Nem lehetséges az, hogy szavakkal leírjam, milyen is volt nyaralni menni a hosszú munkaidő után kettesben, kalandokra éhesen. Gáborral Isztambulra esett választásunk, ez leginkább az ő választása volt, én leginkább Firenzére és Velencére, illetve további olasz célpontokra tettem a voksom, de aztán felmerült London és más ötletek is. Számoltunk, gondolkoztunk és maradt a török főváros, ahol sok a látnivaló, idegen a kultúra, a vallás, az ételek és még egyikünk sem járt arra soha. Így végre kettesben kalandozhattunk több napon át. Láttunk mindent, amit kell: dzsámit, mecsetet, macskákat, kutyákat, tengert, boszporuszt, hidat, hajókat, fátylas nőket, fekete férfiakat, kereskedőket, lopott árut és olcsó árut, teát, cay-t, kávét, olivabogyót, rettenetes tömeget, kebabot, dürümöt, kecskét és birkát, ayrant, szűk utcákat, bazárokat, sugárutakat, közlekedési káoszt, tolakodó embereket, koldusokat, szegényeket, gazdagokat.

Elfáradva, de sokat tapasztalva, látva tértünk haza, és kiderült, továbbra is jobban érzem magam a földön, mint a levegőben vagy a vízben.