Vacsorára befőztem a húslevest. Hosszas keresés után bukkantam rá egy rég elfeledett kis fém tartóban egy kis levestésztára (eperlevél volt). Ezzel készítettem el a húslevest, vacsira pont jól fog esni a hűvös szobában a meleg leves. A tészta megfőtt, kiporcióztam az adagokat és nekiláttunk a falatozásnak. Már majdnem elfogyott, amikor belenéztem a tányéromba: kis apró valamik úszkáltak a leves tetején. Nem találtuk ki mik lehetnek azok, de biztos a leves része, ezért ettünk tovább. Két kanállal később már rájöttem mi az a "valami", amikor egy kifejlettebb példány akadt a kanalamba. Ezt már felismertem: KUKACOK voltak!!! A tészta amilyen nehezen bukkantam rá, legalább olyan régi volt, beették magukat a kis férgek. Fujj...kiborítottuk az egészet, jöhetett a pizza, ami alatt nem tudtam elfelejteni, hogy mit ettem az előbb. Egy kis fehérje nem árt...

félelmetes...Főleg akkor ver ki a víz, amikor sötét is van, a kettő együtt nekem néha már sok. Az éjszaka meghallgattam a csendet. Nyugtató (nak kéne lennie), mégsem volt most az.

Pontban éjjel 2-kor keltem. Az ország másik pontján közben elindult egy autó, benne egy fontos ember ült. A gyomrom a nyakam tájékára helyezkedett, amely fekvő pozícióban talán még kellemetlenebb. A párkányon halk koppanások hallatszódtak, amitől még jobban rám tört a pánikroham: elkezdett esni az eső. Nagyjából egy hete nyári időjárás van, az eső meg pont most esik...péntek 13. No comment. Sokáig nem tudtam elaludni, csak forgolódtam az ágyban, mint fejemben a gondolatok. Sötét gondolatok voltak ezek, nem tudtam elhessegetni őket legalább 4 óráig, amikor végül a kimerültségtől mély álomba zuhantam. Wolf Katival álmodtam. A dalversenyen volt, a második forduló zajlott épp, a nézőközönségben ültem. Mivel elég ciki lenne 3-szor ugyan úgy, ugyan azt előadni, ezért Kati úgy döntött, full plébekről lenyomja a "What about my dreams?" című szappanoperát, de most drámai elemekkel és show-val a színpadon. Mindenki éljenzett és hujjogott, elégedett volt a közönség. Aztán felkeltem. 7:30. Gyors fejszámolás után rájöttem, hogy az autó már Ausztriában lehet valahol, megint rám tört egy már-már ismerős félelem. Telefonáltam. Az autó 5:00(!)-kor már Hegyeshalomnál elhagyta a magyar földet. Nem értettem hogy a fenébe olyan gyorsan, amikor esik az eső...de már nem esett, szépen sütött a nap, én pedig azon gondolkoztam, nem csak képzeltem-e az esőt a drámaibb hatás kedvéért (mint Kati a táncot, tudjátok...).

Megnyugodtam, az autó szépen halad a maga útján, én pedig nem tudom lefoglalni magam, olyan korán felkeltem. Tőlem szokatlan módon elkezdtem vadul takarítani, hogy menjen az idő: ruhák elrakása, mosás bekészítése, mosogatott cuccok helyre pakolása, porszívózás (!) és ha még a zúgásból nem lett volna elege a szomszédoknak, akkor a biztonság kedvéért a lábam is leepiláltam. Gyorsan telt így az idő, lassan elkészültem, lementem várni a fuvart (laza vagyok, szétesem...), ami nem jött. Péntek 13. Telefonálás után biztossá vált, hogy a fuvar nem is jön, szóval magam kell megoldjam a kiérkezésem. Megoldottam, kiérkeztem, közben telefon jött, az autó Münchenbe ért. Fuhh...mély lélegzet. Következő telefon érkezéskor várható, 400 km van hátra a célig. 14:00-kor még nem érkezett meg a telefon, így a fura, ismerős érzés megint hatalmába kerített, de aztán nagy kő zuttyant a mélybe, amikor csörgött a teló és a hívó fél a fontos ember volt. Minden rendben. Megnyugodtam.

vagyok. Végül is ez nem negatív jelző akar lenni, mert szeretek tanácsot adni - egy esetben - ha tudok is. Amikor az ember más lelki tusájáról nyilatkozik, akkor jó, ha képben van az érzéseivel, a helyzettel. Legjobb esetben ismeri az illetőt kívülről-belülről és persze nem csak az illetőt, adott szitut is.

