Elég frusztráló egy olyan világban élni, ahol mindenki álarcot visel és az igazi énjét csak nagyritkán mutatja meg az ember, akkor is védett közegben. Az olyan emberek, mint én, akik általában elmondják, ha valami bántja őket, vagy ha nem tetszik valami, vagy ha megkérdezik a véleményem, akkor őszinték válaszolok, ha tetszik valami, örülök, ha bánt valami, akkor szomorú vagyok. Ezek az emberi érzelmek - én úgy látom, úgy tapasztalom - kezdenek eltűnni a mai társadalomból, senki nem meri felvállalni érzelmeit, érzéseit és még a gondolatait sem.

A múltkor történt "hülyepicsa" eset után érdekes megfigyelnem a két ember közötti változást, az interakciókat. Érdekes, hogy az eddigi közlékeny énből egy bezárkózott, kifejezetten csak a munkára és a muszájra szorítkozó én lett, a másik ember pedig 2 nap múlva szinte puncsolóba ment át, barátságos, közlékeny, úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Sajnos a kiborulása után már tudom, neki ez az álarca. Nem tudok ezekkel mit kezdeni. Miért nem lehet egy tisztán kommunikáló társadalomban élni, ahol ha valami nem tetszik, bátran megmondhatom és nem ér retorzió (mint most...)?! Mindenki magát védi, nyilván azért színészkedünk és játsszuk a szerepeinket, hogy minél kevesebb konfliktus érjen minket. De kérdem én: megéri? Megéri egy hazugságokkal teli világban élni, ahol az ellenséged a barátod és a hátad mögött egyből rád támad, aki elmond mindennek a tudtodon kívül, közben pedig a szemedbe mosolyog? Hát köszi, én ebből nem kérek...maradok az őszinte és nyitott beszédnél, nem vagyok hajlandó én is felvenni azt a bizonyos vigyorgó, álszent, kétszínű, hazug játszmát, amit oly sok mindenki más körülöttem!