Az SZTK-k a magyar egészségügy gyenge pontja (mondhatnám szégyenfoltja...). Gondolom már másnak is megfordult a fejében, aki hozzám hasonló cipőben jár, hogy nem igazán szerencsés a lelkileg maga alatt lévő leendő kismamát, aki meddőségi gondokkal küzd, bezavarni a nőgyógyászati ellátásra vagy a terhesgondozásra a beutalóiért. Persze értem én, hogy így egy helyen van és könnyebb, egyszerűbb és nem kell két orvos meg két nővér meg két helyiség meg két minden...de könyörgöm, majdnem visszafordultam az ajtóból, amikor kisgyermekeikkel nevetgélő anyukák, boldog kispapák, első vérvételére érkező terhes lányok és nagy pocakját simogató anyukák közé kellett leülnöm "csak a beutalómért", amivel majd meddőségi vizsgálatokra mehetek a férjemmel. Én most még (és már lassan 3 éve) csak álmodozhatok minderről. És a barátkozós kismamák között irigykedve, néha a könnyeimet visszanyelve válaszoltam a te hányadik hétben jársz kérdésre - én csak beutalókért jöttem...Lelkileg egyáltalán nem segíti a közegészségügyi ellátás a gyermektelen párokat...talán a pszichiátriára is kellett volna egy beutalót adniuk ezek után, kérés nélkül, első kézből. Érdemes lenne ezen elgondolkodni.

Vannak, akik nem gondolkoznak, csak beszélnek. A nők meg egyébként is hajlamosak ilyesfajta elvetemült cselekedetekre...de hogy egymást szapulják és akarva-akaratlanul (inkább előbbi) szóljanak be a másiknak, na az megy legjobban. A másik meg megsértődik vagy le se szarja, vagy szégyenlős lesz. Egész életemben azt hallgattam, milyen kicsik a melleim. Hát, mondanom sem kell, egyáltalán nem esik jól, sőt, próbálom ezt folyamatosan kompenzálni, a szemeim kiemelésével, feszes fenékkel, jó lábakkal vagy csak simán push-up-al. Nyilván én magam is tudom, hogy nem vagyok eleresztve mellben, de attól még nem hiszem, hogy ezt mindenkinek az orrom alá kellene dörgölnie. Tini koromban is azzal viccelődtek, minek hordok melltartót. Nem mintha a melleim mérete határozna meg engem. Azok az emberek, akik ezzel poénkodnak, szerintem fogalmuk sincs a szerelemről. Ha lenne, tudnák, hogy 1. a férfiak általában nem a melleket nézik meg egy nőn először (ha igen, akkor csak azt akarják vagy régen szexeltek vagy mellfetisiszták vagy a csajnak csöcsei vannak mellek helyett), 2. egyáltalán nem a mell mérete számít, 3. egy egészséges kapcsolatban már egyáltalán nem számít, kinek mekkora a melle...Hála az égnek, én ilyen kapcsolatban élek, ráadásul a férjem odavan az icipici cicimért, ahogyan a kedves ismerős fogalmazott. Azért hozzátenném, még sosem látta a melleimet, mert ha látta volna, tudná, hogy az alkatomhoz képest arányos és még lóg, feszes, "épp elfér egy férfi tenyerében" és kábé ugyan úgy néz ki, mint 10 évvel ezelőtt; hogy a francba néznék ki hatalmas méretű keblekkel a gizda 50 kilómhoz? Szerencsére már sikerült hozzászoknom a méreteimhez, sőt, büszke vagyok rájuk! ... jesszusom, de felszínesek egyesek, eltévedtek a felnőtt lét erdejében.

Eldöntöttem, hogy erről is írni fogok, mert muszáj róla beszélnem, eljutottam idáig, hogy nem bírom tovább magamban tartani, ki kell írnom a gondolataimat...

