Idén burzsujpartit csaptunk, egy négycsillagos hotelben töltöttük a szilveszter estét kisférjemmel (mondván, most, gyerek nélkül még megtehetjük, hajrá!). Jó, igazából dolgoztam is, bár nem volt megerőltető a meló, csak beszélnem kellett néha egy színpadon elég sok vendég előtt, de azt meg úgyis tudok. A gálavacsora isteni volt és tele volt különleges és csodaszép fogásokkal. Olyan jól nézett ki az előétel, mint egy festmény, alig mertük megenni. A terítés, a hangulat, a zene, az ételek, italok és a hotel szépsége mind felemelő volt, olyannyira, hogy a végére már férjuram is kezdte magát jól érezni (ő nem nagyon kedveli az ilyen pimp dolgokat, fő az egyszerűség). Hamar elrepült az este, azóta is mutogatjuk a fotókat és emlegetjük az ételeket, finomságokat, amiket azon az estén kóstoltunk.

Amikor éjfélt ütött az óra és megszólalt a himnusz, csak álltam a színpadon a pezsgővel a kezemben és arra gondoltam, hogy igen, ez az év tényleg más lesz, talán tényleg ez lesz az az év, amikor örökké megváltozik az életünk és közénk érkezik majd egy új családtag, egy apró csöppség, akiről gondoskodhatunk, akit szerethetünk. Igen, ilyen szentimentális dolgok jártak a fejemben, amikor mosolygós férjemre néztem és magához húzott, hogy az éjféli csókkal boldog újévet kívánjon.

Annak ellenére, hogy idén hosszú szabadságon vagyok, valahogy mégis későn érkezett el hozzám a karácsonyi hangulat. Talán a szokatlan, meleg idő és a ködös-napos idő miatt, talán azért, mert valahogy direkt hárítottam a plázák, boltok, rádiók nyomulását, akik csakazértis mindenkire ráerőltetik a zenékkel, díszekkel, műhóval és sok hűhóval az ünnepet. Azért az ünnepek közeledtével én is díszítgettem a lakást, de nem vittem túlzásba, fát sem vettünk csak 23-án, azt is egyedül, mert akkor meg férfierő nem volt...Hát, volt 10 fa, abból kiválasztottam a legszebbet, elég olcsón meg is kaptam az utolsó utáni pillanatra való tekintettel. Ennek is van előnye. Halat nem sikerült venni...50 méteres sor és megőrült emberek mindenhol. Azért két pisztrángot sikerült megkaparintanom, az volt a szentestemenü, egészben sütve. A fát is sikerült hamar felállítani, épp elfér a pici helyen, amit neki szántunk, elég nagyot sikerült választani (a párból :)), de szép! Szenteste együtt ünnepeltünk, kaptunk szép, hasznos holmikat, apróságokat, bár őszintén szólva nem is vágytam semmi hatalmas dologra. Sőt, egyenesen azon gondolkoztam nem lenne-e érdemes jövőre teljesen megszüntetni az ajándékozást, mert ennek semmi értelme. Mindenkinek megvan mindene, aki már dolgozik, úgyis megveszi magának, amit akar...ajándékozni maximum pici kedvességeket kellene, mást nem. Talán majd bedobom ezt az ötletet jövőre. A családhoz is hazalátogattunk és eltöltöttünk néhány rövid, de kellemes és pihentető, lazító, kényeztető és all inclusive napot a szülőknél a hegyekben :).

Az ünnepek gyorsan teltek el, észre sem vettem és mindjárt vége a téli szabadságomnak, ami alatt egyáltalán nem unatkoztam, nem olvastam ki 15 könyvet és még a megrendelt magazinommal is el vagyok maradva 3 számmal (!). Viszont találkoztam a barátaimmal, sütöttem-főztem, aludtam jóóó sokat, utaztam, foglalkoztam magammal és a családommal és hazalátogattam. Feltöltődtem.

koncerten jártam. Kevésbé ismerem Ákos munkásságát, csupán azokat a dalokat tudom dúdolgatni, amiket a rádióban is hallok, ergo tök ismertek. Szeretem Ákos zenéit, szeretem, hogy sokoldalú művész, tetszik, hogy nem a kamerák előtt éli az életét és nem celebkedik.

