Vannak emberek, akik az életüket kvázi külső szemlélőként nézik, az anyósülésre szorultak és lehet, hogy jól is érzik ott magukat. Valaki vezet, te pedig ülsz mellette és szemléled a tájat, az embereket, a helyzeteket, de beleszólni nem tudsz, irányt változtatni nem tudsz, más gondoskodik a biztonságodról és arról is, merre halad veled a jármű, azaz az életed.

Én nem szeretem az ilyen helyzeteket, nem szeretek utas lenni, én vezetni szeretek. A kormánynál ülni és nézni a felbukkanó akadályokat, azokat kikerülni, néha megállni pihenni, gyorsítani, vagy netán lassítani. Mi értelme van akkor az életünknek, ha nem mi ülünk a kormánynál? Ne higgyük már el, hogy úgy is jó, ha csak utasok vagyunk! Merjünk végre élni!