Megáll az ész...a magyar egészségügy eddig sem volt a szívem csücske (ahogyan az öregek mondják - nagy igazság - csak a kórházba ne kerülj be, mert onnan kikerülni nem lehet), de most feltették az i-re a pontot. Kedves férjemnek kiment a bokája, ráesett (igen, focizott...erről lassan le kell majd szoknia...:)), majd estére szörnyen bedagadt és alig bírta mozgatni. Jegeltük, kenegettük és borogattuk, felpolcoltuk, másnapra rosszabb lett, így irány korán reggel a baleseti sürgősségi ellátás. Ahová - most figyelj! - előzetes időpontokat lehet foglalni, így előttünk hívták be az összes nyugdíjast és amúgy nagyon ráérős embert, aki kötözésre jött és rohadtul nem volt fontos, hogy fél órán belül orvos elé kerüljön. Mi meg munkába igyekeztünk (volna) meg kicsit sürgősebb esetnek ítéltem meg a ficamodott (törött?) bokát, mint egy megvágott ujjat, amin cserélni kell a kötést. Ennek a nemtetszésemnek 2 óra után hangot is adtam, a kis nővérke erre megkérdezte, hogy szóltam-e, amikor leadtam a jelentkezést, hogy sürgős? Mi van? ... igen, mondtam, hogy kiment a bokája és nem tud ráállni...nem tudom ez most annak minősül-e ezek után, de ha még egyszer oda kell mennem, akkor írásban fogom beadni a jelentkezésem. Sőt, ha legközelebb baleset ér, akkor előre időpontot fogok foglalni (már hetekkel előre, mert én ilyen médium vagyok, hogy már időben tudom, ha baj ér)...nevetséges, az egészségügy szégyene! És akkor még az ajtóra ki van írva, baleseti sürgősségi ellátás. SÜRGŐSSÉGI - kinek mi a sürgős...

Isztambulban a bazársorokat járva véletlenül pillantottam meg az ásványboltot. Félve mentem be, tudtam, hogy annyi pénzt nem költhetek el, ami ép ésszel megmagyarázható lenne bárki számára is. Az ásványok, a kövek, a csillogó, szép színű dolgokat mindig is vonzottak, de most próbáltam visszafogni magam és konkrétan egy bizonyos követ megkeresni: akvamarint kutattam. És találtam is! Volt fazettált, kicsi-nagyobb, természetes, tisztított, válogatott áttetsző, kékes-zöldes-vegyes. Ezt választottam, szerintem gyönyörű! És jó lesz a lelki-fizikai hatása is, szerintem ez az egyik legalternatívabb csodakő, amit csak ismerek (a fotón a fehér a másik nagy kedvencem, a kékes színben játszó holdkő, imádom).

Nem lehetséges az, hogy szavakkal leírjam, milyen is volt nyaralni menni a hosszú munkaidő után kettesben, kalandokra éhesen. Gáborral Isztambulra esett választásunk, ez leginkább az ő választása volt, én leginkább Firenzére és Velencére, illetve további olasz célpontokra tettem a voksom, de aztán felmerült London és más ötletek is. Számoltunk, gondolkoztunk és maradt a török főváros, ahol sok a látnivaló, idegen a kultúra, a vallás, az ételek és még egyikünk sem járt arra soha. Így végre kettesben kalandozhattunk több napon át. Láttunk mindent, amit kell: dzsámit, mecsetet, macskákat, kutyákat, tengert, boszporuszt, hidat, hajókat, fátylas nőket, fekete férfiakat, kereskedőket, lopott árut és olcsó árut, teát, cay-t, kávét, olivabogyót, rettenetes tömeget, kebabot, dürümöt, kecskét és birkát, ayrant, szűk utcákat, bazárokat, sugárutakat, közlekedési káoszt, tolakodó embereket, koldusokat, szegényeket, gazdagokat.

Elfáradva, de sokat tapasztalva, látva tértünk haza, és kiderült, továbbra is jobban érzem magam a földön, mint a levegőben vagy a vízben.