A lelkes közönség már azelőtt vastapssal jutalmazta a művészt a koncerten, hogy akár egy hangot is énekelt volna – kérem, ez az igazi népszerűség. Izgatott lábdobogás, tapsvihar és füttykoncert után felgördültek a függönyök és megszólaltak az első hangok. A Sportház rég láthatott ilyen komoly hangosítást és fényjátékot, mely az egész koncertet végigkísérte. Magamban azon gondolkodtam, a sok felszerelt spotlámpa, villódzó fénycsíkok, a hatalmas hangfalak vajon nem fogják-e túlzottan megterhelni az áramellátást?

Ha nem tudnám, hogy Ákos sosem haknizik, biztosan azt gondoltam volna, hogy felvételről megy minden.. Egy hamis hang, egy kis baki…semmibe nem tudtam belekötni. És még ő mentegetőzik, hogy nem fogadhatja el a felkérést zsűrizésre tehetségkutató műsorokból, mondván nála sokkal jobb hangok is megfordulnak a műsorban…hmm, elgondolkodtató; néhány hazai tehetségbe ezek szerint szorult alázat és szorgalom...tanulhatnának tőlük a kirakaténekesek.

Az, hogy ma valaki Magyarországon 25 éve a színpadon van, és teltházas koncerteket ad, na az nem semmi. Igényesség, magas minőség, páratlan hang- és fénytechnika, kiváló hang és egy remek művész. Az Ákos brand működik, él és virágzik...minden apró részletre figyeltek, mindenki tudta, mi a dolga, mikor kinek hol kell lenni, mit kell csinálni. Remek este volt, nagyon jó slágerekkel. Minden hónapban elmennék. Töltődni.

Kivettem éves (jól megérdemelt) szabadságomat, így aztán végre szabad vagyok, pihenhetek, aludhatok, ameddig kedvem tartja, nem kell a levelezést nézegetnem, fotózhatok kedvemre (ehhez egy objektívet is beszereztem kölcsönbe), kiolvashatok 4-5 könyvet, magazinokat lapozgathatok, körmöt festhetek, kreatívkodhatok otthon és "téliesíthetem a lakást", főzhetek különleges dolgokat, sütikkel kísérletezhetek, beújíthatok pár cuccot, amiket már korábban is kinéztem magamnak, de eddig nem volt időm megvenni, meglátogathatom a családom, este pedig mindig alig várom, hogy kedves férjem hazatérjen és végre ne egyedül legyek itthon, hanem beszélhessek valakivel. Ó végre, téli szabadság, úgy vártalak!

Mi értelme van a karácsonyi névhúzásnak? Egyáltalán miért erőltetik még ezt a munkahelyi kollektívák, amikor az általános iskolában volt utoljára "húzós" élménye mindenkinek december közepén és már akkor sem tudtam, hogy azt a valakit mivel lehetne meglepni. Persze lehetnék jófej és próbálhatnám abban az egy hétben kicsit kipuhatolózni minek örülne az illető, mit szeret, mit utál, de az a baj, hogy ha nem jó nevet húzol, az egésztől elmegy a kedved. Meg amúgy sem vagyok az a nagy ajándékozós, főleg, ha nem a szeretteim közül kerül ki az illető.

Egy ismerősöm megismertetett a legtökéletesebb húzós ajándékozós szabállyal. Szerinte ilyenkor mindenki azt ajándékozza, ami otthon van elfekvőben, pluszban (konkrétan úgy fogalmazott: ilyenkor mindenki azt a szart csomagolja be, amit otthon talál és nincs rá szüksége). Hmm és milyen igaza van! Tuti mindenkinek van otthon egy-két kacatja, amit talán régen kapott, amit sosem használt, talán még ki sem bontott....nekem is van/volt, így aztán tökéletes továbbajándék lett belőle!

