Nem vált valóra az álmom (egyelőre), mert hétvégén megjött...Magamban azon gondolkoztam, hogy már rutinszerűen tettem a dolgom, amit ilyenkor szoktam. Láttam mi történt (éreztem is) - elfogadtam - tettem, amit tenni szoktam. Semmi kiborulás, semmi sírás. Furcsa, mintha érzéketlen hülye lennék, még sírni sem tudok már a sikertelenségeimen. Kifolyt belőlem minden könny már, pedig néha olyan jó lenne egy jó nagyot sírni, zokogni, hogy megkönnyebbüljön az ember és vehessen utána három mély lélegzetet. Ami még jól esne, egy jó hangos, visszafogástól mentes kiabálás egy lakatlan területen vagy egy erdő közepén. Vagy esetleg hangos éneklés. Mindkettő zokogásba fulladna érzéseim szerint, de talán az megindítaná a bennrekedt könnyeimet.

Ebben a hónapban szabadságot kaptunk az orvostól, most nem lesz inszemináció. Teljes hormonsort kért a 3. és a 20. napra is, így megnézhetjük, ott minden rendben van-e. Kínunkban már azon viccelődtünk a férjemmel, hogy legalább ebben a hónapban ő is jelen lehet az utódkészítésnél. Kicsit talán meg is nyugodtam...nem kell magyarázkodni a szabadnapok, a táppénz miatt, nincs felhalmozódó munka, nincs szívesség kérés senkitől, lehet sportolni, lehet szabadon tervezni és bátran élni a házaséletünket, ahogyan szeretnénk. A lelkünk is talán kicsit lecsillapodik és (a vérvétel eredményétől függően) a következő hónapban egy újult erővel mehetünk neki a "három a magyar igazságnak".