...és még kiszolgálást is kaptam, első osztályút. Dolgoztam volna ma (hisz a munka ünnepe van, hát ünnepeljünk stílszerűen...), ehelyett reggel olyan rosszul voltam (már fél7-kor felkeltem, a tőlem megszokott 8-9 helyett az éles hascsikarásra), hogy felkelni sem tudtam. A baj csőstül jön elven haladva a torokfájásom felerősödött, reggelre hőemelkedésem is lett, fájt minden ízületem, izmom, csontom, porcikám, erőm nem volt és még mindennek tetejébe elveszett a reményem is afelől, hogy most végre sikerült, 4 napos késés után ma extra erős görcsökkel, fájásokkal megjött a havim is. Ó je. Ezt mind összeadva és szomorkodva, elpilledve, aludva, filmet nézve, tv előtt fetrengve, a napocskát a szobából bámulva telt a nap, amin talán 2-3 éve először nem csináltam semmit. Ha nem lennék ilyen szarul, biztosan fagyiznánk, sétálnánk, kirándulnánk, bicajoznánk, kajálgatnánk...de így a semmittevés maradt. Luxus körülmények között, mert kedves férjem azért szépen ellát mindennel, próbája feldobni a hangulatot, filmet választ, teákat főz literszámra, aggódik, orvoshoz cipelne...Cuki tőle, azért néha jólesik még nekem is a babusgatás és a gondoskodás.

Elérkezett a repce virágzásának ideje, ami munkába jövet és munkából menet is ragyogtatja szemem...szeretem nézni a naaaagy, sárga táblák ringó földjét, a hosszan elnyúló, rikító, üde foltokat a szürkeségben, az épp bimbójukat nyitogató, enyhe zöldes pamacsok között. A repce szép. A repce maga a mosolygó tavasz.

Viszlát, boldog pihenőnapok, viszlát napsütés és láblógatás, a mókuskerék ezennel felpörgött, kicsit gyorsabban, mint ahogyan vártam. A napirutinról már írtam és arról is, milyen fárasztó 200 órában dolgozni egy hónapban (+az otthoni műszak), mennyire kivagyok a heti egy szabadnaptól és a semmire nincs időm érzéstől...Végre már látom az alagút végén a fényt, most hétvégén két napom is lesz a pihenésre és már a tavaszi nagytakarítás is megtörtént otthon kedves férjem segítségével (bár előre látom, szombatra megint nem lesz rend és tisztaság, de sebaj). Így aztán a nyár elkezdődött bejegyzés lassan érvényét is veszti, mert nemhogy elkezdődött, hanem 100%-osan dübörög. Ráadásul mivel én nagyon mobilis és terhelhető és mindent eltűrő vagyok (haha), ezért lassan három fronton is bevetem magam, de sebaj, egyszer csak meglesz a jutalma ennek is. De már talán elkezdődött bennem ezzel együtt a változás is, nyitottabb vagyok a világra, a problémákra, az emberekre, barátságosabbnak érzem magam és nem húzom fel magam mindenen. Nem mondok egyből nemet, de igent sem, nem várom el magamtól, hogy maximumfeleség legyek minden esetben, hogy mindig legyen főtt, meleg étel otthon (akár a futár vagy a menza is főzhet felőlem, a saját testi épségem most fontosabb), hogy mindig tipp-topp legyen körülöttem minden és nem zavar annyira, mint eddig. Remélem, ezzel együtt a pozitív változás útjára lépek és elérkezik a rég várt én időm.