Eperlekvár volt, pálinka lett benne...mást nem találtam otthon az esti közös főzés hangulatfokozójának tárolásához és szállításához, így a mini befőttesüvegemben vittem a kollégáknak a páleszt. Az étel megfőtt, mindenki kocsival jött, így több maradt, mint gondoltam. Minden esetre az üveg megtévesztő volt, senki nem gondolta volna, hogy az Eper 2013 feliratú kis üvegcsében csípős nedű lapul.

Leesett idén az első hó. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment is, nem maradt belőle egy csepp sem estére.

Lezárult egy újabb fejezet a gyerekvállalás témában az életünkben. Egy éves próbálkozás után teljesen elkeseredtünk és dokikhoz fordultunk válaszokért. Most végére jártunk a dolgoknak, de nem lettünk okosabbak. Annyit tudtunk meg, hogy anatómiailag mindkettőnkkel minden rendben, nincs semmi testi akadálya a baba érkezésének, az azonban mégsem akar valami miatt jönni. Csak miértek vannak, válaszok nincsenek. Biológiai akadály nincs, de talán lelki?...azt hiszem mostanában jön el az a pillanat, amikor a kétségbeesésből befelé fordulás lesz és mindketten mélyen magunkba nézünk és erős nagytakarítást tartunk, rendet rakunk.

A HSG-től rettegtem...sokfélét hallottam már erről a vizsgálatról, egyben azonban mind egyezett, rémtörténetek voltak. Szóval teljesen befosva érkeztem a kórházba erős kísérettel, a férjemmel, aki kétszázszor elmondta az ajtó kinyílásáig, hogy minden rendben lesz és nem fog fájni. Nem hittem neki, mert ő nem is nő és azt se tudja milyen a menstruációs görcs, persze a dokinak se hittem, mert ő sem tudja...azoknak hittem, akik már átélték és később elmesélték, hogy az ellenségüknek se igen kívánnák azt az érzést, amit a vizsgálat alatt éltek át. Szóval ezekkel a mondatokkal a fülemben bemasíroztam a laborba, majd onnan egy kihallgatás után a dokival a vizsgálóba. Szerintem fehérebb lehettem, mint alapból, teljes remegés és hányinger vett erőt rajtam, de próbáltam erősebb lenni, azért mégiscsak ciki lenne lehányni a dokit. Elmondta mi fog történni, aztán már csak sorjában ment minden a maga útján én pedig próbáltam végig nagyon erős lenni. Kábé 2 percig tarthatott és messze nem ment el odáig a történet, ahogyan előzőleg megismertem a sztorit az elmondásokból. Felfeküdtem az ágyra, kacsa be, katéter be, kontrasztanyag befecskendez - itt éreztem fura, kellemetlen, feszítő érzést (kb. egy erősebb menstruációs görcs), aztán a doki már mondta is, hogy na ennyi volt, kész is, végeztünk. Kattant párat a röntgengép a hasam felett és már szállhattam is le felöltözni a kótyagos fejemmel. Kibírtam, túléltem. Mindkét petevezetékem szépen átjárható volt, itt sincs gond, a méhem is rendben. Két napos kórházi megfigyelés helyett a meleg nappalinkat választottam és a szakszerűnek nem mondható, de szeretetteljes gondozást. A napom úgy telt, mint akit fejbe vertek, álmos és fáradt voltam, csak vonszoltam magam ide-oda, fetrengtem egész nap, fájt a hasam...Másnapra már alig éreztem valamit, kis hasfájás, de kibírható.

