egy régi szerelemmel...

Az ember néha mosolyogva gondol vissza régi lopott csókokra, régi kudarcokra, mérgelődésekre, amiken ma már csak fognánk a hasunkat a nevetéstől. A rég elmúlt szerelmekre, akikre kedvesen, emlékekkel gondolunk vissza. És biztosan vannak olyan fájdalmas emlékek is, melyeket inkább szívesen eltemetnénk mélyen legbelül magunkban és soha többé nem nyitnánk ki a fiókot, ahol ezeknek az élményeknek a repertoárját őrizzük. Nekem tegnap kinyílt egy ilyen fiók és egy tőr repült belőle a szívem közepébe.

Az első nagy szerelmemet főiskolán ismertem meg. Máig nem értem mi motivált ennek a kapcsolatnak a fenntartására, mert A és Z emberről beszélünk (de mondhatnám azt is - elfogultan magamra nézve - szépség és szörnyeteg), mégis rózsaszín ködfelhőben éltem mellette éveken át és csodáltam, mint egy kisebb istenséget szokás. Gondolom, sok mindenkinek ismerős ez a helyzet, amikor a sok-sok szépnek megélt hónap, év után egyik nap felébredünk és beleér a bilibe a kezünk. Ez történt velem is. Észrevehettem volna a jeleket, de mondom...szemellenző volt rajtam, nem láttam semmit és senkit, csak ő létezett. Aztán egyszer csak tudatosult bennem, hogy igazából egy 16 éves kislánnyal kavargat már jó ideje mellettem és engem csak kihasznál (én akkor 23 voltam). Akkora arculcsapás volt ez számomra, máig bizsereg bele az arcom, bárcsak a tenyerem tenné ugyan ezt...ki kellett volna osztanom egy-két nagy pofont, akkor talán most jobban érezném magam, ha eszembe jut. Nevethetnék is a történteken, de sajnos nagyon mély, megalázó és lelkileg összeroppantó nyomokat hagyott bennem ez a romboló kapcsolat és biztos vagyok benne, ez tudat alatt máig kihatással van az érzelmi világomra. Azóta eltelt majdnem 10 év, mégis beleborzongok, ha csak rá gondolok. Nem jó borzongás ez, egyfajta undor és viszolygás a rossz érzéstől, a csalódástól, a megcsalás, az elhagyás érzésétől.

A minap pedig saját félelmemmel szembesített az élet, amikor a fent említett személy besétált a munkahelyemre családjával, gyermekével és mint régi barátot, köszöntött. Felizzott a sebhely a szívemen, láttam őt, a barátnőjét, ahogy boldogan öleli magához újszülöttjét és láttam a kisbabát, annyira cuki volt és nem az enyém. Beleremegtem. Ez az ember megtalálta a boldogságát, kisbabája született, boldog a lány mellett és tényleg annak is tűntek. Helyesek voltak együtt. Fájt látni a boldogságát. Az egészből csak azt láttam meg, hogy mi ezzel szemben évek óta küzdünk és harcolunk a gyermekáldásért, orvosról-orvosra, egyik terápiáról a másikra, vitaminok, inszeminációk, vérvételek...Igazságtalanság. Nem irigy voltam, mert nem lennék annak a lánynak a helyében, nem akarom ezt az embert magam mellé, még csak a közelemben sem tudni már, annyira megbántott...sosem felejtem el, amit tett..de egyszerűen nem fair a sorstól, hogy mi még mindig várunk a csodára.

Azóta is a fejemben járnak a szavai - újabb késszúrások - "és ti még nem szeretnétek gyereket?" ... "De bazmeg, csak nem jön össze!" - akartam mondani, de ehelyett kulturált és intelligens ember módjára csak annyit mondtam: "De, most már mi is várunk a kis csodánkra...".

"vajon lesznek-e nyarak
melyek visszaadják ami kiszakadt
belőlem akkor s hiányzik azóta."

/Zalán Tibor/

Vajon tényleg hiányzik valami az életemből?