Csupa félelmetes szavak, kifejezések. Még soha nem voltam szerencsére kórházban és még nem is altattak (az altatóorvos legnagyobb derültségére..."30 évesen? Még soha nem altattak?"), így amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem gyerekjáték az endometriózis és a ciszta a petefészkemen, nem húzhattuk sokáig a műtétet. A hasi ultrahangon megállapították, van ott valami, aztán a meddőségi centrumban is megállapították, hogy van ott valami, valószínűleg endometriózis. Kissé megáll az emberben az ütő, amikor olyat hall, hogy van ott valami (mi?)...de megnyugtattak, hogy tipikusan úgy néz ki, mint egy csokiciszta. Aztán a nőgyógyászom is megnézte és kontrollálta a dolgokat, valóban igazuk volt, ezt műteni kell, mert gyorsan nő és belső vérzést okozhat. A családom megijedt. Én a legjobban. Ki a franc akar műtétet meg altatást? Majdnem attól féltem legjobban...Celldömölkön 2 hétre kaptam időpontot, így gyorsan pontot tudtunk tenni az ügy végére, de nem volt egyáltalán sétagalopp a nődokim elmesélése alapján (ahogy hozzáértek a cisztához, egyből elkezdett vérezni és hozzá volt tapadva a hasfalamhoz és a beleimhez a ciszta a petefészkemmel együtt...ezért fájt nekem ez ennyire). Szóval az altatóorvos "megvizsgált" reggel érkezés után, miután megkaptam a csodálatos hálóinget és a reggeli nyugtatót is (lóf@szt nem ért). A vizsgálat abból állt, hogy megkérdezték, szoktam-e hányni altatás után. Mivel erre nem tudtam válaszolni, így megígérték, hogy nagyon vigyáznak rám, ne legyen rossz emlékem (semmilyen emlékem nem lett). Remegett minden tagom, mint a nyárfalevél, mozgott alattam a gurulóságy és később a műtőasztal is, annyira féltem (rettegtem) és úgy fáztam. Sajnos a férjem nem jöhetett be velem az osztályra, de amikor látta az ajtóból, hogy engem tolnak ki a szobából, gyorsan odafutott és adott két bátorító puszit. Levittek a műtőbe, levetették velem a bugyim (hát, ez is rajtam maradt...), majd annyira emlékszem, hogy az altatóorvos mondja a nővérkének, aki a branülömbe nyomja az anyagot, hogy "egy elég lesz, hát 50 kilós!"...aztán snitt...Nem álmodtam semmit, semmire nem emlékszem. Halványan rémlik, mintha mondtam volna, hogy hányingerem van, de kép nincs előttem. Amikor felébredtem, a férjem ott volt mellettem, fogta a kezem, nagyon megnyugtató volt. Puszilgatott, láttam a szemében a féltést, az aggódást. Csak halványan emlékszem, pár szót beszéltünk, aztán ki kellett mennie megint. Aztán aludtam még kicsit, később újra bejöhetett, akkor már jobban magamhoz tértem, de nem maradhatott bent sokáig, inkább megbeszéltük, hogy hazamegy, nincs értelme ott ücsörögni és 2-3 óránként 5 percre bejönni. Nem fájt különösebben semmim, folyt az infúzió, szundikáltam, a drainem kicsit kényelmetlen volt, de elviselhető, a könyökömben a branül baromira zavart, de örültem, hogy túléltem a műtétet és megkönnyebbültem. Aznap már nem is kértem fájdalomcsillapítót (ha nem mozogtam, akkor kibírható volt). Nem kaptunk enni...ez volt a legborzasztóbb és a fájdalom a hasamban...feszült, puffadt volt, a vágásoknál fájt, a hasizmom megszűnt létezni pár napra. Egy idő után már éhséget sem éreztem, csodálkoztam, hogy nem ájultam el, holott máskor 2-4 óránként eszek, mint egy kisbaba...Este betoltam 4 korpovitot félig titokban és ittam is pár kortyot. Ki kellett mennem pisilni. Na az fájt, alig bírtam felállni és elvánszorogni a WC-ig. Kiegyenesedni nem tudtam, fájt minden mozdulat. Az éjszaka parádés volt, aludtam 3 órát kábé, hajnali 4:10kor ébresztő és fürdés (engem nem fürdettek, gondolom tudták, hogy valószínűleg úgyis hazaengednek majd és majd otthon megoldom, ahogy akarom). Kíméletlenségnek gondoltam a 4 órás kelést, bár nem is aludtam. Mivel folyamatosan nagyon alacsony  volt a vérnyomásom, ezért állandóan méregették (amikor a hasamra tették a mérőt, majdnem nyomtam egy sallert...), de másnapra sem ment 94/70 fölé, így megelégedtek ennyivel. Reggel jött a főorvos, kivette a drainem az oldalamból (ami a bőrömhöz varrtak két öltéssel két oldalt!!!), aztán kibotorkáltam pisilni, lázmérés, minden mérés, könyökből branül ki, megmértem magam a mérlegen (majdnem leájultam róla - 51 kiló! - a kórházi koszt - haha), megkérdezték van-e panaszom (nem volt azon kívül, hogy fájt, de ez természetes laparoszkópiás hasi műtét után 1 nappal), majd hazabocsátottak.

Mindenki rémesen aggódott értem. A szüleim, a férjem, a tesóm, anyósomék...jól esett a féltésük. A szüleim eljöttek meglátogatni, anya pedig itt maradt majdnem 1 hétig ápolni és kímélni engem. Jó volt kicsit anyázni, gyereknek lenni. Minden nap kicsit jobb volt. Erősödnöm kell és magamra kell még pakolnom kábé 5 kilót, de már azt hiszem jól vagyok...