a nyár. Igen, nálam már nyári időszámítás van, mint ahogy hét végén az órát is már erre állítottuk. És próbáltuk magunkat is...Elkezdődött a hosszú nappalok és hosszú munkaidők lassú bevezetése is, bár én úgy érzem, mintha hipp-hopp belecsöppentem volna a közepébe és senki nem figyelmeztetett volna rá, mire kell készülnöm. Nem mintha bajom lenne a munkával, sokkal inkább azzal kell megbarátkoznom, hogy kevesebb időm jut magamra és a családomra, otthonomra. Pedig az fontos...kell olvasnom könyveket, néznem jó filmeket, elmenni moziba, színházba, borozni, barátnőzni, bicajozni, sétálni...És persze otthon is rendet kell tennem, tisztán kell tartanom a kis lakásunkat, főznöm kell(ene) finomakat és aludnom is kéne. Na asszem ezeknek most egy kis időre búcsút intek és saját magam idegrendszerének egészsége érdekében elfogadom a rendelt menüt az étteremből, az anyóstól, hetente csak egyszer foglalkozok takarítással és próbálom inkább az agyam tisztán tartani pihenéssel, alvással és a lelkemet építő dolgokkal. A mérleg nyelve ezennel kissé máshová leng ki, de sebaj, már megszoktam...próbálok idén tényleg sokkal jobban lavírozni a sokminden között.

Nagy lendületet kaptam újdonságok felfedezésében, a minap ibolyaszörpöt készítettem, kétszer is egymás után. Így most 2-3 hétig még van szörpünk, elég szép adag lett! Azt hiszem ennél a szörpnél a legnehezebb maga a megfelelő mennyiségű ibolyavirág leszedése volt, ezzel ment el a legtöbb időm. Az erdő, ahol dolgozom, tele van így tavasszal szép virágokkal, rügyező fákkal, így adott volt a helyszín, az időt és a türelmet kellett rászánni, na meg a pókiszonyomat leküzdeni, mert pókokból az avaron volt bőven.

Ekkora adag ibolyát szedtem:

Annyira jó illata volt, hogy el nem tudom mondani, kár, hogy nem illatos a monitorom :). A receptet a neten találtam, baromi egyszerű, nem kell hozzá sok anyag sem (virág, cukor, víz, citrom) és pikk-pakk készen volt.

Így melegedett a vízben a sok ibolyavirág. Az íze fincsi, bár ha elém tennék egy kóstoló versenyben, nem hiszem, hogy rájönnék milyen szörp. Hát ilyen, amikor nem aroma anyagokkal van tele a cucc. Rettentően sok cukor van a szörpikben, így valószínűleg nem fogom vedelni, de ha beszereztem a xylitet és a szteviát, nekiállok a sorozatgyártásnak is! Nyami!

Két konyha, két szín.

Jelentem, túléltük a főzelék hetet. Én simán, a férjem már vágyott valami jó durva pörköltre, húsra (krumplihús). Én még tovább is bírtam volna, csak azt nem, hogy hallgassam minden nap, hogy ez érdekes ízű, ilyet még nem ettem, miért nincs mellé rántott hús, miért nem eszünk mást, még sosem láttam ilyen zöldséget, nem ízlik, nem kóstolom meg, nem finom. Na, ebből kicsit elegem volt már, bár őszintén szólva nem nagy válogatós a férfi szakosztály otthon, mégis kiverte a biztosítékot a csak főzelék téma nálunk. Pedig szerintem a főzelék tök finom, én bármit megeszek (egyszer), szóval megkóstolom ezt-azt, mindent, amit találok és eldöntöm ízlik vagy sem. Előre semmire nem mondom, hogy nem finom (hát honnan tudnám?). Na, a kukoricás-csilis krumplifőzelékre már előre húzogatta a száját...Pedig szerintem baromi finom és utólag még a drága urasága is beismerte, hogy jó volt. Nem tudom miért kell begyöpösödöttnek lenni étel fronton, szerintem fontos a megújulás és az, hogy megkóstoljunk minden félét, ráadásul én unom a szokásos 5 féle ételt is, amit főzelékként készítünk (borsó, bab, lencse, spenót, krumpli...na jó, még paradicsomos káposzta és néha kelkáposzta is szóba jöhet). Szívesen kipróbálok bármi újat, ami megtetszik, a következő a répa és a cékla főzelékekbe integrálása lesz. De tervezem még a brokkoli, karfiol és egyéb zöldségek próbáját is. Majd csak hozzászokik a család másik fele is...:).

