Azt sem tudom, hogyan fogjak hozzá a gondolataim feltárásához ennek a ténynek a kapcsán...annyi minden kavarog a fejemben...a barátnőmnél máris összejött a baba, nekünk pedig a harmadik inszemináció is sikertelen volt.

Aki követi a bejegyzéseimet tudja, már lassan 4 éve várunk kisbabára, így a meddőségi eljárások, rendelők, orvosok, progeszteronszintek, alternatív utak ismerője vagyok. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire képben leszek valaha a hormonokkal, szintekkel, összefüggésekkel. Valamiért mégis így alakult és az előző pár évből nagyon sokat tanultam magamra nézve. Változtam, türelmesebb lettem, formálódtam és alakultak bennem a gondolatok is ezzel párhuzamosan. Ez a 4 év egy igazi felfedező utazás volt a lelkemben, sokkal inkább közelebb kerültem ahhoz a nőhöz, akivé szerettem volna válni felnőtt koromra és ezért hálás vagyok. Nagyon nehéz ez az út, rögös, hullámzó, ahogy a kedélyállapotom is folyamatosan változik. Egyik 2-3-5 hónapban elfogadó vagyok a sorssal és várok, beállítok, tornázok, diétázok, nem sírok, nem hisztériázok, csendben tűrök. Aztán jön a hullámvölgy, ahol a lelkem legmélyére hatol a magány és a szomorúság, a kiábrándultság, tehetetlenség, düh, csalódottság, magammal szembeni elutasítás...érzem, nem bírom ezt tovább, nem akarom csinálni, elegem van. Nem akarok kísérleti nyúl lenni, akinél most egy kicsit itt, egy kicsit ott állítanak be valamit, mint valami gépszalagon, egyik orvostól a másikig. Hogyan is tudná elengedni az ember ezt az egészet, amikor folyamatosan vérvételekre jár? Néha olyan a könyékhajlatom...Most is elértem egy ilyen periódusba, amikor menekülök a valóság elől és bármi, ami eltereli erről az egészről a figyelmemet hálával tölt el (egy kirándulás, egy találkozás, egy aviva torna ismeretlen, mégis ismerős nőkkel, akik hozzám hasonló cipőben járnak). A hullámvölgy aljáról lehet azonban a legjobban építkezni talán belsőleg is, így amikor eljut az ember oda, hogy megtapasztalja mi van a gödör legmélyén, onnan már csak felfelé vezet az út. Biztosan sokan gondolják most azt, hogy ilyen semmiségnek tűnő dolgot érez valaki olyan nagy problémának, vannak a világon sokkal nagyobb problémák is, számomra mégis lelkileg nagyon megviselő ez az időszak és emlékszem, voltam már korábban is hasonlóan rossz érzelmi ciklusban, így tudom, túl leszek rajta valamikor...Várok. Igyekszem türelmes lenni. Akkor is, amikor 3 hónap alatt kétszeresére emelkedik a prolaktin szintem és emiatt még csak inszeminációt sem végeznek, akkor is, amikor nem adnak ki két hónapja új konzultációs időpontot a meddőségi centrumokba, akkor is, amikor a TSH-mat 3 hónapja állították be dupla gyógyszeradaggal, most mégis 2 fölé emelkedett újra...Jövő héten inzulinrezisztencia kontrollra megyek, félelemmel tölt el a vizsgálat, mostanában valahogy semmi nem jött olyan jól össze, ahogy szerettem volna és csak bízni tudok benne, hogy ez a kontroll legalább jól sikerül és nem feleslegesen szedem a havi vitamin adagjaimat és nem felesleges a sok lemondás, a diéta, az odafigyelés magamra, a tornák, a mozgás...Valahol csak megtérül mindaz, amit belefektetünk.

A múlt hónapban sokat sírtam. Magam miatt, mások miatt. Megbántottak, sajnáltam magam, magunkat, a helyzetünket és közben az egyik legjobb barátnőmnek véletlenül, egy balesetben (felesleges, értelmetlen balesetben) meghalt az apukája. A barátnőm már évek óta vár rá, hogy a pasija megkérje a kezét, most a 30. szülinapja előtt nem sokkal ez végre megtörtént, így a szülinap már az esküvőre hangolódva telt, közös vacsora, koccintás, ünneplés. Aztán jöttek a tervek, segítettem, amiben tudtam, hisz én már túl vagyok a nagy napon és olyan izgatott lettem a lagzi hallatán. Aztán jött a villámcsapás, meghalt az apukája. Sírtam...nem hittem el, hogy végre, amikor a nagy nap már itt van egy karnyújtásnyira, így arcul csapja őt a sors, annyira sajnáltam, sajnálom. Egyik alkalommal, amikor beszélgettünk erről, megfogta a kezem, még mondani akart valamit. Aztán a többire úgy igazán nem emlékszem, mert hallottam távolról, hogy azt mondja, jön a baba, de csak a könnyeimen át látok már magam előtt mindent, a fülemet, mintha betapasztották volna...sajnáltam a haláleset miatt, sajnáltam, hogy nem örülhet önfeledten a kisbabájának, sajnáltam az esküvőt, amit így olyan formában biztosan nem tartanak meg, ahogyan elgondolták, sajnáltam magunkat, hogy nekünk miért nem jött még össze a baba...Közben semmi esetre sem lennék a helyébe. Csak úgy kavarogtak bennem az érzések. Szégyellem magam amiatt, hogy ilyen gondolatok voltak a fejemben...Nem tudom még, hogyan fogok ezután teljes szívemmel találkozni vele. Tudom, hogy erről ő nem tehet és én sem, ezek rajtunk kívül, rajtunk felett álló dolgok, mégis elszorul a szívem, amikor arra gondolok, hamarosan babázni fognak a párjával.

Mindenkinek megvan a keresztje, a batyuja. Neki túl kell tennie magát egy szinte ép ésszel feldolgozhatatlan tragédián, egy baleseten, amiben elveszítette az apukáját. Nekünk pedig előre, a jövőre kell bizakodóan tekintenünk, ahol már hárman vagy négyen is leszünk, hiszen eljön majd az az idő is, csak legyen elég erőnk, türelmünk és hitünk kivárni.

UPDATE: a wmn oldalán egy nagyon hasonló esetről írtak a napokban...sírtam...belül pedig zokogtam. (http://wmn.hu/2016/08/02/egy-baratsag-probaja-ket-no-egy-elvesztett-es-egy-szuletendo-baba/).