Szóval azért szögezzük le, nem vagyunk meddők. De valahogy mégis azok vagyunk, mert 2,5 éve próbálkozunk egy kis csöppség összehozásával és valamiért nem sikerül. Az orvosi etikett szerint 1 év próbálkozás után szokás meddőnek nyilvánítani a párokat. Az már rég letelt. Az első hónapok után teljes kétségbeesés és pánik volt rajtam; ez miért nem sikerül? Nekem? Aki mindenben maximalista és kitartással, kemény munkával bármit elért eddig az életben? Egy ilyen könnyűnek tűnő dolog nem sikerül? Hogy lehet ez? Na, eltelik egy év, aztán azt gondoltam, hogy totális csőd vagyok, másoknak csak úgy potyognak a gyerekek, egyik a másik után. Kismamára sem bírtam nézni, a kisbabákat pedig kerültem, mert elfogott a rémület, hogy mi van, ha nekem ez sosem adatik meg? Aztán eltelt még fél év, a nőgyógyász pár fontosabb vizsgálat után mindkettőnket megnyugtatott, senkinek semmi baja, totál egészségesek vagyunk, csak kicsit még várni kell. Nem javasolta a lombik programot, mert fiatalok vagyunk és majd jön...Kicsit megnyugodtunk, okés, semmi gond, elengedjük a dolgokat, kirándulunk, utazunk, nyaralunk, bicajozunk, vacsizunk, együtt vagyunk, élvezzük egymást és az életet, kicsit lazábbra vettük a babatervezést. De további idő telt el és még mindig nem jött semmi változás. Aztán egyszer csak késett...és mivel azt mondják, egy nő megérzi, reménykedni kezdtem, máshogy éreztem magam, mind addig. Magyarázatot nem tudok adni erre, csak valami más volt...még beszéltünk is a kis jövevényhez, elmondtuk neki, mennyire várjuk és maradjon velünk, mert nagyon jó helye lesz nálunk és nagyon fogjuk szeretni...Elmentem nőgyógyászhoz a szokásos évi/félévi rutinra, rákszűrés és miegymás. Amit megállapított, ahhoz nem kell orvosnak lenni: vagy meg fog jönni napokon belül, vagy terhes vagyok, mert szépen meg van vastagodva a méhnyálkahártya. Köszike, ezt eddig is tudtam. Nos, megállapodtunk A és B tervben; vagy baba lesz és megállapítja a terhességet, vagy elmegyünk további, komolyabb vizsgálatokra. Totál be voltam sózva az A tervtől és ehhez tartottam magam, gondoltam, bevonzom majd a jót. Hát, nem így lett, sajnos megint megjött és azt hiszem most jutottam el abba a fázisba, hogy reménytelennek látom az egész dolgot...Sírtam, sírtunk együtt, mindketten hittünk benne, hogy ez sikerülhet és mint a mesében, csak úgy jön majd és egyszer csak megjelenik a két mágikus csík és a meglepetéstől egymás nyakában zokogunk a férjemmel. De már nem vagyok annyira elzárkózó a lombikkal, mint eddig, mert bár továbbra sem tudja senki miért nem jön, mert semmi oka, valamiért mégsem jön. Persze próbálkozunk tovább és pár vizsgálattól semmi bajunk nem lesz, de azért mégis, annyira jó lenne, ha csak úgy jönne. Továbbra sem adtam fel a reményt, csak valahogy úgy érzem elérhetetlen távolságra van tőlünk a kis porontyunk. A fejleményekről persze beszámolok majd, mert tudom, sokan járnak a mi cipőnkben. Ha bárkinek van ötlete, javaslata, gondolata, pozitív visszajelzése, nagyon szívesen fogadom. A károgókra és a lehúzókra nem vagyok kíváncsi, nem erre van most szükségünk, hanem biztatásra, egyetértésre, jó ötletekre...Írni fogok az általunk kipróbált ötletekről is hamarosan, egy következő posztban. Nálunk ugyan nem váltak be, de hátha valakinek jók lesznek :).

Túlléptem a félelmeimen. Két fogam bánta, de túlvagyok rajta, már csak több fogam lesz, kevesebb nem (legalábbis egyelőre biztosan nem). Egy hónap alatt kettő fogamtól is könnyes búcsút vettem, persze lehet ezen röhögni, de aki pánikszerűen fél a fogorvostól és a fogászati kezelésektől, az nagyon is jól tudja, hogy ezt a szólást ebben az esetben teljesen komolyan kell érteni. Teljes pánik és szorongás közepette megszabadultam az első fogamtól, aminek letörött a koronája, szóval a gyökeret kellett kibányászni, 3 darabban sikerült is. Végül is belegondolva, nem volt annyira rossz, mint gondoltam. Aztán jött a második fog pár héttel később, amiről azt gondoltam, sokkal simább ügy lesz, egyben van, látszólag semmi baja (micsoda igazságtalan helyzet!), "csupán" a gyökerén nőtt egy ciszta. Úgy látszik ez az én keresztem, a cisztás, gyulladt foggyökerek, amik képesek megbújni gyanútlanul a számban, mert ha nem készül röntgen a fogaimról, nem tudnék róla, hogy van...Szóval a második keményebb dió volt, eléggé ragaszkodott az arcomhoz, de végül két lószuri után csak sikerült kiműteni a helyéről. A gyulladás remélem, hamar felszívódik a gyökér helyéről, elmúlik és többé gondolnom se kell majd rá. Most már nincs több foghúzás, túl vagyok a legnagyobb mumuson, legyőztem, kész, végeztem vele. Lesz 3 új fogam cserébe és szép leszek. Már várom! Bye bye félelem!

Megérkezett az idei első téli nap (napok), melynek köszönhetően fél nap leforgása alatt 10 centi friss hó hullott. Persze munkámból kifolyólag gyorsan meg is kellett a napot szakítanunk délben, mert ha behavazódunk az erdő aljában, akkor onnan nehezen lehet szabadulni. Minden estre 2 távmunkanap jól jött pihenés, meleg, tea, szabad időbeosztás tekintetében is...És még a fehér tájban is gyönyörködhettem.