Talán később mégis azt mondom majd, jobb is, hogy ezt az egy évet még kettesben tölthettük a férjemmel. Most ki kell használnunk minden közös időt, mert később olyan úgyis kevés lesz...Kisbabával az élet teljesen más lesz, de lassan asszem tényleg készen állunk rá, hogy fenekestül felforgassunk magunk körül mindent. Hárman.

Újra, teljes lendülettel a mikrofon mögött!

Mozi...egy nagy kedvenc. Nem hiányozhat róla a popcorn és a kóla :)! 

előadáson jártunk férjemmel (aki még a belépés pillanata előtti percekben is az óráját nézegette és próbált meggyőzni, hogy még odaérünk a 8 órás mozira). Még sosem voltunk baletton, így kíváncsian vártam, milyen lesz, mi lesz. Színes és beszédes, zenés és élvezetes? Vajon fogom-e érteni? Na, a biztonság kedvéért elolvastam a Hattyúk tava tartalmát, hogy nagyjából tudjam hova tenni a sztorit. Érdekes volt látni, hogy mennyire árulkodó, mesélő tud lenni a mozgás és a zene összhangja. Csajkovszkij zenéjét régen is szerettem, ma sincs ez másként, ráadásul olyan ismert dallamok csendültek fel, amelyekről a gyerekkorom jutott eszembe és az általános iskolai zeneórák. A táncosok csodálatosan mozogtak vagy épp álltak szoborszerű pózban, mozdulatlanul percekig. Hihetetlen volt...olyan gyönyörű hajlékony, fiatal lányok (és fiúk!!!) mozogtak a színpadon, hogy nekem ahhoz még nagyon sokat kell jógáznom...Elgondolkodtató volt nézni a herceget...férfiak balettja számomra nem annyira vonzó, mint a nőké. A nők olyan légiesek, madár szerűek lesznek balett tánc közben, a férfiak viszont a szememben inkább nőiesekké válnak. Tudom, ez művészet meg minden, de valahogy nem jött be. A fehér latex nadrág a maga átlátszóságában és feszességében azonban igen jól visszaadta a domborulatokat...férjem meg is jegyezte, neki is van ilyen jó segge. Hmm mondom, azért khm, nem biztos...De azért ekkora kukim nekem is van - jött a válasz, még jó, hogy hangos volt a zene és a meglepett kuncogásomat nem lehetett hallani :)).

Á, nem mondanám, hogy jó fotós lennék, csak simán szeretek gondolkozni egy-egy beállításon, hangulaton, témán vagy néha rácsodálkozni egy-egy gyönyörű vaskapura, motívumra, épületre, a természet színeire és formáira. Leginkább az apró dolgokat szeretem a szemem elé hozni, megfigyelni. Legnagyobb bánatomra nyáron szinte egyáltalán nincs időm ennek élni, de télen annál több, így izibe be is neveztem egy fotóversenyre, ahol minden héten témákat kapunk, amikből dolgozni kell. Nem fordult meg a fejemben az a merész gondolat, hogy én nyernék, pedig egy szuper kis objektív a jutalom, hiszen nálam sokkal profibbak is jelentkeztek erre a megmérettetésre. Csupán így "kénytelen" voltam elővenni a gépem, megfigyelni, elkezdeni megint ezzel foglalkozni, keresni és találni. Aztán örülni a késznek. Íme néhány kép az előző pár nap terméséből:

Architektúra

Őskövület síléc ultramodern bakanccsal

Éjszakai Tesco láz

Gyönyörű faragott ajtórészlet rozsdás kulcslyukkal. Szerintem csodaszép!

És az egészben az a jó, hogy sok képet a férjemmel együtt csinálunk, így közös program, élmény is van a fotók válogatásakor, ami külön plusz pont :).

