Nagyon régen fogtam a kezemben hegedűt...gyerekkoromban döntöttünk úgy, hogy ha hangszer, akkor ez lesz, a hegedű. Mert abszolút hallásom van és mert hosszúak az ujjaim (bár nem tudom melyik volt előbb...:)) és gondolom azért is, mert az osztályban csak ketten hegedültünk, szóval kellett az ember. Hát, most már bevallhatom, zongorázni szerettem volna. Mindig is irigyeltem azokat az embereket, akik a két kezükkel teljesen más dallamokat játszottak, csodálatos nézni és hallgatni is. De maradt a hegedű és egész elfogadható szinten megtanultam játszani a hangszeren. Aztán egy idő után abbahagytam, majd szinte el is felejtettem. Most a férjem emlékeztetett rá, hogy van itthon egy hangszer, elő kéne vennem, ne csak porfogónak legyen, ő meg amúgy is szívesen meghallgatná, hogyan játszom. Konkrétan egy dalra van teljesen ráizgulva, a Keresztapa betétdalára. Hát...előkerült a hegedűm, amit Erdélyből kaptam a rokonoktól, nagynéném férjének az apjáé volt, ő játszott rajta sokáig. Most meg az enyészeté lett az egyik hangolókulcs, csúsznak a húrok...bevittem átnézetni és megjavíttatni az egyik helyi kisiparoshoz, aki körülbelül kiröhögött, hogy ezen a laikus által otthon barkácsolt hegedűn akarok játszani? Hát ezt majdnem teljesen szét kéne szedni és újra összerakni új alkatrészekkel...Hát, felvilágosítottam, hogy nem a szimfonikusoknál játszom és koncerteket sem fogok vele adni, így 40 ezret most nem akarok rákölteni, de azért a csavarokat és a húrokat kicseréltetem...Jövő hét végén már Edvin Martonné leszek, a szomszédok pedig a pokolra fognak kívánni...asszem.

Mert a lényeg a részletekben rejlik...