Már majdnem két hónapja nem írtam semmit...nem mintha nem történt volna velem semmi izgalmas, inkább csak az idő volt szűkös arra, hogy írással töltsem a szabadidőmet, amikor olyan sok minden mást is csinálhatok a "leállázs" alatt. Persze egyszer annak is eljön a vége, tekintetesen ma, így aztán lassan minden visszaáll a régi rendbe és újra dolgozni kell (blőő...kibírtam volna még egy hónapot itthon, de gondolom ezt senkinek nem kell bemutatni).

Annyi minden történt velem, velünk ez alatt a téli időszak alatt...a családommal voltam, több időt tölthettem a férjemmel, takarítottam és rendbe szedtem a lakást, pakolásztam, rendezkedtem, rengeteget olvastam, rádióztam, zenét hallgattam, aromaterápiáztam, aludtam, álmodtam, főzőcskéztem, még sütöttem is! Közben eltelt a karácsony, majd jött a szilveszter és minden olyan gyorsan elrepült, mintha csak tegnap lett volna december közepe. Pedig egyáltalán nem unatkoztam, mindig tettem-vettem valamit, végre a barátaimra is jutott időm. Egyes barátságaim átalakulnak, némelyik kissé ellaposodik és helyébe vannak újak is, folyton változik a világ körülöttem.

Szembenéztem az egyik legnagyobb félelmemmel, a fogorvossal is, majd a szájsebészeten kötöttem ki, de vele is szembenéztem és egy foggal megint kevesebb van a számban. Már kezdek hozzászokni. Még nincs vége, mert még egy beteg fogamtól sajnos meg kell szabadulnom, de onnan már csak egyre több lesz a számban, mert azért foghíjason mégsem mehetek emberek közé, meg a kisbabám is mit mond majd rólam, ha végre megszületik...csak ne kelljen előtte is szégyenkeznem :)...szóval lesznek új fogaim. 2015 az újdonságok és a jó éve lesz. Nagy reményekkel vágok, vágunk neki. Remélem, a rég dédelgetett aprócska álmaink végre testet öltenek. Nagyon, legbelül a szívem és lelkem mélyén tényleg úgy érzem, idén elérkezik a MI időnk. Alig várom. Már nem félek. Sem a fogorvostól, sem semmi mástól, várom. Izgatottan és örömmel teli.

Merthogy azt is formálni kell, nem csak a fenekünket és a személyiségünket. Azokra is megvannak a különféle tréningek, ahogyan az ajakformálásra is, bár ezt a címben értettet csupán átvitt értelemben kell érteni.

Szóval így : "ajakformálás". Erre érkeztem Budapestre, ahol az ember lányát megtanítják szépen beszélni (nos, ezzel nincs baj), kap egy stílust (ezzel nincs baj) és még rádióbaráttá is válik (még ezen dolgozni kell, mert még kicsit kereskedelmis, de ezzel sincs baj). Szóval jó eséllyel indulok a 6-7 versenyző között, akik közül maximum 3 marad majd talpon az év végére. Akik talán lehetőséget kapnak arra, hogy teljes mellbedobással és támogatással a jövő hangjai legyenek (legyünk - remélem). Hmm, hmm, ábrándok, álmok, merészek, kalandok, esélyek, meséljek? Nemsoká kiderül minden, talán még nem vagyok túl öreg ehhez.

Napsütötte ősz az Alpokalja erdejében.

Az ősz színe. Arany.

Reggeli fényben fürdő virágos rét.

Igen, mi férjes asszonyok is csak nőből vagyunk...amúgy utálom ezt az asszony kifejezést magamra értve annak ellenére, hogy értem a jelentését, mégsem tudok vele azonosulni...valahogy nem vagyok asszonyos (más kép van a fejemben ehhez a szóhoz társítva, amibe én - még - nem férek bele). És hogy miért mondom a férjes asszonyt...nos azért, mert a minap baráti társasággal színházba, majd iszogatni mentünk. Réges-rég fordult elő velem, hogy hosszabb estét kimaradjak otthonról, akár barátokkal, akár csajos este miatt és "kirúgjak a hámból" (jelentsen ez bármit is). Szóval most kirúgtam a hámból, borozgattunk, beszélgettünk, pizzáztunk és rengeteget nevettünk, hülyéskedtünk. Ahogy telt-múlt az este, a fiúk egyre bátrabban (értsd részegebbek), a lányok egyre nyitottabbak (értsd spiccesebbek) lettek, a srácok a lányoknak udvaroltak, bókoltak, flörtölgettek és ebből én, a "férjesasszony" sem maradtam ki. Meg kell mondanom rendkívül jól esett a sok bók, a kedvességek, az ártatlan kis flörtök, a baráti ölelések, az apró kacsintások, a gesztusok, még ha a fele a részegségüktől felbátorodva született is. Ide a rozsdás bökőt, hogy a párkapcsolatban élőknek is szükségük van erre...Először kicsit feszengtem és lelkiismeret furdalásom volt amiatt, hogy "deháténférjnélvagyok", aztán megpróbáltam lazán venni a dolgokat és rájöttem, nagyon hiányzott már ez az érzés, hogy nem a párom dicséri meg a ruhám, a frizurám, hogy azt mondja rám egy pasi, hogy jó csaj vagyok...A férjes asszonyoknak is kijár a bók, a férjes asszonyoknak is van szemük, őket sem kell még eltemetni. Nekünk is kell a figyelem és nem csak otthon, a négy fal között a férjünktől, hiszen talán ezektől az apróságoktól hajtva leszünk a jövőben is jó csajok!