A legrosszabb félős (horrorisztikus) filmek listáját bárki könnyen összeállíthatja, elmondom milyen tudnivaló szükséges a listához. Nézd végig a filmek címeit, válogasd ki azokat, amelyek csak 1 szóból állnak (+maximum névelő). Kész. Még csak a filmet sem kell hozzá látnod, hogy tudd, a film szar. Lássunk ezek közül párat, mely az elméletemet támasztja alá:

A massza (no komment...jön a massza, ami valójában egy massza...puding, és ahol megjelenik, ott mindenki meghal. Aztán a massza megy tovább és kész. Ennyi a koncepció).

A köd (ugyan ez...jön a köd és mindenkit kinyír).

Az árva (na...ez azért elég félelmetes film, nem annyira nevetséges kategória, mint az előzőek, egyszer nézhető).

És tegnap újabb remekmű keveredett a filmlistámra. Az esemény...komolyan mondom, abszolut beilleszkedik az előzőekbe, természeti jelenség, aminek senki nem tudja az eredetét, jön, lát és győz, mindenki meghal és senki nem tudja mitől. Az eseményben például a növények (!!!), amikor jött a szél, összebeszéltek és megölték az embereket, mert már idegesítette őket az emberi faj pusztítása. Mindenkit öngyilkosságba küldtek. Érdekes elmélet, de hogy a növény beszéljen rá valakire halált, az fura. Bizarr. Hmm minden esetre rájöttem, az egyszavas filmeket nem szabad megnézni! Továbbra sem.

Tegnap egy ismerősöm azt mondta, hogy még sosem evett kocsonyát, ezért amikor az került elé, nem tudta, hogy mi az. Betette a mikróba, de továbbra sem volt szimpi, így a kocsonya a kukában végezte. OMG!

Aki panelban él, számítson rá, hogy néhanapján kényszer-tornába kell fognia. Nálunk a lift hetek óta vacakol. Általában hetente egyszer biztosan elromlik, ilyenkor fél napig nem üzemel. A múltkor bringával indultam útnak (ami nagy szó, 15 kilométerre dolgozom), erre rossz volt a lift, cipelhettük le a bicajt a nyolcadikról (igen, megvannak a szép kilátásnak a hátrányai is...). Mire leértünk, a bemelegítés meg is volt! Általában akkor romlik el a lift, amikor reggel, 2-3 táskával a vállamon indulok dolgozni (kistáska, laptop, étel...), vagy amikor hazafelé botorkálok a 2 zsák bevásárlással (vagy az összes reggeli cuccommal + 2 zsák bevásárlással). Történt ez minap is, amikor hazavittem a laptopom, az összes cégben maradt cuccom (értsd: kb 5-7 kiló), anyósom is adott 2 napra ebédet + kistáska...aztán észrevettem, megint nincs lift! Hosszas anyázás után a negyedikig bírtam, majd kis fújtatás, lihegés és táskaátpakolás után végigvittem a 8 emeletet! Természetesen nem egyszer fordult elő ilyen kellemes meglepetés, múltkor vállaltam, a céges évzáróra elkészítem mindenki gofriját, azaz 20 főre kavartam össze az anyagot. Plusz bevásároltam ugyan ennyi emberre a szalonnát, kolbászt, kenyeret is a sütögetéshez. Ó hát épp akkor sem működött a lift, amikor ezekkel a batárnagy szatyrokkal hazaértem és felpakoltam...Kétszer fordultam, le is izzadtam. A héten nem is volt szükségem már edzőtermi látogatásra, annyira kifáradtam, bár a lábaim biztosan erősödnek és a tüdőm is tágul, szóval semmi kétség, a panelfitness tök jó dolog (lenne, ha én választanám ki kedvem szerint mikor gyalogolok fel és le).

