Vannak, akik nem gondolkoznak, csak beszélnek. A nők meg egyébként is hajlamosak ilyesfajta elvetemült cselekedetekre...de hogy egymást szapulják és akarva-akaratlanul (inkább előbbi) szóljanak be a másiknak, na az megy legjobban. A másik meg megsértődik vagy le se szarja, vagy szégyenlős lesz. Egész életemben azt hallgattam, milyen kicsik a melleim. Hát, mondanom sem kell, egyáltalán nem esik jól, sőt, próbálom ezt folyamatosan kompenzálni, a szemeim kiemelésével, feszes fenékkel, jó lábakkal vagy csak simán push-up-al. Nyilván én magam is tudom, hogy nem vagyok eleresztve mellben, de attól még nem hiszem, hogy ezt mindenkinek az orrom alá kellene dörgölnie. Tini koromban is azzal viccelődtek, minek hordok melltartót. Nem mintha a melleim mérete határozna meg engem. Azok az emberek, akik ezzel poénkodnak, szerintem fogalmuk sincs a szerelemről. Ha lenne, tudnák, hogy 1. a férfiak általában nem a melleket nézik meg egy nőn először (ha igen, akkor csak azt akarják vagy régen szexeltek vagy mellfetisiszták vagy a csajnak csöcsei vannak mellek helyett), 2. egyáltalán nem a mell mérete számít, 3. egy egészséges kapcsolatban már egyáltalán nem számít, kinek mekkora a melle...Hála az égnek, én ilyen kapcsolatban élek, ráadásul a férjem odavan az icipici cicimért, ahogyan a kedves ismerős fogalmazott. Azért hozzátenném, még sosem látta a melleimet, mert ha látta volna, tudná, hogy az alkatomhoz képest arányos és még lóg, feszes, "épp elfér egy férfi tenyerében" és kábé ugyan úgy néz ki, mint 10 évvel ezelőtt; hogy a francba néznék ki hatalmas méretű keblekkel a gizda 50 kilómhoz? Szerencsére már sikerült hozzászoknom a méreteimhez, sőt, büszke vagyok rájuk! ... jesszusom, de felszínesek egyesek, eltévedtek a felnőtt lét erdejében.