Újabb kör a kineziológusnál, újabb felismerések. Mindig olyan dolgok lesznek világosak, amiket gyakorlatilag eddig is tudtam, de valahogy mégsem tettem ellene, vagy mégsem láttam meg a fától az erdőt. Ebben a körben megtudtam, hogy szelektív a memóriám, és olyan szinten színezem át a megtörtént rossz dolgokat, hogy már magam is elhiszem a sztorimat. Ez állítólag nem a legjobb módszer, mert így sosem dolgozom fel a kudarcokat, csak egyre tovább halogatom a felismerést. A maximalizmusomon tovább dolgoztunk, erre még lazító mozgásos módszert is kaptam és a kudarcokat sem tudom megfelelően kezelni. A legérdekesebb újdonság az, hogy a magam rabja vagyok. Olyan képeket állítok magam elé, amiket a társadalom, a család, az ismerősök sugallnak vagy elvárnak, ebből építek egy szerintem megfelelő képet és ha valami nem úgy történik, akkor az már kudarc. Ebből a rabságból igyekszem most kiszabadulni, hogy ne legyek mindig tökéletes és tudjak lazulni. A tiszta forráshoz szeretnék tudat alatt hasonlítani, ahhoz, amely csak folyik, szabad utat törve a sziklákon, erdőkön, bárhol és tiszta, érintetlen, de mindenek előtt szabad. Ezt a szabadságot elsősorban a környezetemen gyakorlom, nem mondok mindenre igent, nem fogadok el minden javaslatot vagy mondatot egyből, megtanulok ellent mondani és megvédeni a saját véleményem, kiállni a más mellett. Ugyanakkor a művészi, emocionális énemet megpróbálom felszínre hozni, mert túlzott elnyomásban él, pedig hegedülök, zenélek, éneklek, festek, rajzolok, kreatívkodok és mégis... Hmm...nehéz dió lesz...