Nem, nem vagyok márkahű (leszarom, milyen márkájú ruhát hordok én vagy más és azt mennyiért vette/vettem és hol, felőlem akár turkálóból is öltözhet valaki, csak legyen egyedi, változatos és jól álljon), de elvhű, az igen. Ma még a főnökömtől is megkaptam, hogy talán ez a legjobb szó rám; elvhű. Megvannak a magam kis gondolatai a világról és alkottam hozzá szabályrendszert is, amin maximum az eltelt idő (elavultság) és a saját személyi fejlődésem változtathat. És persze időről időre változnak is azok az elvek, melyekhez vagy magam miatt, vagy a munkahelyi szabályrendszer miatt tartom magam. És ez így jó. Sosem én vagyok az, aki a szabályokat felrúgja, aki mindig keresi a kibúvókat a feladatok alól és azt figyeli, hol vannak a kiskapuk. Na jó, azért nem vagyok szent és szerencsére egyre kevésbé vagyok merev és karótnyelt, de azért vannak olyan dolgok, melyeket a lelkiismeretem nem enged megtenni és szerintem soha nem is fog engedni. Ilyen dolog a hűség.

felkerült még egy tétel, mióta hangversenyen voltam. Egy fiatal lány énekelt egy egész szimfonikus zenekarral, bevallom, iszonyúan irigyeltem érte. Szóval van egy újabb tételem a bakancslistámra: szeretném, ha egyszer (csak egyszer az életben) a Savaria Szimfonikus Zenekar kísérné végig azt a dalt, amit eléneklek. Leginkább populáris dalt énekelnék, amit szeretek, de a hátam már most beleborsózik a tudatba, szerintem lehet, hogy el sem tudnám énekelni rendesen a dalt gyönyörűségemben, hogy teljesült az álmom. Minden esetre erre vágyom...

Amikor kisebb voltam, vegyes karban és énekkarban is énekeltem, zenekarban zenéltem. Hiányzik. Az az érzés hiányzik, amikor végre megszólalt a mű és végigfutott a hátamon a hideg attól az erőtől, amik a dalokból megszólaltak, amikor 30-60 ember egyszerre énekel. Imádom...és hiányzik, át akarom élni megint. De most már vagyok annyira egoista és extrovertált, hogy én énekeljek egyedül, mindenki más zenéljen és kipróbálhassam, mit tudok, mit bírok. Annyira jó lenne...lehet írok nekik egy levelet, hátha beengednek a hátsó bejáraton titokban egy próbájukra...

Egyik közeli ismerősünk meghalt. Hirtelen, egyik pillanatról a másikra, minden előjel nélkül, 40 évesen, családfenntartóként. 4 kisgyereket hagyott itt, a legidősebb 9 éves! Ledöbbentem. Tudom, hogy az élet mulandó meg minden, de ez nem igazságos. Napok óta ezen jár az agyam, nem találom a válaszokat a kérdéseimre. Miért kellett elmennie, miért tartott eddig az élete könyve, miért nem volt benne több történet? Nem tudhatjuk előre, a mi sztorinknak mikor lesz vége, de így, ilyen hirtelen távozni? Fiatalként meghalni szar. És nem annak, aki elmegy, azoknak, akik itt maradnak. Persze lehet azt mondani, hogy ő legalább nem szenvedett, csendben és gyorsan ment el. És el is tudnám ezt fogadni, ha 70-80 éves lett volna, de nem, még előtte állt élete legjava. Mi így az élet értelme? Pont a kiszámíthatatlanság, a nem várt pozitív vagy negatív fordulatok? Mik a válaszok?

Úgy elszaladt az idő, hogy észre sem vettem és máris ősz lett. Bár lehet, ez csak az idei változékony időjárás egyik meglepetése, de mintha kimaradt volna a nyár. Tavasz után picit melegebb tavasz jött, majd minimális nyár és máris itt a kemény ősz sok-sok esővel, még több özönvízzel és monszunnal és mindjárt tél lesz. Talán még havazni is fog.

