Állítólag az vagyok. Egy olyan ember szerint, aki hisztérikus és nem tud viselkedni, hamar kiborul és minden napja hangulatingadozásokkal teli. Aki érdektelen, nem bírja a kritikát, nem szereti, ha bárki is konfliktusba keveredik vele (akár általa), aki fikázni nagyon tud, a stílusa néha bicskanyitogató. Lenéző, jellemtelen.

Nos, az a bajom az ilyen emberekkel, hogy sem nem szeretek velük együtt dolgozni, sem nem szeretek a közelükben lenni. És amikor a teljes napomat kell mellette eltöltenem, akkor néha már magam is feszült vagyok csak attól a gondolattól, hogy "ohh, már megint ő, nemár".

Ja, és miért vagyok hülye picsa? Azért illetett ilyen kedves szavakkal nőtársam, mert egy szimpla fikázása után, ami nem vitte előrébb a munkát, a projektet (de egyébként 100%-ig igaza volt a meglátása, csak nagyon szarul adta elő), volt pofám szólni, hogy ugyan igaza van, csak megbántott azzal, ahogyan ezt előadta. Na és ezért vagyok hülye picsa, mert engem meg lehet bántani pusztán szavakkal és ezt a tudtára is adom az illetőnek. Mert szerintem a fikázás helyett lehet úgy is együtt dolgozni, hogy ugyan elmondom, hogy szerintem valami nem jól működik, de egyrészt normálisan adom elő, nem, mint egy vásári kofa, másrészt megoldást, ötletet, alternatívát kínálok a másiknak, hogy előrébb jusson a beszélgetés, közelebb kerüljünk a megoldáshoz. Igyekeztem asszertív kommunikációs stratégiámat hadba vetni, de rájöttem, erre érzéketlenek és buták ellen hatástalan...Hát tudjátok mit? Akkor vállalom, akkor az vagyok, nem érdekel, inkább legyek az (bár ezt inkább érzelmi intelligenciának hívják véleményem szerint), mintsem hisztérikus, önző ember, akivel senki nem szeret egy légtérben lenni. Szerencsére nem süllyedtem le az ő szintjére és meg tudtam őrizni női méltóságomat. Egyesekkel ellentétben. Hajrá érzelmek, hajrá nők!