Legyen előtted mindig út!

Fújjon mindig hátad mögül a szél.

S míg újra találkozunk, hordozzon tenyerén az Isten

(kelta-ír köszöntő)

Az előző pár hétben sokat gondolkoztam azon, amit egy ismerős kérdezett tőlem: vajon az utamon vagyok? Ez az életem, ezen kell járnom? Vagy netán van, amin változtatni kéne? Ez sokminden lehetne, de az utóbbi 2 hétben olyan nagy változások álltak be a munkahelyemen, hogy erősen be kellett látnom, új kihívások után kell néznem. Az előző 2 évben inkább a túlélésről szól az életem a munkában és a várakozásról. Várom, hogy valami megváltozzon, hogy valami jobb irány felé induljunk el...végzem a dolgom, de kihívás és olyan igazi kreativitás nincs már benne, bejövök minden nap és várom, hogy hazamehessek és pihenhessek. A feladataimat elvégzem rutinszerűen, persze mindig közbejön ez-az, itt mindenki jolly-joker. Még otthon sem tudom kiélni magam a kreativitásban, mert csak arra van energiám, hogy mossak (tiszta ruha azért kell), főzzek (muszáj enni) és max bevásároljak...A nyarak végei évek óta ilyenek nálunk, akkora teljesen elfogy az energiánk minden téren. Az elmúlt 1 hónapban felmondott két kollégám (azt tudni kell, hogy alapból a főnökön kívül 5 fő dolgozik nálunk, régebben 7-8 fővel üzemeltünk) és esélyét sem látom annak, hogy pótolva lesznek (max jövőre, amikor újra beindul a daráló). Félek tőle, hogy a feladataik nagy része az ittmaradtaknál pattan majd, amire nem vagyok felkészülve és érezhetném ezt kihívásnak is, hogy végre valami új, de a meglévők mellé már nem kívánok más pozíciót is betölteni, nyugalomra és egy kicsit lazább munkavégzésre vágyom inkább. Augusztusokban már mindig az őszt várom, amikor lehet kicsit lazázni, pihenni. Főképp úgy, hogy az új munkák mellé új pénz nem hiszem, hogy járna...ingyen meg ki szeret dolgozni? Munkáltatói oldalról persze megértem, hiszen lehet spórolni és a munka el van végezve, végülis belefér az időbe nem? Hát, talán lehet bele is férne, de kérdem én: ha az a már felmondott kollégám itt dolgozna továbbra is, akkor az ő munkájáért is fizetni kellene és most ugyan azért a munkáért másnak miért ne kéne? Igazságtalan ez így és kihasználás...Épp ezért megfogalmazódott bennem évek óta most először határozottan: elhagyom a bázist. A mikort még nem tudom, hiszen épp házat veszünk és kell a pénz, de a plusz stresszre nincs szükségem és őszintén szólva elegem van a kiszipolyozásból is, amit évek óta érzek magamon.

OFF

A babaprojekt miatt elmentem másodvéleményt kérni egy neves helyi nőgyógyászhoz. Sajnos, vagy szerencsére semmit nem talált, ami akadályozná a teherbeesést. Örülhetnék is, mert egészséges vagyok, mégis kicsit csalódott voltam, mert így nincs mibe kapaszkodnom, nincs feladat, amit meg kellene oldani. Mindent 100%-ig megteszem és megtettem, eredmény nélkül. Elkeserítő nem? A pszichológusok erre azt mondják, hogy érezzem csak át, tényleg minden egyes apró dolgot lelkiismeretesen megtettem a baba érdekében és legyek megnyugodva ebben, nem hibáztassam magam és senki mást sem, hiszen mindenki teszi, ami tőle leginkább megtehető. A baba pedig érkezni fog, ezt mondta a második nődokim is, aki sem a leleteimben (vannak apróbb eltérések, de egyik sem kirívó), sem szervi szinten nem talált semmit és az ellátásomban sem talált hibát, mindent így csinálna ő is. Egyetlen dolgot talált csupán, amit szerinte rendkívül leértékelnek az emberek, ez pedig a stressz. Innen már kapcsolódhatunk a fent leírtakhoz. Kérdezte mivel foglalkozok, mi a munkám, napi szinten ér-e a stressz, szoktam-e idegeskedni...stb. Persze, szoktam, de ki nem szokott ma? Mindig a telet várom 4 éve, amikor majd nem kell dolgozni, 1 hónap teljes leállás a munkában, alig 100-130 órák havonta...mégsem érkezett még meg a trónörökös. Talán tényleg változtatnom kell, bár szerintem máshol is lesz majd stressz, az talán mindenhol van. Azt mondta a doki, magamban, a fejemben kell keresgélni, mert szerinte csak át kell kattannia valaminek, lehet szorongok a terhességtől, lehet félek valamitől és persze stresszmentesíteni kell az életem, amennyire csak lehet. Vettem az adást, igyekszem. Persze tök jó lenne, ha az újonnan keletkezett cisztám felszívódna a jobb petefészkemről, most még az is fájdalmat okoz...Várom az őszt és a kevesebb munkát, a több otthonlétet, amikor elmerülhetek a főzés okozta kikapcsolódásban és örömben és várom a tervezgetés időszakát is, mert végre közös otthonba költözünk, aminek kertje is lesz és ez hatalmas változás az életemben, életünkben. Kutyánk is lesz, biztos vagyok benne, hogy lelkileg ez nagyon nagy hatással lesz rám, már nagyon várom az új "családtagot", akin gyakorolhatom a felelősségvállalást, ez talán beindítja majd az anyai ösztöneimet is. De erről később még írok.

****