Két napja szoknyát hordok, beláttam, semmi más színből nincs annyi ruhám, hogy kitöltsek egy hetet, pedig a kék héten felbuzdulva, gondoltam milyen jó lesz majd a következő napokban ilyen-olyan hetet tartani. Úgyis itt a tavasz, remek alkalom a szoknyák előkotrására, így stratégiát váltottam, jöhetnek a színes, egyszerű vagy mintás szoknyák. Beszereztem egy sárgát, még sosem volt ilyen színű cuccom, de gondoltam beújítok most valamit. Kicsit lehet őszies a mustár színe, de tetszik! A következő szín, amit kipróbálok, a zöld lesz vagy a piros (smaragd és rubin árnyalatokban). Olyan színjeim se igen vannak, pedig hátha, lehet jól állnának, kiderül. Idén már ez a többedik újítási kísérletem...jött a rúzs, ami szintén bejött, aztán a sárga, a gumicsizma, a cukor áthelyezése egészséges formátumba...hát mi lesz így velem a 30. évemben? Talán csak nem őrülök meg teljesen...

Szerdán észrevettem, a hét eddigi mindegyik napján kék árnyalatokban pompáztam, így eldöntöttem, minden nap kékesben leszek. Farmer, kék pulcsi, kék kardigán, kék póló, kék fülbevaló, kék körsál (új szerzemény), kék kabát, kék gumicsizma (ez is új). Na, kipipálva minden, ami kell! Csupa kék. Hogy miért? Fogalmam sincs, csak úgy jött a kék érzés és magával ragadott, aztán rájöttem, imádom ezt a gyönyörű színt, rengeteg árnyalatával együtt.

Bevallom, egyre inkább belemerültem a sütés rejtelmeibe, főképp, amióta boldog tulajdonosa vagyok egy pitesütőnek (köszi anya, köszi apa)! Nos, kipróbáltam pár hülyéknek feltalált süteményt, amiben kevés cukor van és talán kicsit egészségesebb, mint a hagyományos sütikék, mégis még én is meg tudom csinálni...win-win. Túrópite, clafoutis, quiche és még a szuflé is megy. Neha azonban én is elcsábulok és belecsúsztam a "menő, ezért csináljuk meg" csapdába, vettem egy doboz cake pop port (igen, sokszor ez a hülyéknek való verzió válik be nálam). Megcsináltam, még így, porból is baromi macerás és nem nagyon lesz szép se. Nem is igazán finom, inkább csak jól néz ki, nem értem mi ez a nagy felhajtás körülötte.

Újabb kör a kineziológusnál, újabb felismerések. Mindig olyan dolgok lesznek világosak, amiket gyakorlatilag eddig is tudtam, de valahogy mégsem tettem ellene, vagy mégsem láttam meg a fától az erdőt. Ebben a körben megtudtam, hogy szelektív a memóriám, és olyan szinten színezem át a megtörtént rossz dolgokat, hogy már magam is elhiszem a sztorimat. Ez állítólag nem a legjobb módszer, mert így sosem dolgozom fel a kudarcokat, csak egyre tovább halogatom a felismerést. A maximalizmusomon tovább dolgoztunk, erre még lazító mozgásos módszert is kaptam és a kudarcokat sem tudom megfelelően kezelni. A legérdekesebb újdonság az, hogy a magam rabja vagyok. Olyan képeket állítok magam elé, amiket a társadalom, a család, az ismerősök sugallnak vagy elvárnak, ebből építek egy szerintem megfelelő képet és ha valami nem úgy történik, akkor az már kudarc. Ebből a rabságból igyekszem most kiszabadulni, hogy ne legyek mindig tökéletes és tudjak lazulni. A tiszta forráshoz szeretnék tudat alatt hasonlítani, ahhoz, amely csak folyik, szabad utat törve a sziklákon, erdőkön, bárhol és tiszta, érintetlen, de mindenek előtt szabad. Ezt a szabadságot elsősorban a környezetemen gyakorlom, nem mondok mindenre igent, nem fogadok el minden javaslatot vagy mondatot egyből, megtanulok ellent mondani és megvédeni a saját véleményem, kiállni a más mellett. Ugyanakkor a művészi, emocionális énemet megpróbálom felszínre hozni, mert túlzott elnyomásban él, pedig hegedülök, zenélek, éneklek, festek, rajzolok, kreatívkodok és mégis... Hmm...nehéz dió lesz...