Nehéz és szerintem nem is tanácsos úgy beleszólni valaki életébe, ha nem a barátunknak kell segíteni. Jelen esetben nekem egy olyan helyzetben kell tanácsot adnom, ahol nem ismerem a feleket olyan jól, a kapcsolatukkal nem vagyok képben, az érzelmeket és egyik-másik írásbeli leírásából tudom...Most hogy adjon az ember így értelmes tanácsot?

A következő történt: egy pár összejött, majd eljegyzés következett (fél év után), majd "szünet" (aminek alapból semmi értelme egy párkapcsolatban, főleg, ha már úgy döntöttek, hogy összekötik az életüket - egyébként is a szünetek a szakítások előjelei, szóval tartom a véleményem, miszerint CSAK a töltött káposzta jó felmelegítve - bár őszintén szólva szerintem az se :)), majd könnyes békülést könnyes búcsú követett. Szakítottak. Nem az a baráti, kedves szakítás volt ez, mert a magyarázat hímtag részéről annyi, nem szereti úgy, mint az elején. Nem a férfiakat akarom bántani, de ez egy elég érzelemszegény hozzászólás volt a részéről. A nőtag sír, haragos, megbántott.

A fősulin volt egy óránk, ahol "megtanultuk", hogy a szeretetet és a gyűlöletet egy hajszál választja el egymástól. Tapasztalatból mondom, ez így is van. A párkapcsolatokban pedig egy idő után a 120%os égés égési sérülést okoz a szervezetben, ezért szükségszerűen 80%ra hűl, amit egyesek az érzelmek kihalásának és a szerelem elmúlásának hisznek. Ez szerencsére nem így van...nem lehet 3-4 hónapnál tovább gyomorgörccsel élni, a "szerelem" - ha ezt a rövid időszakot így nevezzük - egy idő után elmúlik. Pontosabban nem elmúlik, hanem átalakul egy sokkal mélyebb érzéssé: szeretetté, ragaszkodássá, féltéssé.

Rövid elmélet után ugrás vissza a párhoz, ahol tanácsot kéne adnom, csak nem tudok. Beszéljen vele vagy ne, haragudjon rá, vagy fogadja el a döntést...nem lehet kívülállóként jó tanácsot adni ilyen helyzetben, amikor csak az a 2 ember tudhatja pontosan mi zajlik köztük, mi történik velük. A tanács: csináld, amit az eszed diktál...

Biznisz: mekkora ötlet lenne már egy fizetős online lelki szemetesládát indítani? 100,- forint/lelki teher...lehet meggondolom...:)

Ma reggel eltörtem az egyik poharam és beleállt a szilánk az ujjamba. Siettünk már, a kapkodásnak pedig ez lett a vége, kicsúszott a kezemből és gondoltam pókember módjára elkapom, de sajnos ő volt a gyorsabb - mármint a pohár - eltörött, de az egyik darabját sikerült elkapnom az ujjammal...

Eléggé dőlt belőle a vér, de mivel nemrég voltam egy traumatológus főorvos előadásán, ezért egyből tudtam - össze kell szorítani, amíg el nem áll a vérzés. Szépen kimostam, a két szép, egyenesen elvágott részt összeillesztettem és szorítottam...A szorítós ujjam már javában elzsibbadt, de a vérzés még mindig nem állt el, lehet én vagyok türelmetlen, de megpróbálkoztam a betadinnal is, csípett, mint a franc, de végülis a nyomás+betadin kombó egész jónak bizonyult, csillapodott a vérzés és egy szorító-nyomó kötéssel sikerült betekerni az ujjam.

