levehetem a kabátom...A zúzmarás ágak, fák, levelek, bokrok viszont szépek...már visszafordíthatatlanul megjött a tél. És vele együtt azt hiszem egyre ritkábbak lesznek a kinti futóköreim is...

A 20-as éveim elejéből szippantottam újra egy kicsit a minap. Csak új arcokkal, új generációval volt tele és így már nem volt annyira "buli".

Szóval a kollégákkal elmentünk színházba, majd gondoltuk leugrunk kicsit "bulizni". Azért azt tudni kell, hogy 30 felett egy bulizás már nem teljesen úgy néz ki, mint 10 évvel ezelőtt... Főleg azért sem, mert az én bulidalaimat (értsd, főiskolás korom nagy slágerei) úgy konferálja fel a DJ, hogy "jöjjön még egy kis retró". Hát, eléggé lelombozó élmény. Bár, eljutni a táncparkettig is az volt a 19. évét ünneplő felcsúszott szoknyájú és nagyon részeg kislány és a higanytestű (meleg?) tánczsonglőr között. Aztán ott voltak a pánikbulira érkező kiöregedett cápázók (ezt tegnap tanultam, állítólag 30 felett vannak olyan nők és férfiak, akik legvégső kétségbeesésükben mennek el bulizni, hátha találnak végre maguk mellé valakit. Vagy csak egy jót dugnának? Pff...nincs tapasztalatom), a magukat 18-nak hazudó fiatalok (akiknél részegebbet rég láttam) és persze azok a lányok és fiúkák, akikben a teljes önbizalomhiány miatt totális önkritikahiány alakult ki a tinédzserévek alatt. Felcsúszott szoknya, félrecsúszott rúzs (ja, bocsi, szájfény. A rúzs 30 felett jön...), hányás a bokorban, flitteres sztreccsruha, plusz 30 kiló.

Már én is kezdtem retrónak érezni magam, pedig épp elmúltam 30...Azt hiszem öregszem. Fél napig csengett a fülem a hangfalak dübörgése miatt és kialvatlan vagyok. 2 napig pihenek ki pár órával későbbi lefekvést. Nem tudtam 500 forintból megúszni a fröccsöket és az almalevet (látszik, meg-megcsillant a jeggyűrűmön a lézerfény, nem voltam jó parti. Amúgy nem hiszem, hogy a teremben másnak volt a kezén karikagyűrű - hótt ciki voltam - vagy inkább büszke :)). Taxival jöttem haza és a sofőr az úton a mai fiatalokról beszélt nekem (én pedig nagy egyetértésben fikáztam a topban fagyoskodó, füstöt okádó lányokat). A cipősarkam 5 centis volt körülbelül és a cipőm nem volt platform (a zselés talpbetét viszont nem hiányzott belőle, de másnap még így is fájt a lábam). A szoknyám nem a fenekem partjáig ért (épphogy), pedig egy általam klasszikus vonalú miniszoknyának nevezett piros ruciban voltam.

Feltöltődtem ebben a pár órában, megrohantak az emlékek, szinte láttam előtt megelevenedni egy-egy 8-10 évvel ezelőtti emléket. Jó volt, elég volt. 5 év múlva újra bulizok majd egy jót, addig megelégszem az "uncsi" felnőttes estékkel és a férjemmel és a barátnőimmel közös programjaimmal. Who-huu!

Tegnap mindenhol abba a hírbe futottam bele, hogy november 11-én megnyílik egy különös és ritka együttállás miatt az energiakapu. Ez az újhold energiakapuja, ami az álmok megvalósulásában segíthet. Én ebből az egészből az energiát éreztem magamon, ugyanis újult erővel vetettem bele magam a mozgás projektbe...Hát, akár kapu, akár nem, büszke vagyok magamra, hogy végre sikerült 20-30 percen keresztül 110 fölött tartanom a pulzusomat, még ha a végére teljesen ki is purcantam.

Este 3 kilométert sétáltunk bemelegítésképp a barátnőmmel (persze nem a kirakatnézegetős séta volt ez), majd fitnesz kezdődött. 5 perc kerékpár (leszakadt a combom és a vádlim), 5 perc elliptikus tréner (ez egészen jól ment, de itt is leszakadt a megmaradt lábam), majd "levezetésképpen" séta a futópadon, majd futás. Nem gondoltam, hogy fogok tudni futni, de egész jól ment. 1,5 kilométert futottam (hát...tudom, hogy nem túl sok, de ennyi mozgás végére talán egész jónak mondható - hozzám képest ez kész csoda). Azt hiszem átléptem a magam energiakapuján ezzel a teljesítménnyel. Azt szokták mondani, hogy nekiállni nehéz. Hát, ezzel én is így vagyok. Utána viszont olyan euforikus büszkeség töltötte meg a lelkem, hogy legszívesebben világgá kürtölném, mennyire ügyesnek érzem magam, amiért 1: rászántam magam és tényleg elmentem mozogni, legyűrtem a lustaságom és a könyvet is le tudtam tenni a kezemből, 2: ezt mind végigszenvedtem, mert bevallom az volt. Izzadtam, vöröslött a fejem, lihegtem, azt hittem kiesik a szívem a helyéről és leszakadnak a csontjaimról az izmaim. De nem így történt! Túléltem és ez olyan energiát adott, hogy hét végén is fogok mozogni valamit. Aztán jöhet jövő héten az újabb kocogás, futás. Talán tavaszra már 5-6 kilométert le tudok futni fulladás és összeesés nélkül. Mert ha jön a baba, akkor sem állhatok le, muszáj tartanom ezt a fittséget, kell a gyerekek mellé is, úgy hallottam.

Szóval köszi energiakapu, úgy döntöttem, hogy változtatok az életemen és nem engedem, hogy a lustaság és a tunyaság győzzön és a székhez/ágyhoz/kanapéhoz láncoljon az élet, majd lassan de biztosan növekedésre sarkalljam az öregkori aranyerem és kivirágoztassam a seggem...NEM! Elég volt, fitt leszek. Változtatok. Megcsinálom.

