Néha úgy érzem üvölteni tudnék, és annyira jól esne, hogy elmondani is fáj. Néha a fáradtságtól, néha a tehetetlenségtől, néha a kudarcoktól, néha a sikerektől, néha a szerelemtől, néha az örömtől. Sok minden van az elmúlt fél évben mögöttem, amikre szívesen emlékezem és olyanok is, amiket elfelejtenék. Elképzelem, hogy elmegyek egyszer egy kihalt erdőbe, ahol nincs a környéken senki és ordítok egyet, egy olyan nagyot, hogy belezengene a hegycsúcs és a lejtő én pedig - kifújva magamból dühöt, sértettséget, ki nem mondott örömöt és bánatot is - megnyugodva hazaballagok. Így leírva nem is tűnik elérhetetlennek. 

Megnéztem ezt a videoklipet, ami nem új, de valahogy most jutottam el odáig, hogy értelmezni is tudjam. A kislány bőrébe bújnék, hogy úgy elmondhassam mindazt, amit szeretnék. Csodálatos. Ahogy nézem (és már látom) felszakad belőlem az az ősi, elemi hang, amit már olyan nagyon-nagyon régen hallattam. A hangom, az énekem. Valahol ez tizenéves koromban elmúlt, de olyan jó lenne visszakapni. Egy őrült, érzelmekkel átszőtt dalban mindent elmondani, amit csak szeretnék. Nem tudom, hová tűnik az emberben egy idő után a gátlástalanság, a szabadság. Vissza kell szereznem és ki kell énekelnem magamból mindezt.

Élő performansz Sia hátborzongatóan gyönyörű, érzelmekkel teli hangjával, melyben néha benne van a világ fájdalma is és egy 11 éves tehetség kortárs előadásával. Napok óta nem megy ki a fejemből...