Nagyon régen fogtam a kezemben hegedűt...gyerekkoromban döntöttünk úgy, hogy ha hangszer, akkor ez lesz, a hegedű. Mert abszolút hallásom van és mert hosszúak az ujjaim (bár nem tudom melyik volt előbb...:)) és gondolom azért is, mert az osztályban csak ketten hegedültünk, szóval kellett az ember. Hát, most már bevallhatom, zongorázni szerettem volna. Mindig is irigyeltem azokat az embereket, akik a két kezükkel teljesen más dallamokat játszottak, csodálatos nézni és hallgatni is. De maradt a hegedű és egész elfogadható szinten megtanultam játszani a hangszeren. Aztán egy idő után abbahagytam, majd szinte el is felejtettem. Most a férjem emlékeztetett rá, hogy van itthon egy hangszer, elő kéne vennem, ne csak porfogónak legyen, ő meg amúgy is szívesen meghallgatná, hogyan játszom. Konkrétan egy dalra van teljesen ráizgulva, a Keresztapa betétdalára. Hát...előkerült a hegedűm, amit Erdélyből kaptam a rokonoktól, nagynéném férjének az apjáé volt, ő játszott rajta sokáig. Most meg az enyészeté lett az egyik hangolókulcs, csúsznak a húrok...bevittem átnézetni és megjavíttatni az egyik helyi kisiparoshoz, aki körülbelül kiröhögött, hogy ezen a laikus által otthon barkácsolt hegedűn akarok játszani? Hát ezt majdnem teljesen szét kéne szedni és újra összerakni új alkatrészekkel...Hát, felvilágosítottam, hogy nem a szimfonikusoknál játszom és koncerteket sem fogok vele adni, így 40 ezret most nem akarok rákölteni, de azért a csavarokat és a húrokat kicseréltetem...Jövő hét végén már Edvin Martonné leszek, a szomszédok pedig a pokolra fognak kívánni...asszem.

Mert a lényeg a részletekben rejlik...

Nem vagyok az a fajta, aki szeret úgy közösségbe menni, hogy egyedül érkezik és a társaság felét alig ismeri. Szeretem bebiztosítani magam 1-2 emberrel, akikkel beszélhetek, akikhez csapódhatok, ha a buli mégsem úgy alakul. De most kivételt tettem, mert a változás szelén vitorlázva a félelmeimmel és a zárkózottságommal is szembe kell néznem, így elmerészkedtem egy kézműves foglalkozásra, ahol senki nem volt, akivel különösebb baráti kapcsolatban állnék. Kicsit fura is volt elsőre, mert igyekeztem a megszokottól eltérően nyitottan, barátságosan és nem előítéletekkel tele odamenni. Talán nem csak nekem volt furcsa az egész, mert mások is úgy néztek rám, mint egy ufóra. Talán kicsit az is voltam...elsőre egész jó volt tőlem az a 2 óra, amit ott töltöttem a többiek között és néha a csöndbe burkolózva, néha beszélgetve vagy csak a zenét hallgatva koncentráltam az agyag mécsestartómra, amit virággal, levéllel díszítettem, festettem. Ha ezen a vonalon haladok tovább, akkor lehet, még a lustaságomat is sikerül kicsit legyőznöm. (és persze a fogorvos is fent van a listán....)

Hát, kicsit késve ugyan, de végül mégsem maradt el idén a tél. Bár bennem kettős érzések voltak, vártam is a havat meg örültem is magamban, hogy na, akkor idén megússzuk a közút káoszát, a sószórást, a cipőbeázást és a szétfagyást, azért mégis örültem, amikor leesett hétvégén az első valódi hó. Idén egyszer már havazott, de az elég gagyi volt (mire leértem a fényképezővel a nyolcadikról, hogy megörökítsem, már el is olvadt...).