Folytathatnám úgy, hogy "gyorsabban száll, mint a képzelet", de nem akarok plagizálni, ugyanakkor tényleg így van. Egyik nagy álmom volt, hogy a főnök fullos mercijét egyszer vezethessem. Imádom az autókat és imádok vezetni is. A héten egy terepjáróval közlekedtem több száz kilométert, ma azonban a bakancslistámról sikerült kihúznom egy tételt, a főnök megengedte, hogy vezessem a kocsiját. Hazafelé (persze kicsit büszkén, amit megértek) mutogatta, mit tud a kocsi, mit hogyan kell beállítani, milyen extrák vannak benne. Automata váltó, fehér bőrülés...talán ennyit elég mondani a luxuskörülményekről. Persze ezzel őt mindig cikizni szoktuk. Egyszer rászólt valamelyikünkre, hogy törölje le a lábát beszállás előtt, azóta a műtősöknél használatos kék nejlon "cipőt" hajtjuk neki, legyen mindig kéznél az autóban. Másszor azért szólt, hogy ne töröljük le a párát az ablakról, mert ottmarad a kezünk nyoma. Szóval khm...mindig csak álomnak gondoltam, hogy valaha vezethetem ezt a csodajárgányt, a Merdzsót. De ma ez is megtörtént, ez pedig részemről abszolút bók, hogy a kezeim közé engedi a főnök a kocsiját.

Azok, akik sokszor járnak fitness terembe, edzeni, sportolni, biztosan ismerik a meztelen nőkkel teli öltözőket, fürdőket. Nekem ez a jelenség még új és ráadásul annyira magamutogató sem vagyok, hogy csak úgy ledobjam a bugyim bárki előtt, legyen az akár egy nő. Szerintem a legtöbb nőnek vannak komplexusai és nem elégedett 100%ban a testével, ami a reklámok és a tökéletesség illúziója miatt egyáltalán nem meglepő. Én sem vagyok megelégedve, ezért is járok sportolni...Szia az elmúlt két hétben kezdtem el mozogni, akkor csapott pofon a cicikkel tömött öltöző, amikor beléptem. Engem ez frusztrál, az ember nem tud nem odanézni...ha meg odanéz, akkor egyből leszbinek gondolják. Pedig persze, hogy odanézel...megnézed másnak milyen alakú a melle, a feneke, 35-40 éves nőknek lóg-e tényleg a bőre, plöttyedt-e a másik popója vagy te jobb vagy mindenki másnál? Első alkalommal táskával vonultam be állig felöltözve a zuhanyzóba, majd mellém állt mosolyogva két huszonéves csaj, elég jól néztek ki. Rájöttem, a táskám nem fog kelleni, legközelebb nem viszem. Második alkalommal egy baromi jól karbantartott középkorú nővel zuhanyoztam, megállapítottam, legalább így akarok majd kinézni negyven évesen. Hogy ki jön be legközelebb, nem tudom, de már lassan kezdek akklimatizálódni a helyhez és a szokásokhoz. Talán nem takargatom magam egy-két hónap múlva, csakúgy, mint senki más sem az öltözőben.

Álmomban egy fantasztikus dolog történt, ellátogattam a SzórakoZoo-ba (ami nyilván nem létezik, mert az álmom találta ki)! Annyira csodálatos volt, hogy sajnáltam felébredni...Állatkerttel egybekötött vidámpark volt ez, ahol az akvapark részben együtt úszhattam a hullám medencében a delfinekkel, az elefántok a hátukon vittek és közben lefröcsköltek az ormányukkal. Elsétáltam a "madárházba", ahol szabadon repkedtek a madarak minden felé az ég alatt, szereztek maguknak zsákmányt, halat fogtak és úgy éltek, mint természetes közegükben. Gyönyörű volt a táj és a kilátás. Testközelből láttam egy jégmadarat ebédelni a könyöklőn, oda szállt le mellém. Annyira szép színes volt, hogy legszívesebben hazavittem volna...A lepkeházba már nem jutottam el, mert felébredtem. De annyira felemelő volt, az emberek az állatokkal együtt sétáltak, senki nem bántotta az orrszarvút, nem akarták levadászni az elefántot és az oroszlán se tépte szét az embereket. Egy ilyen álomvilágban éltem pár órán át, de bárcsak tovább tartott volna...Elmennék minden nap a SzórakoZooba állatokat simogatni és rácsodálkozni minden kis élőlényre...és az a nyüzsgés és mégis nyugalmas légkör, bárcsak ilyen lenne a világ!

