Egyik ismerősömmel beszélgettünk a minap...szeretné megerősíteni kapcsolatát a pasijával. Vajon mi ennek a menete, módja? Kell ezen agyalnunk és sáfárkodnunk a hatalmunkkal, vagy ami erőszakkal lett "megerősítve", annak az idő előrehaladtával úgyis lőttek? Ilyeneken gondolkodtunk.

Az egész abból indult, hogy megcsillant a karikagyűrűmön a napfény..."-Ti már házasok vagytok? Mióta?"-kérdezte ő. "-Hát, már 4 éve.""-1 év után megkérte a kezed?""-Nem, fél év után kérte meg a kezem...egy év után már össze is házasodtunk!"."-Ezt hogy csináltad?"

Itt akadt bennem a levegő, ennél az utolsó mondatnál - hogy csináltam? Gondolkoztam rajta egy darabig, de már a kérdés is hülyeség...nem csináltam én semmit sehogy, én nem is akartam férjhez menni (vagyis de, persze...de nem volt ez a rövidtávú terveim között akkor még)...ő akart elvenni, a saját szabad akaratából megkérte a kezem. Én pedig - miután felocsúdtam a hirtelen jött menyasszonyi szerep lehetőségéből - igent mondtam (megint csak szabad akaratomból). Érdekes dolog ez...akár nemet is mondhattam volna, de minek, ha egyszer szeretem...? Amikor ilyen gyors tempóban mindez megtörtént, akkor egy rokon is megkérdezte: "Miért, terhes?" - mintha másért nem lehetne megnősülni, férjhez menni..."Nem, csak simán szerelmesek!" - volt a válasz apukámtól. És milyen jól mondta...csak simán, egyszerűen és visszavonhatatlanul szerettük, szeretjük egymást. Nem muszájból, nem kellből, nem azért, mert vettünk egy közös házat és együtt kell lennünk, nem azért, mert terhes lettem és gyorsan összeházasodunk és kötelezően együtt kell maradnunk mert mit fognak mondani a rokonok, az emberek...nem a kutya miatt, nem a kíváncsi tekintetek miatt, csak egyszerűen magunk miatt. Mert mi így döntöttünk és így érezzük jól magunkat. Együtt, egymás mellett, egymás karjaiban, egymással bohóckodva, egymáson sírva, kéz a kézben sétálva.

Szerintem az embereket nem lehet magunkhoz láncolni...az már régen rossz, ha valaki csak azért van velünk, mert. Akármiért és nem miattunk, a lelkünk, a lényünk miatt. Azért, mert velünk akar lenni, mert hiányoznánk neki, mert szeret. Vegyünk közösen valamit, vagy gyorsan szüljünk a pasinak egy gyereket (már a gyorsan szüljünkön is röhögnöm kell...3 év várakozás után nem mondom semmire, hogy gyorsan...ezt nem mi döntjük el, emberek! Ébresztő!)? Meg lehet lépni, de nem lesz benne köszönet...a házat el lehet adni, a közös kocsi árát el lehet felezni, a pici pedig vagy érez a feszültségből valamit, vagy az előtt lelép apa, mielőtt kinyílna gyermeke tudata...aztán ott maradsz egyedül. Persze ne legyen igazam és ezek a lépések mentsék meg mindenki kapcsolatát a jövőben, de kétlem, hogy ez az univerzum létezésének történetében eddig bármikor is jóra vezetett volna és a jövőben bevált dolog lehetne...Ha nincs szerelem, nincs szeretet és megbecsülés egymás iránt, nincs semmi. A bikalánc és a bilincs ma már semmit nem ér...