IR - két rettegett betű...nálam is megállapította a doki, hogy kissé túltermel a hasnyálmirigyem, bár a cukrom egyáltalán nem magas, sőt! Inkább alacsonynak mondható. Hát, így állunk, el lehet kezdeni a diétát, a mozgást és  a vitaminok/gyógyszerek szedését. Mindezek közül a vitaminokkal megbirkózom (bár kifizetni nem a legkönnyebb dolog a világon, baromi drágák ezek az étrend kiegészítők), a diéta már kissé megterhel, de eddig élvezem. Úgy fogom fel, mint egy életmódváltást. Egészségesen étkezek, nincs csoki, nincs édesség, süti, marcipán, cukorka, mézes kenyér...Nincs kenyér sem, elbúcsúztam a fehér pékáruktól az előző hetekben. Próbálok átállni. Csak teljes kiőrlésű tészta és kenyér (pékáruk nuku), sovány felvágottak, húsok, sok zöldség, sok gyümölcs (bár kevesebb, mint eddig). Néha egy kis bűnözésképp beiktatok egy-egy falat étcsokit, egy kis mézes teát, egy tejeskávét, egy-egy darabka teljes kiőrlésű lisztből készült diabetikus kekszet...Nem is olyan nehéz ez. Napi 5-6 étkezés kisebb adagokban - eddig is így ettem. 2-3 liter víz/tea. Eddig pipa. Csipszet egy hónapja nem ettem, baromi büszke vagyok magamra!

Aztán hátttööö...itt megáll a tudomány, a harmadik alappillér valahogy nekem nagy mumus, a mozgás. Egyszerűen nem tudom rávenni magam a rettentősok ülőmunka után akár egy nagyobb sétára. Felmegyek gyalog a nyolcadikra - kiköpöm a tüdőm, leremeg az izom a combomról. Elkezdtem gondolkozni, vajon mi az, amit szívesen csinálnék...Bicaj! Azt szeretem, de télen ahhoz egy kicsit hideg van, bent meg nem igazán fér el egy szobabicikli. Kocogás? Nem az én műfajom, pedig most az egyik barátnőm rávett, hetente egyszer kocogjak vele egy fél órát. Na jó, muszáj leszek rászánni magam. Voltam a héten úszni, majd meghaltam, pedig csak 8 hossz úsztam (20 méteres medencében!). Sétát is beiktattam egy másik barátnőmmel, aki így veszi ki a részét az őszi életmódváltásomból - heti egyszer sétálunk egy 5-6 kilométert nem kirakatnézős tempóban. Az ugra-bugra sportok nem nekem valók...az úszásnál olyan sok a macera (hajszárítás, miegymás)...bicajhoz hideg van már...futni nem tudok (még!)...otthoni tornához kicsi a lakás...közösségben nem szeretem mutogatni, milyen béna vagyok. Nagyon nehéz ez a mozgás téma nekem, lusta vagyok. Be kell vallanom, ez van. Intellektuális alkatomnál fogva inkább tízszer leülök elolvasni egy jó könyvet vagy megnézni valami filmet, mint felöltözni és elmenni valahova mozogni. Nem tudom, másoknak mi a motiváció, miért csinálják és hogyan?! Tudom, hogy el kell kezdeni valahogyan és valamikor, aztán majd könnyebb lesz és nem leszek mindig béna, de a nekilátással komoly problémáim vannak. Mit csináljak, hogy jobban menjen, hogy rá tudjam szánni végre magam? A kötelező heti kétszer fél óra megvan, de ennél fél perccel sem több, ez is kínszenvedés. Hát belőlem sosem lesz Iron Lady? Pedig lehet a babám csak erre vár, hogy sportos, fitt anyukája legyen...Segítség!

Egyik ismerősömmel beszélgettünk a minap...szeretné megerősíteni kapcsolatát a pasijával. Vajon mi ennek a menete, módja? Kell ezen agyalnunk és sáfárkodnunk a hatalmunkkal, vagy ami erőszakkal lett "megerősítve", annak az idő előrehaladtával úgyis lőttek? Ilyeneken gondolkodtunk.

Az egész abból indult, hogy megcsillant a karikagyűrűmön a napfény..."-Ti már házasok vagytok? Mióta?"-kérdezte ő. "-Hát, már 4 éve.""-1 év után megkérte a kezed?""-Nem, fél év után kérte meg a kezem...egy év után már össze is házasodtunk!"."-Ezt hogy csináltad?"

Itt akadt bennem a levegő, ennél az utolsó mondatnál - hogy csináltam? Gondolkoztam rajta egy darabig, de már a kérdés is hülyeség...nem csináltam én semmit sehogy, én nem is akartam férjhez menni (vagyis de, persze...de nem volt ez a rövidtávú terveim között akkor még)...ő akart elvenni, a saját szabad akaratából megkérte a kezem. Én pedig - miután felocsúdtam a hirtelen jött menyasszonyi szerep lehetőségéből - igent mondtam (megint csak szabad akaratomból). Érdekes dolog ez...akár nemet is mondhattam volna, de minek, ha egyszer szeretem...? Amikor ilyen gyors tempóban mindez megtörtént, akkor egy rokon is megkérdezte: "Miért, terhes?" - mintha másért nem lehetne megnősülni, férjhez menni..."Nem, csak simán szerelmesek!" - volt a válasz apukámtól. És milyen jól mondta...csak simán, egyszerűen és visszavonhatatlanul szerettük, szeretjük egymást. Nem muszájból, nem kellből, nem azért, mert vettünk egy közös házat és együtt kell lennünk, nem azért, mert terhes lettem és gyorsan összeházasodunk és kötelezően együtt kell maradnunk mert mit fognak mondani a rokonok, az emberek...nem a kutya miatt, nem a kíváncsi tekintetek miatt, csak egyszerűen magunk miatt. Mert mi így döntöttünk és így érezzük jól magunkat. Együtt, egymás mellett, egymás karjaiban, egymással bohóckodva, egymáson sírva, kéz a kézben sétálva.

