Olyan jó, hogy a mai korban élhetek nőként! Nem tudom, mi lett volna velem, ha 100-500 évvel ezelőtt kellett volna a mostani személyiségemmel befognom a számat és igába hajtanom a fejem, hogy nagy és erős férfiak dönthessenek minden egyes lépésemről. Szeretem, hogy ma élhetek és ma dönthetek én magam a saját sorsomról. Sosem voltam akadályozva abban, hogy azt tegyem, amihez kedvem van, amit értek. A szüleim persze próbáltak irányba fordítani, hogy merre induljak el, de sosem hallottam azt tőlük, hogy bármivel is kevesebb lennék, mint egy fiú, egy férfi. Meg kell állnom a magam lábán, el kell látnom magam és ha úgy adódik, fel kell állnom a létrára és betekerni egy új izzót a kiégett helyett. Nem tudom, ebben mi olyan bonyolult, nekem mindig is sikerült mindent megcsinálnom magam körül, nem voltam rászorulva senkire, se férfira, se nőre.

Persze nem kell rögtön azt gondolni, hogy "ejj, micsoda feminista, kemény kalapos nő ez"...nem, nem vagyok keménykalapos és nem vagyok feminista sem, csupán azt gondolom, hogy férfiak és nők egyenlők, nem vagyunk semmiben sem erősebben vagy gyengébbek a másik nemnél. Tudom, hogy sok nőtársam gondolja ezt másként és sokan örülnek a gyengébbik szerepnek otthon, sőt, el is várják, hogy úgy kezeljék őket, mint egy nyiladozó rózsabimbót, egy aranyos kisbabát, akit dédelgetni kell. Én nem várom el, de azért szeretem, ha a férjem néha babusgat, szeretget, puszilgat, ölelget, reggelente csókokkal ébresztget engem, a hétalvót. Ezt fordítva is megtesszük a másikért, mert tudom, hogy bár ő az erős férfi, az erősebbik nem, aki a nadrágot hordja; azért szereti ő is, ha szeretgetik, ölelgetik. Hát, bocsi természet, de azt hiszem, mindkét nemnek szüksége van gyengédségre, ebben sincs sok különbség. Oké-oké, tudom, hogy vannak fizikai korlátok, ami miatt nem vagyunk és soha nem is leszünk egyenlők - a ládapakolást, a súlyok emelgetését, a számomra már nehéz fizikai kihívásokat meghagyom a srácoknak. Azt is tudom, hogy a férfiak nem fognak babákat szülni, a természet ezt máshogy intézte. A munkához való hozzáállásunk és a mindennapi életünk azonban nagyon hasonló. Mi a férjemmel mindenben közösen döntünk, ha vennünk kell valami nagyobb értékű dolgot, ha nyaralni indulunk vagy csak 1-3 napra leugrunk valahova. Ő is szokott bevásárolni, sőt, még porszívózni és mosogatni is. Én is elviszem az autót szerelőhöz vagy megtankolom vagy lemosatom, vagy ellenőrzöm a guminyomást. És ő is ugyan úgy fogja ringatni és puszilgatni a kisbabánkat, ahogyan én magam.

Régebben emlékszem, sokkal több volt bennem a férfi viselkedésminta, mint a nő. Így, harminc környékén és a házasságom által "megszelídültem", ma már úgy érzem több bennem a nő, több a barátnőm is, többször érzékenyülök el, sokkal többször hordok szoknyát, ruhát, többet főzök és bevallom, örömöm lelem benne. Mindenki mindig változik, nem csak az életünk, mi magunk is, a körülöttünk élők és film, amiben főhőst játszunk.

Mi nők, kaméleonok vagyunk, néha férfiként élünk és viselkedünk, határozottak vagyunk a tárgyaláson és a munkában, néha nőként "gyengék" vagyunk, főzünk, mosunk, sírunk és nevetünk. Szoknyát és csinos ruhát vehetünk fel, ha akarunk, vagy nadrágot és melegítőt, ha épp ahhoz támad kedvünk. Egyszer csinos irodista kisasszonyok lehetünk, egyszer menedzserek. Egyszer királylányok, egyszer kiszolgáló személyzet, egyszer takarítónő, egyszer játékszerelő. Univerzálisak vagyunk és abban biztosan minden nőtársam egyetért, még ha nem is mondja ki, hogy ebben igazam van.