Azonban az idő is rohan...nem csak az időjárás őrült meg, hanem kicsit én is, kidolgoztam a lelkem és úgy érzem, ennél nincs már több, nincs feljebb, ez a tetőpont. Olyan sok mindent tettem le idén az asztalra, bizonyítottam magamnak, a cégnek, a többieknek, a családomnak, hogy már magam sem tudom mi másra vágyhatnék még. Pedig vágyom. Változásra. Várom az elcsendesedés időszakát, amikor nem nyüzsög itt oly sok boldog, kiránduló és hangosan sikongató ember, amikor elolvashatom azt a 6-8 könyvet, melyet egy hónap alatt sikerült beszereznem (a beszerzés gyorsabban dolgozott, mint a kivitelezés...), amikor kialhatom magam, amikor lesz időm magamra, a családomra. Arra a változásra, ami kicsit más irányba terelheti az életemet, legyen az egy új kihívás, változás a munkámban vagy egy új családtag érkezése. Bátran állok a kihívás elé, tanulni, fejlődni szeretnék. Megértem rá, vágyom rá.

Idén télre is, mint minden egyes holtszezonra, vannak terveim. Festeni akarok, elővenni a felújíttatott hegedűmet (a szomszédok legnagyobb örömére) és játszani, megtanulni a reflexológia alapjait és talpat masszírozni és minimum 10 könyvet kiolvasni, babákra vigyázni és hozzájuk szokni és lélekben teljesen felkészülni az anyaságra. Erre vágyom. És nem, nem mondom el többször a gyerek témát, pedig ha tudnátok, milyen sokat tudnék róla beszélni...mennyi kudarcélmény, mennyi el nem mondott szó van bennem... De nem panaszkodok, nem fárasztom ezzel a környezetemet, a családomat, az olvasókat és senkit...de akkor mégis kinek mondanám el mindenkori félelmeimet, kérdéseimet, kéréseimet? Kinek akadhatnék ki időnként, amikor azt érzem, már nem tudom mit tehetnék? Kitől kérdezhetnék, kinek sírhatnék? Talán erre jó lesz ez a felület, hogy mégse őrüljek meg teljesen.

Néha úgy érzem üvölteni tudnék, és annyira jól esne, hogy elmondani is fáj. Néha a fáradtságtól, néha a tehetetlenségtől, néha a kudarcoktól, néha a sikerektől, néha a szerelemtől, néha az örömtől. Sok minden van az elmúlt fél évben mögöttem, amikre szívesen emlékezem és olyanok is, amiket elfelejtenék. Elképzelem, hogy elmegyek egyszer egy kihalt erdőbe, ahol nincs a környéken senki és ordítok egyet, egy olyan nagyot, hogy belezengene a hegycsúcs és a lejtő én pedig - kifújva magamból dühöt, sértettséget, ki nem mondott örömöt és bánatot is - megnyugodva hazaballagok. Így leírva nem is tűnik elérhetetlennek. 

Megnéztem ezt a videoklipet, ami nem új, de valahogy most jutottam el odáig, hogy értelmezni is tudjam. A kislány bőrébe bújnék, hogy úgy elmondhassam mindazt, amit szeretnék. Csodálatos. Ahogy nézem (és már látom) felszakad belőlem az az ősi, elemi hang, amit már olyan nagyon-nagyon régen hallattam. A hangom, az énekem. Valahol ez tizenéves koromban elmúlt, de olyan jó lenne visszakapni. Egy őrült, érzelmekkel átszőtt dalban mindent elmondani, amit csak szeretnék. Nem tudom, hová tűnik az emberben egy idő után a gátlástalanság, a szabadság. Vissza kell szereznem és ki kell énekelnem magamból mindezt.

Élő performansz Sia hátborzongatóan gyönyörű, érzelmekkel teli hangjával, melyben néha benne van a világ fájdalma is és egy 11 éves tehetség kortárs előadásával. Napok óta nem megy ki a fejemből...

Lassan vége a nyárnak és kettős érzések kavarognak bennem. Egyrészt mélységesen szomorú vagyok, hogy megint előkerülnek a szekrény mélyéről a melegebb ruhák, a kedvenc nyári darabokat el kell tennem, jön a hideg, kicsit szürkébb, lehangoltabb időjárás köszönt majd ránk és ezek a színek a ruhatáramban is visszaköszönnek majd. Ugyanakkor már vártam is, hogy szeptember legyen...ez a nyár tartalmas volt. Voltunk végre nyaralni (kétszer is :)), sok új élmény ért, de rengeteget dolgoztam és ennek a családom, a férjem és az otthonom itta a levét. Örülök, hogy lassan visszaállunk a "téli" munkarendre, nem kell minden nap reggeltől estig dolgozni és lesz időm magamra és a szeretteimre is. Délután emberi időben hazaérhetek, elővehetem a polcon porosodó szakácskönyveimet, nyugodtan bevásárolhatok és estére főzhetek vacsorát. Hiányzik az olvasás és a mozibajárás. A barátaimmal se igen találkoztam nyáron és bevallom, a férjemmel is közel 2 hónapja csak a munkának élünk, estére csak a vacsi és az ágybadőlés marad. A 8 óra szórakozás részre már lassan nem is emlékszem...jó lenne mindezt visszakapni. Azt hiszem, talán öreg vagyok már ehhez a 230-250 óra munkához, még ha csak 4 hónapig tart is.