Szóval itt a hó, én pedig megvizsgáltam a hópihéket, melyekben nem győzök eleget gyönyörködni, olyan szépek. Mind más és más formájú, méretű, csipkézetű, olyan a hópaplan, mint egy nagy csipkedunyha.

A téli természetben is volt időm kicsit belemerülni, lévén egy erdőben dolgozom. Reggel máris egy kis havas túrával indítottunk és szétnéztünk a téli tájon, mi változott, mit nem lepett még be a hó. Kicsit bolondoztunk, hóangyalt csináltam és hógolyót is gyúrtam, engedtem, hogy kijöjjön belőlem a gyermeki énem. Jólesett. Felfedeztem az apró részleteket és próbáltam odafigyelni mindenre, ami hat rám. Töltekeztem.

Nem egy fura új orvoslási vagy kísérleti terület, bár, ha úgy vesszük, akkor itt is gyógyítanak, de nem fizikálisan, inkább mentálisan. Szelíd gyógymód modern változatban.

Kicsit szkeptikus voltam, amikor elmentem, mert racionális ember lévén csak azt hiszem, amit látok, a többi nekem hókusz-pókusz. Itt azonban a sok furcsaságból (számolás, ki nem mondott kérdések, válaszok, a kezem reakciói) olyan dolgok derültek ki, amiket csak én tudhatok, amiket nem meséltem el, talán még magamnak sem. Érdekes, fura élmény volt megtapasztalni. A feladatom a következő pár hónapban magam jobb megismerése, lenyugtatása, a fölös energiáim levezetése és hasznos dolgokba invesztálása és talán még fel is növök közben, hogy később képes legyek a leendő gyermekem ellátására, gondozására. Mert az alap probléma végülis ez volt - miért nem jön a baba -, de már talán én is tisztábban látom magam és a dolgaimat és ha ezeket elrendezem, nem kell ide semmilyen lombik, semmilyen mesterséges beavatkozás, hiszen makk egészséges vagyok, csak még nem nőttem fel a feladathoz.

Amit megtudtam magamról, hogy a kiskori országelhagyásunk és új életünk kezdete azzal együtt, hogy szüleim legjobb döntése volt, jobban megviselt, mint ahogyan azt eddig éreztem. Befordulóbb, önállóbb lettem, mindig megfelelési kényszerben élek, maximalista vagyok és 3 lépést mindenkivel megtartom, akit nem ismerek annyira jól, amennyire nekem már elég. Megkeményedtem, de most majd előhozom magamból a lágyabb, nőiesebb, kedvesebb énem. Állítólag olyanom is van. Félek az anyai biztonságom elvesztésétől, ezért görcsösen ragaszkodom minden vagyonomhoz, legyen az egy telefon, egy autó vagy akármi más. Legalább az is kiderült, hogy nem vagyok smucig - nem mintha eddig én nem tudtam volna...Amit tennem kell, elő kell keresnek magamban az elnyomott és valódi, kedves énem, többet kell a hobbijaimnak, elfoglaltságaimnak élnem, el kell járnom mozogni és jótanácsként még a természetgyógyászattal is érdemes lenne foglalkoznom. Hmm, meglátjuk, talán menni fog,

rúzs talán nem is létezik. Már régóta vágyom rá, de még mindig nem akadtam a nyomára. Pedig ahogy a szólás mondja, minden nőnek szüksége van egy jó kis piros rúzsra. Ahogy öregszem, úgy egyre inkább szokom a rúzsokat, tetszenek a színeik, a pigmetáltságuk, csak egy dolog nem tetszik, hogy leszárítja az egész számat. Próbáltam már ajakápolóval, anélkül, szájfénnyel...Egyetlen rúzs lehet hidratáló, amelyik nem létezik...én még egyetlen normálisat nem találtam, mindegyik cserepesre szárította az ajkaimat, hozzá még a kis cserepekbe is beültek a színek. Többféle mintát is beszereztem az utóbbi időben - csillámosat, mattot, fényeset, vizes hatásút, pinkeset, rózsaszínt, korallosat és pirosasat. Talán egy dolgot már tudok, a pinkesebb árnyalatok állnak jobban az arcomhoz. De még mindig egyik sem az igazi. Mind szárít. Valami olyasmi kellene, mint az Alverde körömvirágos ajakápolója+egy gyönyörű pinkes-pirosas színű, pigmentált, fényes rúzs egyben. Ha valaki ismeri a keresett terméket, várom hozzászólásban, melyik lehet az, hátha egyszer megtalálom az igazit.