Szerintem az embereket nem lehet magunkhoz láncolni...az már régen rossz, ha valaki csak azért van velünk, mert. Akármiért és nem miattunk, a lelkünk, a lényünk miatt. Azért, mert velünk akar lenni, mert hiányoznánk neki, mert szeret. Vegyünk közösen valamit, vagy gyorsan szüljünk a pasinak egy gyereket (már a gyorsan szüljünkön is röhögnöm kell...3 év várakozás után nem mondom semmire, hogy gyorsan...ezt nem mi döntjük el, emberek! Ébresztő!)? Meg lehet lépni, de nem lesz benne köszönet...a házat el lehet adni, a közös kocsi árát el lehet felezni, a pici pedig vagy érez a feszültségből valamit, vagy az előtt lelép apa, mielőtt kinyílna gyermeke tudata...aztán ott maradsz egyedül. Persze ne legyen igazam és ezek a lépések mentsék meg mindenki kapcsolatát a jövőben, de kétlem, hogy ez az univerzum létezésének történetében eddig bármikor is jóra vezetett volna és a jövőben bevált dolog lehetne...Ha nincs szerelem, nincs szeretet és megbecsülés egymás iránt, nincs semmi. A bikalánc és a bilincs ma már semmit nem ér...

Van egy ismerősöm, aki olyan jól adja el magát, hogy mindig mindenki bekajálja...Én is. De lassan 5-6 év után azért kezdek átlátni a szitán.

Kicsit igazságtalannak tartom, hogy a csalásaival és hazugságaival (na jó, néha "csak" füllentéseivel) mindig valahogy sikerül előrébb helyezkednie mindenkinél és sikerül elérnie, amit akar. Lecseszés semmi, lebukás semmi...mintha félnének tőle az emberek. Ez hogy lehet? Csak szerintem bicskanyitogató vagy én csinálok valamit rosszul? Már gondolkoztam azon, nekem is hazudnom kéne (hát, sajnos most nem érek rá túlórázni, vigyáznom kell a rokonok gyerekeire; sajnos most nem tudom bevállalni ezt a plusz munkát, mert orvoshoz megyek/vendégeim lesznek/már programom van, amit 1 hónapja beszéltem meg). De akkor hova haladna ez a világ, ha mindenki elkezdene hazudozni?

Az a baj, hogy ezek az emberek a világ legjobb csalói, akik szinte sosem buknak le és akivel akarják, azzal el tudják hitetni, hogy ők jó emberek, jó munkaerők, jó szeretők, jó családanyák, jó barátok. De akkor mégis hol az igazság? Mikor lép életbe a karma? A mondás szerint a hazug embert hamarabb utol érik, mint a sánta kutyát. Szerintem az a kutya már rég megdöglött...

Minden lakodalom más, aztán mégis ugyan olyan. Nekem legalábbis minden alkalommal az az érzésem, hogy már tudom mi fog történni; egyvalaki biztosan nagyon be fog rúgni, lesz aki balhézik, lesz édes kisgyerek, akit nem lehet letenni aludni, mert folyton pörög és a menyasszonynak hajnalra bedagad a lába.

1. A részeg

Minden lagziban van minimum egy részeg. A legjobb, ha vidám-részegre issza magát az illető és nem balhés vagy énekes vagy sírós részegre. A vidám részeg mindenkinek mosolyt csal az arcára (közben mindenki örül, hogy nem az ő férje, apja áll ott és énekel, táncol a tömeg közepén kigombolt inggel). Ha szerencsénk van, akkor a vidám részeg a legkedvesebb és legjófejebb ember a tömegben, akitől bármilyen szívességet kérhetsz és aki bármikor mesél egy viccet, hogy jobb kedved legyen. Ha nincs szerencsénk, akkor az agresszív részeggel lesz dolgunk, vele viszont tényleg lesz - elsősorban el kell távolítani a násznéptől és mihamarabb ágyba kell dugni sok-sok vízzel és aszpirinnel, különben lefikázza majd a menyasszonyi tortát, szidja a zenekart, az örömanyát. Ezt nem akarjuk. A megfigyelésem az, hogy a részeg bírja a legjobban a bulit...a szolid részeg csak dülöngél a násznéptől elszeparáltan egy sarokban és magában táncol, a vidám részeg a tömeg közepén csápol és egyedül neki nem lesz izomláza másnap (ezt hogy???).

2. A menyasszony, a vőlegény

A merő nyugalom vőlegény és a stresszarc menyasszony, aki a műszempillájától a fátylán át az ételekig mindenen aggódik. Nem lesz elég a vacsora (mindig minimum a harmada mindennek megmarad...), a zenekar unalmas slágereket nyom majd, a süti megszárad, meleg lesz, hideg lesz, esni fog, letörik a műkörme (amúgy minek épített műköröm?), leszakad a ruhája, letörik a cipősarka. Ki mit mond majd, kinek mi hogyan tetszik (erről érdemes lenne lassan mindenkinek leszokni...!). Ez az ő nagy napjuk, a nap végére ők lesznek a legfáradtabbak, a bulit 2-3 nap alatt pihenik ki. Nászéjszaka? Na ne már...!

3. Az örömszülők

A menyasszony és a vőlegény 100×osora felnagyított hasonmásai stresszben és parában. Erről nincs többet mit mondani...Hajnali 4-5 körül kezd oldani a feszültség.

4. Akit még soha nem látott egy rokon sem

Vannak olyan vendégek, akiket egyik fél sem ismer, de mivel a két fél rokonsága sem ismeri egymást, ez senkinek sem tűnik fel. Potyautas, aki kihasználja az ingyen buli adta lehetőségeket - falusi lagzikban a legkönnyebb belógni, illetve a nagy városi esküvőkön, ahol nincs szigorú beléptetés. Mindenkihez van egy-két jó szava. Könnyű eljátszani, hiszen csak mosolyogni és bólogatni kell. 1-2 pálinka után ez bárkinek gyerekjáték. "Tudod, Ferikének a fiának vagyok a szomszédja. A Teri néniéknél...hát nem tudod? A sor végén, a szilvafánál. A kis Ferikének, nem a favágónak, a másiknak!" - soha nem derül ki az igazság...