A rádiózás is keményen kivette részét idén nyáron az életemből. Sokkal jobban, mint eddig bármikor és nem bántam meg! Bármikor elvállalnám újra ezt az őrületes kalandot. Talán ősztől folytatódik majd az országos vonal is... Ha nem, beérem azzal is, ami eddig volt: helyi rádió, ahol ismernek - nem vagyok olyan nagyravágyó. Azért jó elmondani, hol dolgoztam és jó volt látni azt, mi mindent lehet nagyban elgondolni és hogy működik az óriásgépezet. Most már várom, hogy elteljen ez a 2 hét és végre vehessek pár nagy levegőt és visszakapjam az életemet.

Sosem gondoltam volna, hogy valaha annyit fogok teperni, melózni és megszakadva akarni valamit, mint most. Új lehetőség, új bizonyítás az országos médiában megszólalni és én eszerint is gondolok erre az egy hónapra. Minden héten új lendülettel vetem bele magam a munkába és erőmön felül próbálom a maximumot (és még 30%-ot) nyújtani. Persze a vidéki lány a fővárosban gyakran eltéved, így voltam én is, amikor egész napos szerkesztés, stúdiózás és nap végi kidőlés után közölték, mégsem kerül adásba a munkám. Elkeseredtem...addig azt hittem jó, amit csinálok. Azt hittem, azért választottak, mert jó vagyok, mert valaki vagyok. Persze ez igaz is, de nyilván semmi nem megy 1-2 perc alatt, hozzá kell szokni az újhoz, hozzá kell idomulni a többiekhez, együtt kell dolgozni, csiszolódni. Rájöttem, rengeteget tanulhatok még és az, amit eddig a kisebb kereskedelmi rádiókban hétvégente és néha hétköznap besegítve láttam, csak egy aprócska szelet ahhoz képest, amit még rejthet a szakma. Akár számomra is. Álomszerű ez az egész, annak ellenére is, hogy minden héten vért izzadok és a határaimat feszegetem, a türelmem nagyon erősen gyakorlom és félig megerőszakolom magam, hogy olyan legyen és úgy legyen, ahogyan azt elvárják, ahogyan az jó. Annyira akarom, hogy ne legyen vége, hogy ezért megéri a fáradozást és a néha nagyon nehéz pillanatokat is. Vasárnap reggel második nekifutással debütáló hang a zenék közt. Im so proud...:).

Feljebb léptem a láthatatlan, de mégis nagyon is létező ranglétrán és olyan célok kerültek látható területre a karrierpalettámon, melyekről álmodni sem mertem soha. Eddig. Talán alacsony az önértékelésem, de a rádiózás eddig mindig amolyan hobbi-szerelem-másodállás-keresetkiegészítés volt az életem során, de leginkább bigláv. És ez így van már kábé 15 éve. Ma is. Aztán hol kicsit jobban előtérbe kerül a műsorvezetés, hol hátrébb szorul a munkám mellett, amit amúgy szintén nagyon szeretek, talán választani sem tudnék. Most nagyon előtérbe került, egy országos csatornától (az egyik jelenlegi legjobbtól) kerestek meg, hogy van-e kedvem nekik, velük dolgozni. Hát hogy a viharbane - gondoltam magamban. Aztán beküldtem az önéletrajzom mit veszíthetek alapon, aztán személyes találkozóra és demózásra hívtak, aztán újra személyes találkozóra invitáltak, ezúttal már azzal a jó hírrel, hogy engem választottak. Magam sem hittem el, máig, ugyanis ma életemben először országos szinten is hallgató volt a hangom (még ha csak egyelőre egy órára is). Álom, mely valóra vált, csípjen már meg valaki!? Innen talán már nincs is megállás, és ha nagyon akarom és nagyon megmutatom, akkor lehet, hogy új kapuk nyílnak meg előttem. Kis szerencsével és kitartással most egy hónap alatt kell úgy bemutatnom magam, hogy aztán ne lehessen elbúcsúzni tőlem a csatornán...Sikerülhet? Állok elébe, lássuk (vagy inkább halljuk)!

Egy újabb bakancslistás tételt húztam le hétvégén képzeletben; megjártam a Medveölő szurdokot és így átestem az oszták túra szüzességen is. Nem volt könnyű, sőt, számomra nagyon is megterhelő volt, még most, 3 nappal később is fáj a vádlim, de megérte. Nem vagyok egy nagy túrázós-hegymászós, de a képek alapján azt mondtam, ezt látnom kell! Büszke vagyok magamra, mert túléltem és csak kicsit remegett a végén a lábam, amikor leértünk! Priceless day!

Felfelé a 165(!) létra egyikén, csodálatos sziklás-vizes környezetben.

Kilátás - ohhh!

