Lezárult egy újabb fejezet a gyerekvállalás témában az életünkben. Egy éves próbálkozás után teljesen elkeseredtünk és dokikhoz fordultunk válaszokért. Most végére jártunk a dolgoknak, de nem lettünk okosabbak. Annyit tudtunk meg, hogy anatómiailag mindkettőnkkel minden rendben, nincs semmi testi akadálya a baba érkezésének, az azonban mégsem akar valami miatt jönni. Csak miértek vannak, válaszok nincsenek. Biológiai akadály nincs, de talán lelki?...azt hiszem mostanában jön el az a pillanat, amikor a kétségbeesésből befelé fordulás lesz és mindketten mélyen magunkba nézünk és erős nagytakarítást tartunk, rendet rakunk.

A HSG-től rettegtem...sokfélét hallottam már erről a vizsgálatról, egyben azonban mind egyezett, rémtörténetek voltak. Szóval teljesen befosva érkeztem a kórházba erős kísérettel, a férjemmel, aki kétszázszor elmondta az ajtó kinyílásáig, hogy minden rendben lesz és nem fog fájni. Nem hittem neki, mert ő nem is nő és azt se tudja milyen a menstruációs görcs, persze a dokinak se hittem, mert ő sem tudja...azoknak hittem, akik már átélték és később elmesélték, hogy az ellenségüknek se igen kívánnák azt az érzést, amit a vizsgálat alatt éltek át. Szóval ezekkel a mondatokkal a fülemben bemasíroztam a laborba, majd onnan egy kihallgatás után a dokival a vizsgálóba. Szerintem fehérebb lehettem, mint alapból, teljes remegés és hányinger vett erőt rajtam, de próbáltam erősebb lenni, azért mégiscsak ciki lenne lehányni a dokit. Elmondta mi fog történni, aztán már csak sorjában ment minden a maga útján én pedig próbáltam végig nagyon erős lenni. Kábé 2 percig tarthatott és messze nem ment el odáig a történet, ahogyan előzőleg megismertem a sztorit az elmondásokból. Felfeküdtem az ágyra, kacsa be, katéter be, kontrasztanyag befecskendez - itt éreztem fura, kellemetlen, feszítő érzést (kb. egy erősebb menstruációs görcs), aztán a doki már mondta is, hogy na ennyi volt, kész is, végeztünk. Kattant párat a röntgengép a hasam felett és már szállhattam is le felöltözni a kótyagos fejemmel. Kibírtam, túléltem. Mindkét petevezetékem szépen átjárható volt, itt sincs gond, a méhem is rendben. Két napos kórházi megfigyelés helyett a meleg nappalinkat választottam és a szakszerűnek nem mondható, de szeretetteljes gondozást. A napom úgy telt, mint akit fejbe vertek, álmos és fáradt voltam, csak vonszoltam magam ide-oda, fetrengtem egész nap, fájt a hasam...Másnapra már alig éreztem valamit, kis hasfájás, de kibírható.

Talán később mégis azt mondom majd, jobb is, hogy ezt az egy évet még kettesben tölthettük a férjemmel. Most ki kell használnunk minden közös időt, mert később olyan úgyis kevés lesz...Kisbabával az élet teljesen más lesz, de lassan asszem tényleg készen állunk rá, hogy fenekestül felforgassunk magunk körül mindent. Hárman.