5. A cuki kisgyerek, aki ellopja a bulit

Aki folyton táncol, folyton pörög, iszonyú aranyos és mindenezek miatt mindenki őt nézi a lényeg helyett. Kis ártatlan angyalka, akin a habos-babos kisruha jól mutat, a mini öltönytől elolvad mindenki. Folyton mosolyog, nem kiabál, nem sír, nem vergődik, csak jól érzi magát és élvezi, hogy 10-kor még nincs pizsiosztás. Anyukája a hóna alatt viszi ki hajnali 4-kor, amikor ő már alig bírja nyitva tartani a szemét, de a gyerekben még mindig nem merült le az elem. A legjobb, ha kislány és kisfiú kézenfogva cukiskodik együtt a táncparketten. Youtube gyanús események ezek a pillanatok!

6. A punnyadt

Aki szabotálja a bulit és direkt nem tetszik neki semmi. Se a vacsora, se a zene, se az, hogy nem az ágyában fekszik...Miért húsleves van, ebben a melegben ki kívánja a húslevest? Töltött káposztaaaa? Sós, sokkal jobbat csinálok. A süti hol van már? Miért csak 3 féle van? Én nem táncolok, nem szeretek. Erre a zenére? Na ne röhögtess...Buligyilkos. Bár hozzá kell gyorsan tennem, hogy a mulatást nem mindenki ugyan úgy értelmezi. Én például szintén nem vagyok nagy táncos, inkább eliszogatok, elbeszélgetek a vendégekkel és rég nem látott rokonságommal. A kettő nem ugyan az.

Mindezekkel együtt az esküvőkön mindenki elérzékenyül, hiszen ez egy örömteli esemény. Szép dolog a házasság, továbbra is azt mondom a komoly 4 évemmel a hátam mögött eme intézményben...

Tapasztalataim szerint az alábbi embertípusok megtalálhatóak minden kollektívában.

1. Az örök elégedetlen

Akinek soha semmi nem jó és nem elég. Akinek nem tetszik a beosztás, a bérezés, a jutalmazási rendszer, a munkatársak és a munka sem. Ha többet kell dolgozni az a baj, ha kevesebbet, akkor az. Ha el lehetne menni szabadságra, akkor nem megy, de a háttérben folyamatosan szabadságra akar menni és panaszkodik, hogy nem lehet. Mazochista és folyton gyötri magát, munkakedve közelít a nullához a sok bevállalt pluszfeladat és munkaóra miatt, amit saját magára kényszerít, leállítani erről nem lehet. Semmiben nem kér és nem fogad el segítséget, mégis mindenkinek arról panaszkodik mennyi munkája van. Ha kell, ha nem, állandóan bemegy dolgozni, lelőni, hazaküldeni nem lehet, pótolhatatlannak gondolja magát. Igazi energiavámpír, ahol és amikor megjelenik, egyből eltűnik a jókedv állandó morgása, morcossága, idegessége, feszültsége miatt. Testi tüneteket produkál már szervezete tiltakozásul, amiket vagy nem akar vagy nem tud felismerni és összekapcsolni...Segíteni rajta lehetetlen.

2. A főnök kedvence

Aki bármit és bármikor megtehet és emiatt akit mindenki utál (és titkon irigyel, csak utálni sokkal könnyebb). Aki kettőt mosolyog és máris övé a nap hőse érdemérem, aki folyton sajnáltatja magát burkolt célzásokkal és mindig van valamilyen kifogása a munka ellen: nincs pasim, gyerekem van, van pasim, elhagyott a pasim, szerelmes vagyok, éhes vagyok, álmos vagyok, fáradt vagyok, fáj a fejem...A kibúvók mindig hatásosak - másokkal ellentétben - és az sem gond, ha egyik nap nem jön be dolgozni, hát "úgyis sok plusz órája van". Azt senki nem érti miért pont a tökéletlenség a főnök kedvence (tipp: együttérzés?), de rendesen kihasználja a felkínált lehetőségeket és kedvezményeket. Hétvégente nem vállal plusz munkát, csak ha szakad a húr, ingyen ebédel a menzán és általában ő az, akinek mindig minden elsőre összejön...(újfent irigykedünk).

3. A folyton flörtölős, állandóan csajozós

Aki bárkivel, bárhol, bármikor, bármennyit. Akinek felvágták a nyelvét, nem szégyelli kimondani ki tetszik neki és ki nem, szemtelenül bámulja a női alkalmazottakat (bárkit) és mindenkinek csapja a szelet. Nem érdekli, hogy férjezett vagy fiatal vagy idős és az sem, hogy épp leszarják-e a fejét vagy viszonozzák a flörtöt. Intelligens, nagyon okos és művelt (ezt rendesen be is veti csajozásnál), néha okoskodó, jóképű, ő a vezér a többi férfi között, akire felnéznek. Nagyszájú, hangadó, elemi erejű, letaglózó, tornádó szerű, akinek ettől függetlenül csak kevésszer jön össze egy-egy kaland...Amelyik kutya ugat... Ha azonban valakibe bele is szeret, akkor végre leáll a sok dumával...(csak győzzük kivárni).

4. A munka hőse

Aki minden pluszmunkát elvállal, mások helyett is dolgozik, nem ágál túlórázni, csak hogy a főnök kegyeibe kerüljön. A főnök azonban más kegyeit legyezgeti (lsd. főnök kedvence pont), így soha nem éri el célját, de nem adja fel, állandóan bizonyítani akar. Gyorsan és kevés hibával dolgozik, nem panaszkodik. Nincs családja, gyerekei, kutyája vagy macskája, ezért mindig ő kapja az ügyeleteket és a plusz órákat, szívesen marad is hatalmas bizonyítási vágya miatt. 120%-on pörög, reggel ő az első, este ő az utolsó. Mindenkivel jóban van és mindenki utálja a háta mögött (azaz irigykedik rá, csak ezt nem merik kimondani, mert ciki lenne bevallani). Néha elfárad (évente egyszer), olyankor kivesz 1 hét szabit, kipihenve, kisimulva tér vissza a taposómalomba. Ő az, akit mindig ütnek, ő húz a legjobban. Általában nem veszi észre, ha kihasználják, szívesen segít másoknak, mindenkihez van 1-2 jó szava, mindenkivel jóba akar lenni és azt hiszi mindenki szereti (nem így van). A munka érdemrendje keresztet minden hónapban ő kapná, ha létezne ilyen. Kiborulni, sírni, hisztizni nem szokott, könnyű természet, akire mindig lehet számítani (ha kell egy kis segítség a munkában, helyettesíteni kell vagy akár bébiszitterkedni).