hogy hivatalosan is felnőtt lettem és elhagytam gyermekkori városom. Azóta rengeteg minden történt, épp ezért is nehéz egy 10 éves osztálytalálkozón bármit is mondani a mindenkinek, akik régen mindennapjaim részei voltak valamelyest. Most, mintha semmit nem változtak volna, pedig volt, aki anyukaként vagy férjként tért vissza, mégis olyan volt, mint régen. Csak épp egyáltalán nem éreztem azt, hogy érdekelne bárkit is igazából mi van a másikkal, mi lett vele, belőle. Lehetne rengeteg dolgot mesélni, de egy fél nap erre nem elég, ha pedig érdektelenség is társul ehhez, akkor végülis 2 percben is össze tudom foglalni az életem. A konklúzió az, hogy a korábbi generációkhoz képest mi késésben vagyunk...Egy kolléganőm elmélete szerint az 5 éves találkozó az egzisztenciáról szól, a 10 éves a gyerekekről, házasságról, a 15 éves a válásokról. Nos, nekünk a mostani csak nagyon apró részében szólt a gyerekekről, egy valakinek viszont már most a válásról...akkor ez hogy is van? 5 év múlva fogunk csak a gyerek témánál tartani, de lehet, hogy lesznek, akiket még a szingliség kérdése foglalkoztat akkor is...Amúgy meg kit is fog ez érdekelni közülünk? Lehet, hogy senkit.

Utolért, eddig bírtam mikrofon nélkül. Nem, nem mindegy hol és hogyan, azért meg kell adni a módját, de ha egyszer ez az utam, akkor nem tudok ellenállni, mikrofon mögé ültem újra. Három hónap kihagyás után megint rádiós műsorvezető lettem a városunk másik rádiójában, az eddigi egyik konkurenciában. Választási lehetőség nem lévén muszáj volt döntést hoznom és engedtem a csábításnak, betanultam és hopp, máris a mélyvízben találtam magam. Mentőmellényt nem adtak, de teher alatt nő a pálma alapon egész jól bírtam a strapát, legközelebb még jobb leszek. Remélem vannak, akik örültek, amikor újra meghallották az ismerős hangot. Ezzel a hittel erősítem magam és a kitartásom az újbóli erőpróbához és a magas létra újbóli megmászásához. Mert minden helyen újra le kell tenned valamit az asztalra, akárhol is álltál eddig a létrán...

Nem mindegy hol laksz? A lényeg úgyis az otthonodban történik...

Élj úgy, hogy soha ne kelljen bocsánatot kérned. A "bocsánatot" inkább előzze meg egy jól átgondold cselekedet.

A természet néha vicces, néhol őszinte...néhol pedig csodálatosan gyönyörű, még fényképezőgéppel sem megörökíthető színeket produkál. Most a vicces és talán őszinte részből sikerült egy kattintást produkálnunk egy régi régi lakásbarlangban, ahol a falon a fent látható véset fogadott minket. Talán a régiek nem akarták, hogy mára bemutatóteremmé, múzeummá váljon otthonuk? Minden esetre egyértelmű és félreérthetetlen, ugyanakkor megmosolyogtató célzás. :)

A szabadság szó számomra azt jelenti, hogy nincs semmi, ami a pihenésemet zavarná...telefon, internet, tv, munka, emberek, levelek, logisztika, feladatok, otthoni munka, főzés, mosás, takarítás. Csak a csend, a nyugalom, a szeretet, szerelem, mi ketten, a család. Szép tájak, közös élmények, emlékek, illatok, forró tea, csípős hideg, összebújás, finom ételek, napsütés, erdő, állatok. És a fényképek, melyek megőrzik a Bükk színeit és a fejünkben élő képeket évek múltán visszahívják az ott ért érzésekkel együtt.