Végre, 3 év után elmentünk nyaralni a férjemmel. Hosszúnak tűnt ez a 3 év, legutóbb nászúton voltunk, illetve nemrég Isztambulban, de a nyaralás, az az igazi 30 fokos, meleg, vízpartos - a többi nálam nem minősül annak, maximum kirándulásnak. Persze azt is szeretem, csak a nyaralás mégis külön fogalom. Szicíliát imádtuk mindketten, most is Olaszországban töltöttünk el pár napot, ami csodálatos volt, olyan volt, mint egy második nászút. Mindenhol romantikáztunk, vacsizgattunk, borozgattunk, megkóstoltuk a helyi nevezetességeket (főképp pizzát, mert igazából minden baromi drága és elég kicsik az adagok..., a pizzával pedig mindenki jóllakik :)), sétáltunk, vonatoztunk, vaporettóztunk és számomra továbbra is Velence a legszebb város. Romantikus, középkori hangulatú, virágos, vizes, szerelmes. Csakúgy, mint Verona, nem lehet megunni!

Érkezik a zivatarfelhő a napsütés mögött a Grand Canalnál.

A Szent Márk tér és a torony.

A híres látkép a Szent Márk térről.

Gondolák, ha ringatóznak...

Burano szigete egyszerűen elkápráztatja az embert a sok kis színes házikóval.

Muranoban Velence jelképét is kirakták üvegmozaikból!

Verona és a rengeteg szerelmes lakat Júlia erkélye alatt.

Ha lehetne, összeszednék egy rakás hársfavirágot, leszárítanám, aztán kivonnám belőle az illatanyagokat és esszenciaként kicsi üvegcsébe tölteném, hogy télen is szagolgathassam. A kora nyár hamisíthatatlan illata, kitörölhetetlen, folyamatosan érzem mindenhol. Imádom! A szabadság, a meleg, a napsugár illata lehet ilyen, mint a hársé...Ellenállhatatlan számomra.

...és fogalmam sincs mit tehetnék, mit kell ilyenkor mondani, csinálni, érezni. Félek és féltem őt is, bár ő nagyon bátor és nem tudom, honnan van ennyi ereje. Egy halálos kór támadta meg szervezetét, holott még 30 sincs, bár tudom, a betegség nem válogat, de akkor is igazságtalannak tartom. 1 éve kezdődött, majd sokáig tartott a gyógyulás, kezelések, műtét és felépülés. Annyira erős, mintha nem is látszódna rajta, hogy beteg, semmi jele annak, hogy gyenge lenne, elkeseredne. Csodálom Őt. Most azonban a féléves rutin ellenőrzésén újra találtak nála rákos sejteket, így kezdődik az egész megint. Amióta megírta levélben a tényállást (mert telefonon nehéz lett volna neki mindenkinek egyesével elmesélni mi történik vele...meg is értem, talán megírni is nehéz volt), nem válaszoltam neki. Nem tudom, mit írhatnék. Azt kérte, hogy küldjünk neki mindig levelet, hívjuk fel, de a betegségről ne kérdezgessük, csak jó, vidám dolgokat meséljünk neki, mert a sajnálattól nem fog meggyógyulni. Egyszer már, ha rövid időre is, de sikerült neki, így remélem, most újra fog, de olyan nehéz és érthetetlen ez az egész és szomorú...Mindenkinek van keresztje, van, akinek anyagi gondjai vannak, van, aki magányos és szerencsétlen a szerelemben, van, aki elveszíti a munkáját, van, aki kisbabát szeretne és van, aki betegségekkel küzd. Talán mindegyiknek van célja, mindegyik tanít nekünk valamit. Csak abban bízhatunk, hogy a tanítás végén várakozik egy csoda, aminek örülhetünk, amitől boldogok lehetünk, amitől az áhított cél elérhető közelségbe kerül.

Engem nagyon nehéz meglepni (ezt értsd úgy, nagyjából lehetetlen). A kíváncsi természetem és a Scherlock-hoz hasonló nyomozási képességem miatt szinte mindig lebukik az, aki akár tényleg kellemes meglepetést szeretne szerezni nekem. Persze volt már ebből nem kevés problémám is, hiszen nem csak kellemes meglepetéseket fülelhet így le az ember...az a legrosszabb, de a jó meglepetést elrontani is bűn és vétek. Idén azonban ez máshogy volt. Mindenki összefogott és túljártak az eszemen.