5. A teljesen más, aki mindig kilóg a sorból

Az ezoterikus, a horoszkóp olvasó, a képregénybuzi...aki imádja a lovakat, aki önkénteskedik hétvégente, aki körömpörköltet hoz ebédre vagy mindig szendvicset, aki nem szereti a születésnapját, aki külön autóval vagy bicajjal jár dolgozni (20 kilométerre is), aki folyton csak feketét hord, aki műkörmöt csináltat vagy aki nem csináltat, aki nem jár kozmetikushoz és fodrászhoz, a hippi, aki falja a könyveket, aki csak magazint olvas, aki konditerembe jár gyúrni, aki minden reggel zöld teával kezd, aki turmixokat iszik, aki állandóan fogyózik, aki kutyabolond, aki kézzel varrja gyerekei vagy saját ruháját, aki imádja az autókat, aki bélyegeket gyűjt - ebbe a kategóriába valamiért bárki beletartozhat...csak nézzünk mélyen magunkba...De a nagy többséghez képest mindig van 1 olyan, aki tényleg valamiért (vagy több valamiért is) kilóg a sorból. Vele nem könnyű, sem beszélni, sem dolgozni, sem egy levegőt szívni. Más zenét akar hallgatni munka közben, fura szokásai vannak, amiket nehéz kezelni vagy elfogadni. Jó pont, hogy más szemszögeket is megismerhetünk általa, sokat tanulhatunk tőle - már ha nyitottak vagyunk rá.

6. A külsős

Akinek úgyis minden mindegy. Akinek csak örülhet a munkáltató, hogy egyáltalán bemegy dolgozni. Ő az, akinek köszönetet mondhat a cég, mert ha kell, lehet rá számítani (ha épp nincs fesztivál szezon és ha le van égve anyagilag). Rugalmas a munkabeosztása (ő mondja meg mikor tud jönni és mikor nem), nincs túlfizetve épp ennyire is érdekli az egész. Kivétel ez alól a hozzáállás alól, ha valaki beleszeret a munkakörnyezetbe, akkor fan lesz és mindig jön, ha kell ha nem, le sem lehet állítani...Jobb helyeken a felvett kollégákkal együtt kezelik őket, rosszabb helyeken leszarják őket és örüljenek, ha kapnak fizetést (azt is 1 hónappal később, amikor újra jönnek dolgozni...).

7. A főnök

Sokféle főnökkel találkoztam már életemben. Volt feljebbvalónak gondolja magát főnököm, aki nem mozdult ki az irodájából, de bemenni sem volt könnyű hozzá (gondolom félt kontaktust kialakítani a pórnéppel, azaz velünk). Volt sosem láttam még főnököm, akit azóta már ugyan láttam, de csak egyszer és csak krízishelyzetben. Amúgy abszolút a háttérből figyelt mindent, az irányítást és végrehajtást is meghagyta másra, azaz ránk (akik valószínűleg jobban is értettünk hozzá - ő maga inkább a pénzügyi vezető volt). Volt szexista főnököm, aki folyton "érdekes" vicceket mesélt és poénkodott a dekoltázzsal meg előjött a rendben van-e a nemi életed téma is elég gyakran. Persze itt is amelyik kutya ugat...de azért akkor is...

A legjobb főnök szerintem empatikus, rugalmas, kedves és figyel a munka és magánélet egyensúlyára. Nem gondolja, hogy a munkahelyemen lakom és nem várja el, hogy reggeltől estig bent legyek. Amikor projekt van, elvárja a teljesítést és a maximumot, amikor uborkaszezon van, hazazavar. Nem a bent töltött munkaóráimat nézi, hanem az elvégzett feladatok számát és minőségét. A teljesítményt díjazza, megdicsér, jutalmat ad esetenként. Jó motiváló ember, hagyja a kollégákat dolgozni, kiteljesedni. Ad visszajelzést.

Ja, és hogy én melyik "kasztba" tartozom? Néha úgy érzem kicsit mindegyikbe...egyszer ebbe, egyszer abba. De szerintem ezzel mindenki így van...vagy nem?

Olyan jó, hogy a mai korban élhetek nőként! Nem tudom, mi lett volna velem, ha 100-500 évvel ezelőtt kellett volna a mostani személyiségemmel befognom a számat és igába hajtanom a fejem, hogy nagy és erős férfiak dönthessenek minden egyes lépésemről. Szeretem, hogy ma élhetek és ma dönthetek én magam a saját sorsomról. Sosem voltam akadályozva abban, hogy azt tegyem, amihez kedvem van, amit értek. A szüleim persze próbáltak irányba fordítani, hogy merre induljak el, de sosem hallottam azt tőlük, hogy bármivel is kevesebb lennék, mint egy fiú, egy férfi. Meg kell állnom a magam lábán, el kell látnom magam és ha úgy adódik, fel kell állnom a létrára és betekerni egy új izzót a kiégett helyett. Nem tudom, ebben mi olyan bonyolult, nekem mindig is sikerült mindent megcsinálnom magam körül, nem voltam rászorulva senkire, se férfira, se nőre.

