Tegnap este a heti mozgásadagom második felét is magamhoz vettem, bár még csak szerda volt. Mit nekem fagy, mit nekem 0 fok, mit nekem izomláz, mit nekem fáradtság és sötét...elmentem kedden futni a város egyik legszebb helyére, a Csónakázó-tóhoz, ahol szerencsére nem voltam együtt az elszánt hülyeséggel, többen is futottak. 4,4 km lett a vége, számomra ez kánaán.

Szerdán folytattam a mozgásterápiát, benti, futópados edzés következett. Úgy érzem, futópadon jobban megy ez nekem. Mivel full kezdő vagyok, ezért a legkisebb eredménynek is örülök. Sőt, már annak is örülök, ha legbelül azt érzem, tényleg van kedvem elmenni mozogni. Sokszor becsapja magát az ember (én is) és elmegy, mert muszáj és jó képet vág hozzá. Talán ezen a héten éreztem először, hogy várom azt, hogy hazaérjek a munkából, elkészítsem az ételt és összepakoljak kicsit, aztán mehessek mozogni. Akár ki, akár be, csak érezhessem azt a fáradtságot és örömmámort, ami ezzel jár. Mert mindkettőt megkapom ám a végére: leremeg a combizmom a helyéről, nem kapok levegőt rendesen, csorog a víz az orromon, kiszárad a szám...folytathatnám, de nem is ez a lényeg. A negatívumok mind pozitív energiát adnak; megcsináltam, túléltem, teljesítettem, nem estem le a futógépről, nem szédülök, nincs hányingerem...ma pedig izomlázam sincs. 6,5 km-t mentem tegnap, bár abból 3-4 között volt futás, a többi kocogás/séta mix. Ez eddigi legjobb eredményem, ha nem életem legjobb eredménye. Mindez 50 perc alatt. Megérte. Az extra jutalom pedig az a hóhullás volt, amit hazafelé végignézhettem és élvezhettem. Csak ezért megérte ilyen sokáig edzeni. Különben nem is láttam volna a kövér pihéket az orrom hegyére esni.