A mai éjszakán behoztam azt az előrehaladásomat alvásba, amit az előző napok alatt szedtem magamra betegségem alatt. Ma ugyanis csak 2-3 órát sikerült aludnom...hogy, hogy s nem? Fogalmam sincs, de egyszerűen nem jött álom a szememre és amikor fél 4-kor az órára néztem, hogy mennyi lehet az idő, akkor annyira ideges lettem, hogy akkor már azért sem tudtam aludni. Csak forgolódtam, leskelődtem, vergődtem, hasra fordultam, párnát cseréltem, hátra feküdtem, kiskifli, nagykifli, bosszankodás, sírásközeli állapot a fáradtságtól, aztán hirtelen álom és reggel máris csörgött a telefonom. Fuck. Jól kezdődik az első munkanapom.

a fekvős napokon Frei Tamás és az ő spanja, André voltak. Kössz srácok, izgivá tettétek ezt a két napot! :)

Bár minden vágyam úgy válna valóra, mint amikor kiejtettem a számon, hogy de jó lenne még 1-2 hétig itthon heverészni...persze nem így gondoltam. Egyáltalán nem így. Ágynak döntött ugyanis a betegség, ami miatt most pár napig a szobába zárkózva vagyok kénytelen feküdni és méricskélni a lázam-bevenni a gyógyszert-egész nap teát inni-bekuckózni-aludni. Ebben csak az a rossz, hogy nincs benne semmi szabadság, ráadásul még roppant szarul is érzem magam, így a vágyam azért csupán addig a részig teljesült, hogy nem dolgozok...Már el is felejtettem amúgy, mennyire szar betegnek lenni, annyira fáradt és levert az ember, hogy az valami hihetetlen, egyszerűen kedvem sincs enni, de még olvasni se, pedig azt is imádok. Elkezdődött az év és máris kijött rajtam a munkaiszony? Mi lesz így velem augusztusban, a szezon végén? ...

Újra munka, újra mókuskerék. Talán így kevesebb ideje van az embernek agyalni pár hülyeségen, amin egyébként is felesleges, másrészt pedig minden nap gyorsan eltelik. Lenne pár jó ötletem az időm pazar eltöltésére (a munkán kívül, vagy inkább még egy kicsit helyette). A január mindig ilyen nyögvenyelős, eltelik az egy hónap leállás, aztán mint akit rugdosnak, próbálunk mindannyian visszaállni a régi kerékvágásba, de ez nekem idén rendkívül nehezen megy. Talán azért is, mert idén nem dolgoztam szét a fejem máshol, nem kellett minden nap máshová mennem, tudtam pihenni, tudtam főzőcskézni, volt időm olvasni (beszippantott azirodalom), zenét hallgattam, esténként vártam haza a férjem, mert addigra általában mindig eluntam magam, akármit is csináltam. Tuningoltam magam az idei évre, elképzeltem, mik történnek majd velem, velünk a jövőben, álmodoztam arról, hová szeretnék idén elutazni, gyönyörű tájakon jártam képzeletben. Remélem, legalább a fele megvalósul. Az idei első napom pedig a hangulatkeltés jegyében telik...pörgősítő dalokat hallgatunk, hogy belénk szálljon a munka szelleme és végre legyen kedvünk és erőnk ahhoz, amitől egy hónap alatt is elszokik az ember...

olyan, mint egy hosszan tanult pszichológia diploma.

Ha egy pasi azt mondja neked, hogy veled akar élni, sose hagy majd el és folyton azt kérdezgeti, hogy "ugye mindig szeretni fogsz?", de a kapcsolatotokban még nem telt el 1 hónap se, azonnal szedd a sátorfádat és állj tovább...az ilyenek sosem gondolják komolyan.