Persze nem kell rögtön azt gondolni, hogy "ejj, micsoda feminista, kemény kalapos nő ez"...nem, nem vagyok keménykalapos és nem vagyok feminista sem, csupán azt gondolom, hogy férfiak és nők egyenlők, nem vagyunk semmiben sem erősebben vagy gyengébbek a másik nemnél. Tudom, hogy sok nőtársam gondolja ezt másként és sokan örülnek a gyengébbik szerepnek otthon, sőt, el is várják, hogy úgy kezeljék őket, mint egy nyiladozó rózsabimbót, egy aranyos kisbabát, akit dédelgetni kell. Én nem várom el, de azért szeretem, ha a férjem néha babusgat, szeretget, puszilgat, ölelget, reggelente csókokkal ébresztget engem, a hétalvót. Ezt fordítva is megtesszük a másikért, mert tudom, hogy bár ő az erős férfi, az erősebbik nem, aki a nadrágot hordja; azért szereti ő is, ha szeretgetik, ölelgetik. Hát, bocsi természet, de azt hiszem, mindkét nemnek szüksége van gyengédségre, ebben sincs sok különbség. Oké-oké, tudom, hogy vannak fizikai korlátok, ami miatt nem vagyunk és soha nem is leszünk egyenlők - a ládapakolást, a súlyok emelgetését, a számomra már nehéz fizikai kihívásokat meghagyom a srácoknak. Azt is tudom, hogy a férfiak nem fognak babákat szülni, a természet ezt máshogy intézte. A munkához való hozzáállásunk és a mindennapi életünk azonban nagyon hasonló. Mi a férjemmel mindenben közösen döntünk, ha vennünk kell valami nagyobb értékű dolgot, ha nyaralni indulunk vagy csak 1-3 napra leugrunk valahova. Ő is szokott bevásárolni, sőt, még porszívózni és mosogatni is. Én is elviszem az autót szerelőhöz vagy megtankolom vagy lemosatom, vagy ellenőrzöm a guminyomást. És ő is ugyan úgy fogja ringatni és puszilgatni a kisbabánkat, ahogyan én magam.

Régebben emlékszem, sokkal több volt bennem a férfi viselkedésminta, mint a nő. Így, harminc környékén és a házasságom által "megszelídültem", ma már úgy érzem több bennem a nő, több a barátnőm is, többször érzékenyülök el, sokkal többször hordok szoknyát, ruhát, többet főzök és bevallom, örömöm lelem benne. Mindenki mindig változik, nem csak az életünk, mi magunk is, a körülöttünk élők és film, amiben főhőst játszunk.

Mi nők, kaméleonok vagyunk, néha férfiként élünk és viselkedünk, határozottak vagyunk a tárgyaláson és a munkában, néha nőként "gyengék" vagyunk, főzünk, mosunk, sírunk és nevetünk. Szoknyát és csinos ruhát vehetünk fel, ha akarunk, vagy nadrágot és melegítőt, ha épp ahhoz támad kedvünk. Egyszer csinos irodista kisasszonyok lehetünk, egyszer menedzserek. Egyszer királylányok, egyszer kiszolgáló személyzet, egyszer takarítónő, egyszer játékszerelő. Univerzálisak vagyunk és abban biztosan minden nőtársam egyetért, még ha nem is mondja ki, hogy ebben igazam van.

Mindig is vágytam barátnőkre, amolyan igazi csajos dumálásokra, amikor kibeszéljük a pasikat, jókat röhögünk, kávézgatunk, borozgatunk, hülyéskedünk és mindenféle kis apró titkot osztunk meg egymással. Csak mi, lányok. Nekem sosem voltak igazi lány barátaim (mint amilyenekről fent írtam), ez kimaradt az életemből, a fiúkkal általában jobban kijöttem, hamarabb barátkoztam. Az utóbbi 1-2 évben viszont azt vettem észre, fordult a kocka, talán én is változtam, nőiesedtem és most értem el igazán oda, hogy én magam is igazán vágyjak a hozzám hasonló nők, lányok társaságára. Meg is kaptam ezt a kis közösséget az életembe pár cserfes, kedves, segítőkész lánnyal. Olyan ez a maroknyi csajszi, mint amikről a könyvekben olvasunk. Az egyik feledékeny és mindig elkésik, a másik soha semmit nem felejt el, lehet rá számítani, a harmadik mindig törődik velem, sokszor beszélünk, tanácsot kér, a negyedik pedig még csak nemrég csatlakozott a szívemben a kis csapatomhoz. Szeretem ezeket a lányokat, olyan jó, hogy most nekem is vannak igazi lánybarátaim, akikkel elvagyok, csacsogok, segítenek, bátorítanak, meghallgatnak, röhögnek, őszinték és vidámak. Persze tudom, minden mindig változik...ha most tartanám a lánybúcsúm, őket is meghívnám. 5 évvel ezelőtt közülük csak kettő volt jelen, most másik kettő csatlakozna és azt hiszem a jelenvoltak közül 2-3 nem jelenne meg, mert van, akikkel már nem is beszélek azóta. Fura az élet, folyton változnak benne a mellékszereplők, de azt érzem, most már a saját utamon vagyok, jó úton járok.

Vannak emberek, akik az életüket kvázi külső szemlélőként nézik, az anyósülésre szorultak és lehet, hogy jól is érzik ott magukat. Valaki vezet, te pedig ülsz mellette és szemléled a tájat, az embereket, a helyzeteket, de beleszólni nem tudsz, irányt változtatni nem tudsz, más gondoskodik a biztonságodról és arról is, merre halad veled a jármű, azaz az életed.

Én nem szeretem az ilyen helyzeteket, nem szeretek utas lenni, én vezetni szeretek. A kormánynál ülni és nézni a felbukkanó akadályokat, azokat kikerülni, néha megállni pihenni, gyorsítani, vagy netán lassítani. Mi értelme van akkor az életünknek, ha nem mi ülünk a kormánynál? Ne higgyük már el, hogy úgy is jó, ha csak utasok vagyunk! Merjünk végre élni!

Van úgy, hogy az ember a róla kialkotott kép miatt, vagy féltve az állását, vagy csak az emberi kapcsolataira figyelemmel nem hánytorgat fel dolgokat. Aztán van, amikor ezek a dolgok hirtelen olyan nagy csomagban gyűlnek össze bennünk, hogy majd kipukkadunk tőle és minden apróság óriási problémának tűnik, aztán már látható jelei is lesznek feszültségünknek, nekem ez csúnya kiütések formájában jött elő a napokban.