Hétvégén ugyanis ebédelni vitt kedves férjem, másnapra pedig meglepetést ígért. Az ebéd persze kicsit másmilyen volt, mint amilyennek képzeltem; sokkal, de sokkal jobb. Anyósomék felé vettük az irányt (pedig épp csak kiléptem a munkahelyemről ebédelni...), gyanús volt, de állítólag csak egy dobozért kellett belépnünk. Aztán anya és apa álltak az ajtóban, amikor kinyitottuk egy virággal és énekelték a "Boldog születésnapot"! Hát...titkon, nagyon nagyon mélyen valahol reménykedtem benne, hátha idén eljönnek majd hozzánk, de mivel semmi gyanújele nem volt érkezésüknek, ezért inkább arra gondoltam, hogy talán lemegyünk Keszthelyre strandolni a jó melegben egyet. Aztán mégis ott voltak és akkor az villant az eszembe, biztosan nem fogok ma már visszamenni befejezni a napi munkát. A kertben terülj-terülj asztalkám várt, a bográcsban főtt a marhapörkölt, sültek a pácolt husik, a grillkolbászok. És ott állt a tesóm is a pasijával, akikre tényleg nem számítottam...jójó...nem vagyok az a sírós fajta, de azért ekkor már eltörött a mécses és kicsit megkönnyeztem a találkozót. Örültem nekik, ott volt mindenki, akit szeretek és aki fontos. Anya, apa, a tesóm és a férjem, meg persze a rokonok is, de ez a négy ember áll hozzám a legközelebb. A torták csak jöttek egymás után az asztalra, én pedig csak ültem ott és élveztem, mintha egy mesében lettem volna, pörögtek az események és annyi infót próbáltam az agyammal felszívni, amennyit csak tudtam: raktározni, hogy ezekre a percekre, órákra még sokáig emlékezhessek. Ajándék? Minek (persze azóta még kaptam egy szép órát is, hogy legyen maradandó ajándék is, amire ránézek 1-2 pár év múlva, akkor eszembe jusson a 30. szülinapom), hiszen ez a másfél nap minden drága ajándéknál jobb volt. Nem is gondoltam volna, hogy a férjecském ilyen cukin kitesz magáért és mindezt leszervezi az én örömömre. És persze anyósomnak is hálás vagyok, ők adták a helyszínt és az étkezést, a cateringet...minden szuper volt! Jaj, bárcsak minden hónapban lehetne olyan napom, ami felér egy szülinapi bulival, ahol mindenki ott van és mindenkit kedvemre ölelgethetek :). Apukám kedves, érzékeny és romantikus mondata, miután este még huszonhatodjára is megköszöntem, hogy eljöttek és milyen szuper volt ez a nap: "Jól van, akkor most már aludjál." :D

A legszuperebb szülinapom ever!

Eltelt még egy évtized és ez elgondolkodtatott. Amennyire 20 évesen örül neki az ember, hogy "na végre 20 lett", 30 évesen annyira nem örül, hogy "már 30"! Amikor még fiatal lány voltam, elképzeltem az életemet. Mikor mit fogok csinálni, milyen felnőtt nő, milyen munkatárs, milyen anya leszek, mikor hol tartok majd, mikor lesz házam, férjem, gyerekem. Szinte évre pontosan beosztottam minden időmet, egészen 30-ig. Azután valamiért akkor nem számoltam. Most visszagondolva talán azért, mert úgy terveztem, addigra meglesz mindenem, amire vágyhatok; szerető család, férj és gyermekek egy szerető otthonban. Hát, ez nem teljesen így alakult és most már örülök neki, hogy 20 évesen nem üzentem a 30 éves önmagamnak egy időkapszulában, mert tárgyként a kezemben fogni 1-2 nagyobb arculcsapást, nem lett volna most szerencsés. Biztosan úgy köszöntem volna magamnak, hogy "szia anya, mizu? Hogy viseled a felnőttséggel járó gondokat, hogy megy az anyaság?" - és tovább talán nem is olvastam volna a levelem, mert nincs gyermekem, így egyelőre anya sem vagyok...persze ezt 20 évesen még nem tudhattam, csak számításaimat megtéve 30 éves koromig, családot mindenképp terveztem. Aztán odafent ezt máshogy kalibrálták, talán valamit elszámoltak...Remélem csak 1-2 hónappal, évvel. 30 évesnek lenni egyelőre nem rossz, bár belegondolva már öregnek tartom magam bizonyos dolgokhoz és mintha az agyam is máshogy pörögne a huszonéves magamhoz képes. Mások az értékek, máshogy látok dolgokat, mást szeretnék és máshogy. Drágább arckrémet veszek és kifizetem a barátaim számláját nagyvonalúan, ha meghívom őket vacsizni (és nem feltétlenül a legolcsóbb helyre, mint anno, a fősulin). Igazából teljesen rendben van az életem, ha így nagy látószögű lencsével nézem...megvan majdnem mindenem, amire csak vágyhat egy egészséges érzelmű ember, hiszen van családom, vannak szüleim, testvérem, akiket szeretek, van egy férjem, aki bármit megtesz értem és iszonyú cuki módon az egész 30. szülinapomat percre pontosan betáblázta meglepetésekkel és kirándulással és imádom, van hol laknom, van munkám, van mit ennem. Egy apróságot szeretnék csupán a rózsaszín álmaimba, egy kisbabát. Elszállt felettünk a gólya is az előző hónapban párszor, talán már nem kell sokat várnunk. Féltett álmaink talán lassan valósággá válhatnak. Így, 30 felett azt hiszem az én lelkem is felkészült már rá.