Sosem gondoltam volna, hogy valaha annyit fogok teperni, melózni és megszakadva akarni valamit, mint most. Új lehetőség, új bizonyítás az országos médiában megszólalni és én eszerint is gondolok erre az egy hónapra. Minden héten új lendülettel vetem bele magam a munkába és erőmön felül próbálom a maximumot (és még 30%-ot) nyújtani. Persze a vidéki lány a fővárosban gyakran eltéved, így voltam én is, amikor egész napos szerkesztés, stúdiózás és nap végi kidőlés után közölték, mégsem kerül adásba a munkám. Elkeseredtem...addig azt hittem jó, amit csinálok. Azt hittem, azért választottak, mert jó vagyok, mert valaki vagyok. Persze ez igaz is, de nyilván semmi nem megy 1-2 perc alatt, hozzá kell szokni az újhoz, hozzá kell idomulni a többiekhez, együtt kell dolgozni, csiszolódni. Rájöttem, rengeteget tanulhatok még és az, amit eddig a kisebb kereskedelmi rádiókban hétvégente és néha hétköznap besegítve láttam, csak egy aprócska szelet ahhoz képest, amit még rejthet a szakma. Akár számomra is. Álomszerű ez az egész, annak ellenére is, hogy minden héten vért izzadok és a határaimat feszegetem, a türelmem nagyon erősen gyakorlom és félig megerőszakolom magam, hogy olyan legyen és úgy legyen, ahogyan azt elvárják, ahogyan az jó. Annyira akarom, hogy ne legyen vége, hogy ezért megéri a fáradozást és a néha nagyon nehéz pillanatokat is. Vasárnap reggel második nekifutással debütáló hang a zenék közt. Im so proud...:).