Az van, hogy már nagyon régóta nem tetszenek bizonyos dolgok, de eddig félretettem a nézeteimet, a fenenagy igazságérzetemet és csak nyeltem. Már 6-7 évvel ezelőtt is, aztán 3 évvel ezelőtt is, aztán 1 éve folyamatosan és sajnos már olyan nagy mértékeket öltött bennem az ellenszenv és néha már-már az utálat a másik iránt, hogy eljutottam arra a szintre, borítanom kell a bilit. És 1 hete ez kiborult minden 7 éves tartalmával együtt. Nem mondom, sok minden volt benne...feszültség, személyiségi ellentét, igazságtalanság, antiszimpátia, folyamatos kivételezés...ésatöbbiésatöbbi. Ennek hangot adtam már egyszer, talán fél éve az volt a figyelmeztetés, de nem változott semmi, ugyan úgy minden előnyt élvez, én pedig alig, továbbra is nem szeretett, nem akart dolgozni, én pedig sokat, továbbra is ellenséges és undok velem, én pedig nem.

Hát, ha így, akkor így, én elmondtam minden problémám, nyilván ő megint nem, illetve de, egyszerűen nem akar a barátom lenni. Nem mintha én akarnék, egyáltalán nem ez a probléma, az a hozzáállásban, a figyelmetlenségben, a leszarásban, a tapintatlanságban, a harsányságban, a lustaságban és a munkakerülésben keresendő. És ha emiatt, hogy ezt a folyamatos feszültséget megszüntessem az életemben el kell mennem, akkor emelt fővel fogok távozni, holott nem akarok, mert imádom a munkám, a saját kis gyermekem ez a kis tér a várostól távol, mégis muszáj megszüntetnem ezt a stresszt, mert szétmennek az idegeim. Lehet, hogy most kell lépnem? Vagy várnom kéne még, hátha ez a biliborítás meghozza az eredményt? De még meddig várjak? Elegem van, nem akarok tovább várni a kitudja meddig és mire...?!

Miután már elég sok fogamat elveszítettem (négyet) a kis genyó ciszták miatt, úgy most már épp eljött az ideje a pótlásuknak, hogy ne csak elvegyen a kedves Doktor Úr, hanem adjon is.

A nagy napon felkészültem a kabalámmal, a szárnyas fog medálommal, hátha segít (bár a stresszlabdán is erősen gondolkoztam, de felmerült még a nyugtató), illetve az egész napos munka, mely eltereli a figyelmet a félelmekről. Eljött azonban az én időm, melyet rettegéssel teli csodálattal vártam, hiszen éppúgy remegett a lábam a pániktól, mint az örömtől, hogy végre kapok! Két új fogat! Megemlítettem a dokinak, hogy ennek fényében vágjunk neki a műtétnek, ráadásul megismertettem kabalamedálommal is, melynek láttán kicsit megenyhültnek tűnt. Érzéstelenítés, még nyelni se igen tudtam, folyt a nyálam, zsibbadt a szám, majd jöhetett a fertőtlenítés és kezdődhet a 20 perces műtét. Ki a franc gondolta volna, hogy ezt ilyen kisujjból kirázza valaki és az ember alig érez valamit?! Már a második csavar került a számba, amikor fény gyúlt a koponyámban, dehát már a másodikat is kifúrta! Azta', dolgozik a doki, mint a gép. A műtét nem volt annyira szörnyű, mint gondoltam, egész könnyen túléltem, remélem, a második menet is hasonlóan jól sikerül majd...Viszont amikor kiment az érzéstelenítő hatása, na akkor jött a fekete leves. Bedagadt az egész arcom és nagyon fájt az egész állkapcsom, arcom, fülem, szemem, nyelvem, fejem...nyelni is nehéz volt és ez eltartott vagy 3 napig, majd kezdett lohadni a dudorom, ma már épphogy látszik valami. Már csak várni kell, hogy csontosodjon a titán és becsipogjon a reptéri jelző...nyár végére lesz két új fogam és ez örömmel tölt el!

Színházban voltunk a minap, egy jópofa, vidám zenés darabot néztünk meg, aminek a végkifejletében világossá vált, hogy a jófiúknak néha zavart a tekintetük és már előre lehet látni a viselkedésükön, hogy vagy mi fogunk megőrülni tőlük rövid időn belül, vagy ők kattannak be teljesen és veszítik el józan ítélőképességüket.

Hazafelé menet ez járt a fejemben, hogy bizony az én férjem is olyan jófiús na...nincsenek furcsa félrebeszélései, nem kamuzgat, nem jár el otthonról gyanúsan, dolgozik és még cuki is. Szóval ez azért már túl szép ahhoz, hogy igaz legyen? Hát nem hiszem...szerintem léteznek, igenis léteznek normális fickók...csak nehéz őket megtalálni.

Talán nem is léteznek igazi jófiúk. Amiket a filmek elején látunk és a végén mégis előjön belőlük a thrillerekben a gyilkos meg akik skizók és titokban a másik életüket is élik...Meg a talpig úriemberek, akik otthon verik a feleségüket. Meg a látszólag kedves, mindent megtesz a családjáért apa, aki csalja a feleségét. Igen, vannak ellenpéldák, de - lehet, hogy én élek rózsaszín ködfelhőben és nagyon naiv vagyok - vannak normális férfiak, akiknek ha vannak is apró hibáik, attól még jó emberek, jó férjek, gondoskodó apák és szerető szeretők.

Amikor elkészül és rájössz, a hiba a te gépezetben lehet. Én tisztelem a férjem, mert nem haragszik rám és nem vádol, nem vagdalkozik...lehet, hogy csak a kettőnk anyaga nem passzol valamiért egymáshoz vagy csak nem jött még el a mi időnk?

A teszt neki jól sikerült (két éven belül kétszer nem jöhet ki véletlenül ugyan az a szám és eredmény...), legalább vele nincs semmi gond...de akkor hol a hiba? Nyilván a nők 95%-a ekkor elkezdi magát hibáztatni. Én is. Valahol blokk van és gát, csak tudnám hol, szívesen segítenék rajta.

Közben körülöttem mindenki szül, minden ismerősnél és barátnál érkezik a kisbaba és meg nem tudom, hogyan dumáljam ki magam a babalátogatás alól...Jajj, bárcsak jönne a csoda...

