Például ezeket a gyönyörű hattyúkat sem láttam volna a sötétben, egy csapatban siklani a vízen, mint valami árnyak az éjszakában, ha nem megyek el este futni.

Amikor el kell indulni, akkor fel vagyok spanolva, amikor futok, kocogok vagy gyorsgyaloglok, akkor majd meghalok, amikor hazaérek, akkor megvárom, míg újra rendesen kapok levegőt, masszírozgatom a lábam...majd másnap felkelek és tervezgetem a következő futást. Fura érzés, még sosem volt ilyen velem. Este sosem dugom a fülembe a zenét. Egyrészt fosok, mert sötét van...másrészt figyelek. Magamra, a légzésemre, a szellőfútta falevelekre, a hattyúkra, a víz csillogására és az est fényeire. A szerelmespárokra, akik mellett elfutok, az idős házaspárra, akik némán kutyát sétáltatnak a tó körül, a többi futóra, akikről mindig azt gondolom biztosan tök bénának néznek (én csak a sétálókat előzöm le...), a bicajosokra, a biztató megvillanó szempárra, a szimatoló kiskutyára és a szomszédra, aki úgy néz rám, mintha diliházból szabadultam volna. Felmegyek futás után gyalog a nyolcadikra. A hatodikon meg kell állnom, már alig kapok levegőt és remeg a combizmom...6 kilométer, leizzadtam, de megcsináltam, kitörő öröm és büszkeség. És egy új cipőt is teszteltem, aminek a talpa vékony, olyan könnyű, mint egy lepkeszárny és alig tartja a bokám. A föld apró buckáit éreztem a lábam alatt futás közben - mint megtudtam, ez erősíti az izomzatot, nem kell minden alkalommal ebben futni. Lehet, hogy csak képzelődöm, de mintha formásodna a lábam. Sajnos a hasamon ezt még nem vettem észre, de gondolom, ha ilyen intenzitással haspréseket csinálnék, mint ahogyan futok, akkor lassan már az is kockásodna...hát majd eljön annak is az ideje!