Együtt az őslénybarlang felé félúton.

A forró tea jól jött a hidegben.

Olyan szép...kék-zöld-türkiz, kristálytiszta víz, sárga-barna levelek...Ez az ősz.

Séta a Szalajka-völgyben.

A lemenő nap fényei...ilyet is csak a természet tud festeni.

Szellem az égen.

A párkapcsolatokban és egyéb emberi kapcsolatainkban is komoly tényező a szégyenlősség és hogy ki mikor és mit enged meg magának. Engem például kifejezetten zavar (már lassan két éves házasságban is) a pukizás, nem nyitunk egymásra a WC-n és nem borotválom/epilálom előtte a lábam. Persze biztosan vannak olyan helyzetek, amikor bizonyos tabuk leomlanak, de amíg ezekkel a helyzetekkel nem találkozom (pl. eltörne mindkét karom és nem tudnám kitörölni a fenekem...vagy amikor majd babát várok és óriási lesz a hasam és nem tudok epilálni...), addig nem tudom tolerálni a fingást...Próbálom megőrizni üde nőiességem és makulátlanságom amíg csak lehet :).

A családok többségében - legalábbis nem reprezentatív felmérésem alapján - megengedett a büfizgetés, a pukizás és társai. Nálunk ezek a tabuk még állnak. Amúgy a pukizásról (fingás, galamberegetés, durrogtatás, pukkantás, purcizás...) is mindenkinek más a véleménye. Egyesek szerint a hanggal van a baj, mások szerint a szaga gusztustalan. Legjobban akkor járnánk, ha sunyi laposat és szagtalant tudnánk előállítani, de még a kisbabák pukija is baromi büdös...akkor egy felnőtté?! Vajon mennyi idő kell ahhoz, hogy egy társas kapcsolatban merjünk a másik orra alá befingani? Néha azért becsúszik, de olyankor én is laposkúszásban osonok el a tett színhelyéről arcom vörösben úszik...

Ma már mindenféle nevet lehet anyakönyveztetni. Ha bevetném az értékesítői és egyéb kommunikációs képességeimet, tutira még a Tükör és a Kapuháló neveket is kaphatná a gyerekem. Ebből kiindulva próbáltam megalkotni a legélhetőbb férfinevet, ami csak eszembe jutott, természetesen a lehetetlen kategóriából. Így jutottam el a Blue-ray-hez, ami csengésre férfias, talán még eladható is lenne nemzetközi vizeken, mint magyar név. Mindehhez találnom kellett egy kicsit hétköznapibbat is, hogy a kettő együtt tökéletesen hasson. Így kész is volt a tökéletes névválasztás Alice elsőszülött kisfia részére csodaországban: Blue-ray Jackson! Váó!

Ha nem baromkodással töltöm az időt, akkor a Bálint és a Márton nevek az igazi befutók nálunk...lánynévből még mindig nem sikerült teljesen választani, de a Bori van nálam az első helyen. Az annyira cuki (és a monogramot sem kellene áthímezni a tornazsákon)! A Luca, Panni, Gréta és Hanna is egészen elnyerte tetszésem, bár mindegyik elég elcsépelt név manapság és nem vagyok az a fajta, aki a kommersz, átlagos dolgokat kedvelné, így annak sem örülnék, ha minden harmadik kislányt úgy hívnák majd az oviban, mint az enyémet. Joggal gondolhatja azt bárki, hogy a két kedvenc fiúnév is dettó, de a vezetéknévhez más nem illik úgy igazán, ami tetszene is...Lányból még a Korinával és a Kornéliával is kacérkodom, de valahogy mindig egy öreg mamit látok magam előtt, amikor ezeket kimondom...Pedig szép nevek. Alszunk még rá párat, mire oda jutunk, de asszem érezni fogom, melyik lesz számára a tökéletes, ha majd eljön az idő.