A babára vágyás kihozza az emberből mindazt a hitet, amit addig el sem tudott volna képzelni magáról...Amikor már több, mint fél éve dolgoztunk a bébin, elkezdtünk kutakodni a neten (elsősorban én), hogy mivel lehetne kicsit rásegíteni a dologra. Rengeteg mindennel lehet találkozni és mi majdnem mindent ki is próbáltunk már. A fórumok tömve vannak az elkeseredett és a boldog sztorikkal egyaránt. Van, akinek ez segített, van, akinek az és van, akinek semmi...Mi eddig az utóbbi csoportba esünk, de talán még nekünk is tartogat valamit a természet, amibe eddig nem botlottunk bele.

Szóval először csak alap dolgokkal kísérleteztünk, úgy mint hőmérőzés, aztán jött az ovulációs teszt, a gyakori nőgyógyászati látogatás, aztán az andrológia és a spermiogram felállítása. Mivel folyamatosan minden rendben volt, a hőmérsékletem azt mutatja, amit kell, az ovulációs tesztek rendre a megfelelő időben lettek pozitívak, a doki is mindig mindent rendben talált, a spermák is egészségesek voltak, ezért tovább kutattunk, mit lehetne még kipróbálni, mi segíthetne.

Gondoltuk feljavítjuk az életminőségünket, többet mozgunk, többet vagyunk kettesben, csinálunk programokat, randizunk, életmódot váltunk, vitaminokat szedünk és az étkezésünket is a babavárás irányába tereljük. Ezt 2-3 hónap alatt egész jól sikerült prezentálnunk, bár a cukormentes étkezés és a több zöldség-gyümölcs nem mindig ment. Mire belejöttünk, a vitaminjaink is elfogytak (nem kevés pénzbe kerültek...). Az életmód nagyjából megmaradt, a vitaminokat nem rendeltük újra. Inkább a természetesség felé fordultunk majd egy év próbálkozás után. Akkor jött a méhpempő, ami immunerősítő és termékenységet segítő hatású. Több üveggel megettünk belőle a hónapok alatt. Ennél rosszabb ízű dolgot régen kanalaztam, a férjemnek sem volt a szíve csücske ez a rész, de megettük. Olcsó sem volt, finom sem és talán a vitaminokat helyettesítette abban a pár hónapban, de sajnos ez sem vált be.

Elkezdtem sportolni, mozogni. Eljártam zumbára, de 2-3 hónap alatt rájöttem, nem nekem való, inkább valami lassabb mozgásra, szinte meditációra vágytam. Elmentem pilatesre, aztán jógára, aztán dinamikus jógára. Egész jó volt, de ahogyan néztem a bénázásaimat a tükörben (mert azért annyira nem vagyok hajlékony, bár gyakorlással, biztosan sokat lehetne javítani ezeken), hát...elég vicces voltam néha. Nyáron egyébként sem volt időm aztán eljárni az órákra a rengeteg munka mellett, így ez szép lassan elmaradozott. Ősszel aztán visszatért a lendületem és rátaláltam az Aviva tornára. Megcsináltam az egy napos képzést. Olyan izomlázam lett a nap végére és másnapra, hogy csak na, pedig elsőre kis vicces ugrálásnak, mozgásnak tűnt. Ha az ember normálisan csinálja, akkor felszabadító és megmozgat, ellazít. Ezt is csináltam egy darabig, de sajnos ez sem segített (lévén, hogy a hormonjaimmal, a szerveimmel és a többi ilyen dologgal sincsen gondom, de bíztam benne, hátha lelkileg egy kis támogatást nyújt majd, max a görcsölő napokra jó lesz).

A lelki segítségről jut eszembe, körülbelül ezen a télen jutottam el az egyik mélypontra, amikor úgy éreztem vagy pszichológushoz, vagy valaki máshoz kell elmennem, vagy szétrobbanok a bennem lévő mardosó önvádtól, szégyentől, reménytelenségtől. Talán egy kis ellazulás, egy kis félelem oldás (mert akkor már kezdtem félni, hogy nem lehet gyerekem, hogy a szülés milyen lesz, hogy mekkora változás lesz ez az életünkben - pedig előtte nem gondolkoztam ilyeneken, bár lehet, tudat alatt ott voltak akkor is ezek a félelmek). Szóval egy kineziológushoz mentem el végül, az valahogy természetesebbnek tűnt, bár elsőre nagyon misztikus és kicsit bohóckodásnak is tűnt. De aztán sok mindenre fény derült számomra is, olyan dolgokat hozott bennem felszínre, amiket eddig nem kapcsoltam össze az agyamban. Érdekes volt, de az oldások nem nagyon használtak. Gyakorlatilag annyi derült ki, amit magamtól is tudtam, hogy csakis én változtathatok az életemen és kicsit próbáljak kevésbé szigorú lenni magammal. És nem kell félni. Hát jó.

Imádom a teákat. Most legutóbb a fogamzás teakeveréket készítettem el magamnak, a megfelelő adagolással ittam reggelente. Hát, a fincsi zöld teámnál nem jobb, de attól még megittam, mert hátha tényleg segít. 2-3 hónapig csináltam, de ez sem vált be, bár attól még ma is iszogatom a teát, csak nem mindig és nem rendszeresen.

Még kristályokat is kipróbáltam feszültségoldásra, állítólag a különböző kristályok rezgései segíthetnek bizonyos lelki terheken, stresszoldásban, lazulásban.

Ami biztos, hogy a jellemem sokat fejlődött ez alatt a több, mint két év alatt. Változtam, türelmesebb, kedvesebb lettem, talán kevésbé vagyok aggódós természetű és szerintem a férjemmel is szorosabb a kapcsolatom. Azt hiszem, most már megérett a kapcsolatunk arra, hogy gondoskodni tudjunk és teljes odaadással, szívünkkel szeretni tudjunk egy picike lényt, a mi kisbabánkat. Nem sokat beszélünk róla, de tudom, hogy ezt nem csak én gondolom így. Szerintem a férjem nagyszerű apa lesz, bár félő, hogy kicsit el fogja kényeztetni a gyermekeinket, mert mindent meg akar majd nekik adni, amit csak tud, meg még talán többet is. Nagyon jó helyre fog érkezni ez a kis csillag, ha majd eljön. Bízom benne, már nem kell rá sokat várnunk.