Én vagyok a nap hőse, sajnos már így dél fele is annyira szorítja az ujjam a kötés, hogy már kezd elzsibbadni és fehéredik is, szóval lehet nemsoká átcserélem :) 

Az e-session fotók divatja az amerikai kontinensről gyűrűzött be kis hazánkba is. Ha valaki nagyon trendi akar lenni, akkor elvből már facebookon videóüzenetben küldi el az e-meghívóját a nagy napra. Vagy csináltat eljegyzési fotókat - mi ez utóbbit választottuk. A nevével ellentétben ezek a képek nem az eljegyzéshez, a családi mulatsághoz vagy a vacsorához kötődnek, hanem a pár által kiválasztott helyen készülnek, a pár összetartozását, a szerelmet mutatják. Nem "kiöltözős" partyfotókról van tehát szó estélyiben (netán esküvői szerelésben), még csak öltöny sem kell hozzá. Ha valaki nagyon bevállalós (és kigyúrt, szálkás teste van :)), akkor lehet vízparton fürdőruciban is, vagy hétköznapi viseletben. A sima egyszerű összebújós képektől a vicces, extrémig bármilyen lehet, amit csak megálmodunk magunknak. Vígan elereszthetjük fantáziánkat, hiszen a készült fotók jók lesznek ajándékba, albumba, vagy a meghívóra is. Vagy emlékbe, hogy amikor majd az unokák nézegetik, akkor meglepődjenek milyen csinos volt a nagyi :) 

Na hát mi is extra helyszínt választottunk, ugyanis a közeli tájházban fényképezkedtünk 1930-as évekbeli ruhákban, szalmakazalban megbújva, repcemezőn szaladva, lufit eregetve, buborékokat fújva, rasztapulit simogatva, tehénistállóba bújva, lomizva, csókolózva, összebújva... várom a képeket, remélem, hogy szépek lesznek és örök emléket állítanak érzéseinknek.

Álmomban megnyertem a lottó főnyereményét. A kezemben volt a szelvény, a negyedik számnál jártunk a sorsolásban, mind a négy stimmelt...Jött az ötödik, a papír pedig eltűnt a kezemből, de aztán szerencsére megtaláltam :) Az ötödik szám is egyezett. Nagy bizsergés fogott el, hirtelen szóhoz sem jutottam, pár pillanat alatt átvillant az agyamon: most mi lesz? Mit kezdek majd ennyi pénzzel?

Álmomban jóval kevesebb volt a főnyeremény összege, mint valójában, én mégis annyira örültem neki, mintha a világ összes kincse lenne az enyém. Elképzeltem mire költeném...adnék mindenkinek a családból, megvennék a szeretteimnek amire régóta vágynak, segítenék gyereksegítő alapítványokon, utazgatnék a világ minden tájára. Vinném magammal a családomat is, minden ételt megkóstolnék, szép ruhákba járnék, soha semmire nem lenne gondom, nem okozna fejtörést a számla és az utalás, mindig minden rendben menne. Álmomban...

Most is olyan, mintha álmodnék. Pedig nem nyertem meg a fődíjat, de mégis megnyertem. Mindenem megvan, amiről csak álmodhatok. Vannak szép ruháim - a turkálóból :) Vannak barátaim, szerető családom. Van hol laknom, van kevés spórolt pénzem, de nem panaszkodom, hiszen így kerek az életem, mindenem megvan, amire csak vágyom. Még most is álmodom...

A "spanyol indiánok" megtáncoltatták a budapesti közönséget szombat este. Hihetetlen, milyen emelkedett, perzselő levegőt tud teremteni egy életteli, idős hang, tele energiával és temperamentummal. Imádtam!

A kedvenc dalom nem szólt, ezért most ezt megosztom, hogy azért is :)

A bejáratnál több sötét bőrű egyén várakozott és próbált "olcsón" jegyet eladni. A jegyet is tehettem volna macskakörömbe, mert szerintem azok azért nem feltétlenül igazi jegyek voltak, de lehet csak én vagyok előítéletes :). Minden esetre sok volt a gipsy... 

A koncerten a veteránok végig franciául beszéltek, hiszen egy Franciaországban letelepedett spanyol ajkú bandáról van szó. Ez okoz sokaknál kis képzavart, hogy akkor most ezek spanyolok, mexikóiak, vagy most mi van...így már világos. Ez akkor jutott eszembe, hogy valószínűleg sokan ezt nem tudják, amikor a koncert végén felrepült a színpadra egy nagy karimás szalmakalap, tipikus Mexikó! 

