Tavaly novemberben, amikor kiderült, hogy IR-em van és mozognom kell receptre, elkezdtem átszervezni az egész életünket, teljes életmódváltás és nekiálltam megtalálni a nekem tetsző és élvezettel űzött sportot. Végül a futás volt az, amire vissza-visszatérek és heti szinten sikerül futnom hol kisebb, hol több sikerrel. A bringa még az, amit szívesen űzök, tegnap pedig Aviva torna tanfolyamon voltam. Talán egészségügyi (nőiségi) szempontból megfelelő lesz, hát meglátjuk, megpróbálom belecsempészni a heti adagomba.

A futásra visszatérve...amikor elkezdtem futogatni, hamar kiderült, hogy nem leszek maratonista...így olyan célt kellett kitűznöm, ami számomra is elérhetőnek tűnik. Kitaláltam, hogy a cél először az, hogy a középiskolában (szóval fénykoromban) lefutott legjobb Cooper szintemet elérjem. Ez 12 perc alatt 2,2 km. A múlt héten lefutottam...Majdnem belehaltam, hányingerem volt és levegőt alig kaptam az utolsó 2 perc sprintjétől, de akkor is lefutottam. Hihetetlen, mennyire büszke voltam magamra! Elértem valamit, ami talán másnak csekélységnek tűnik, nekem mégis nagyon fontos. Bebizonyítottam magamnak, hogy ha akarom, tudok kitartóan küzdeni olyan dologért, ami talán távol áll tőlem, mert nem vagyok egy fitneszlédi, mégis meg tudom csinálni, csak akarat és türelem kérdése. Talán majd kisbaba mellett is sikerül visszanyernem az alakomat a jövőben, lehet, hogy az is csak ennyin és elhatározáson múlik. Rajtam nem áll majd a dolog, amilyen hiú tudok lenni, szerintem akkor is bele fogom csempészni a mindennapjaimba a tornát, a kocogást, akár babával a karomon!