A magány alattomos ellenség. Olyankor is rátör az emberre, amikor külső szemlélőként még el is csodálkoznánk - "Ez az ember magányos? Hiszen milyen sok barátja van, ott a családja!" Nos, én úgy vettem észre, ettől függetlenül is érezheti magát egyedül az ember.

Gondoljunk csak bele: amikor megszületünk, az életünk első nagy harca és ugyan kapunk hozzá segítséget, mégis egyedül vagyunk. Amikor meghalunk, akkor ugyan ez a helyzet. Amikor szülünk, akkor ugyan ez a helyzet. Amikor betegek vagyunk, a vírusokat sem tudja már legyőzni helyettünk, csak mi. Támogathatnak minket a barátaink, a családunk, de attól még a harcot magunk vívjuk, más nem vívhatja helyettünk.

Az utóbbi rövidke időben kicsit magányosnak érzem magam. A családommal, szüleimmel, tesómmal minden nap beszélek telefonon, a férjem mellettem van és minden nap látom, hozzá bújok, szeretget, ölelget. Mégis úgy érzem, egyedül vagyok a gondolataimmal, a harcommal a meddőség ellen. Nem nagyon érti vagy akarja megérteni senki a félelmeimet, a vágyaimat, a bánatomat, amit megértek, hiszen akik közel állnak hozzám annyira, hogy megosszam velük ezeket a fejemben lezajló szösszeneteket, azok közül senki nem élt át hasonlót, így elfogadom, hogy nem tudnak hozzászólni a témához. Vigaszt várna az ember, szeretetet, ölelést, szép szavakat, bátorítást, ugyanakkor mindent kevésnek érez. Én is így érzek. A férjem nem az az érzelmeskedős, minden gondolatát, félelmét megosztós, szívesen kibeszélős fajta. Pedig kinek, ha nem nekem mondaná el, ami a fejében van?! Biztosan neki is fáj, amin keresztül megyünk, mégis sokszor úgy érzem, nem érdekli és olyan könnyedén kezeli, hogy le tudnék keverni egy nagy pofont neki fenenagy bánatomban. Fáj neki is, gyötrődik ő is, csak erről nem tud senki, mert nem mutatja, nem mondja. A családi támogatás is nagyon fontos ebben a helyzetben (mint oly sok más helyzetben is), de amíg szegények csak annyit tudnak mondani, hogy jól van, nem baj, majd legközelebb, úgyis összejön, legyél türelmes...stb, addig ez egy meddő nő életében talán nem elég.

Szerintem a támogatást szeretetben mérik. Talán úgy tudnám megfogalmazni a lényeget, hogy a nő (és férfi) érezze, hogy bármi is történjék, nem okolják, nem hibáztatják őket, akkor is elfogadják őket, ha a legrosszabb esetben nem sikerül a baba és nem születhet saját gyermekük. Akármi is lesz, akkor is szeretet és türelem, gondoskodás veszi körbe őket. Higgyétek el, iszonyú nagy teher, önvádaskodás, gombóc a torokban, kudarc ez saját magunk felé is, minden más külső inger csak enyhíthet ezen, ha szeretetből jön. Szeressétek egymást, mutassátok ki, öleljétek meg, amikor sír és néha nem is kell mondanotok semmit, csak hagyjátok, hagy érezze, jó helyen van, minden rendben lesz.