Voláááárééé, Bamboléééóóó!

az olaszok bajnokok az édes semmittevésben, a délutáni szieszta és a többi olaszos, nyugodt és egyszerre pörgős életvitel is bizonyítja mindezt. Szeretnék olasz lenni, szeretnék a nyári napsütésben fürdeni, futni a széllel, biciklizni, főzni, sétálni, szeretni és szeretve lenni, aludni és sokat álmodni... Álom marad ez az édes semmittevés csupán. Az ember nem teheti meg, hogy semmit nem csinál, még akkor is csinálok valamit, amikor nem kéne semmit...amikor pici szabadidőm van, intézkedni, bevásárolni, főzni, takarítani kell, szépíteni a lakást, mosni, rohanni...édes semmittevésről még vajmi keveset hallottam. Pedig milyen jó lenne álmodozni, élni!

2 napig élvezhettem most a dolce far nientét kiscsaládom körében, jól elraktározom a lelkemben ezeket a pillanatokat, hogy amikor nem marad idő, akkor is vissza emlékezhessek rájuk!

"Édes semmittevés. Hő nyári délután.
Lankadtan lógó lombok.
Fakó lepkék, bolondok.
Nyujtózkodás az élet békessége után.

Régi verseket mondok.
Fekszem a fű között jóízűen, bután.
Nem ámúl most szemem szívdöbbentő csudán,
Nem bántanak a gondok.

Pedig szép életünk oly gyorsan elfut ám
És nemsokára tán halotti ágyat bontok
Egy őszi délután.

Keserves könnyet ontok
S elküldöm vágyamat, a végsőt és bolondot
Tűnő asszonyszemély, tűnő élet után."

(Jászay-Horváth Elemér)

Azt hiszem a temetések egyik legmegrázóbb pillanata, amikor koppan a föld a koporsó fedelén. Elbúcsúzni valakitől, akit szerettünk egyáltalán nem könnyű. A pap erre még a szép dolgokkal, amit elmond rátesz egy lapáttal és a végén jön a megrendítő vers vagy dal, amitől még az is elsírja magát, aki eddig nem tette volna. És aztán megtelik a gödör, eltemetik az elhúnytat a fájdalommal együtt. Csak az emlék marad...

, amire szívesen pályáznék én is. Ki nem?? Sok pénzért utazni kell és nyaralni, jól érezni magukat, pihenni, wellnesselni...ezt mindenki szereti. Szeretné.

A blog vezetés pénzért szerintem jó buli lehet, főleg, ha közben csak az élményeidet kell megoszd másokkal. Az ország jelenlegi legjobb állása erre kínál lehetőséget. Az Alföld turisztikai régióit, főként Szarvast és vonzáskörzetét fellendítendő, 30 napig kell mindenfele utazgatni családostól, "utánfutóstól" és leírni mindazt, ami velünk történik (persze képekkel illusztrálva). Jó buli lehet 30 napig pihenni és kulturálódni, lenne hozzá kedvem...

Elgondoltam mi lenne, ha én nyerném meg a pályázatot: azt hiszem gaszto-, és kultursokk érne, hiszen éttermekből éttermekbe járnék, aludnék amennyit csak bírok, állatokat kutatnék fel a természetben, nézném a naplementét, szagolnám a virágok illatát, minden templomot, múzeumot megnéznék, áztatnám estére megfáradt végtagjaimat és persze előnyben részesíteném a 3 és 4 csillagot :) Nem lenne rossz... azt hiszem rám férne. 

A mai napon indul a blogom...még sosem írtam, de amikor tinédzser voltam, emlékszem, volt naplóm. Most is gondolkoztam ezen, de aztán az elektronikus és virtuális világban tollal naplót írni? Írni? Lassan amikor írni kell megfájdul az ember keze, mert már átszokott a billentyűkre. Próbáld ki: írj 1-2 percig folyamatosan tollal papírra...nehéz mi? Az a fránya számítógép, ennyi nekünk, modern embereknek, kellett nekünk az ínhüvely gyulladás...

Amúgy meg mindenkinek van már blogja...gondoltam nem maradhatok le erről én sem, bár még magam sem tudom mit osszak meg a közzel és mit ne, mit mesélhetek el és mit ne, de majd belejövök és posztolok szorgalmasan :) Itt legalább nem mások üzenőfalát töltöm tele azzal, hogy "zuhanyoztam", "úúúúú áááááá de melegem van, elég ebből, legyen tél!" és ehhez hasonló bejegyzésekkel, amik senkit nem érdekelnek, bár lehet az sem, amiket én fogok ideírni :) Essünk neki, szép napot olvasóimnak!