Taormina – I love you! Ma ellátogattunk ebbe a csodálatos hegytetőre épült középkori hangulatú olasz városkába. A buszsofőr ma sem volt szívbajos, amikor a szerpentinen kanyarogtunk felfelé azon a két sávos úton, amin a busz is alig fért el. Balra szakadék és tenger, jobbra sziklafal (a tükör szinte súrolta a falat a hajtűkanyarokban). Ezek a sofőrök egyébként nagyon látványos produkciókra képesek, cirkuszban kéne mutogatni az ilyet (itt a jogsi mellé mutatványos igazolvány is szükséges lehet…).

Taorminában sok templom, várrom, romos épület, macskaköves utca, pici utca, pizzéria, szálloda és egy teatro greco is van (ami egyébként római, csak a görögök „felújították” J). Az útikönyvünk sétaútvonalát követve elmentünk megnézni a templomokat, a tereket, szobrokat, szökőkutakat és a színházat is, ahol ebben az évben talán nem lesz több előadás (épp bontották szét a színpadot és a nézőteret is, marad a régi, megszokott, hegy tetején álló romos teatro). Káprázatos a kilátás az Etnára (aminek mára havas lett a teteje!) és a tengerre is. Hajdanán nagy kakasviadalokat és gladiátorharcokat tarthattak itt (jó, az elsőt csak viccnek szántam, bár kakasból ma is volt arrafelé egynéhány). A színház felé vezető szűk kis utca tele van kacatot áruló boltokkal, ahol az etnáról származó lávából faragott Szűz Máriától elkezdve az I love Taormina feliratú pólókon keresztül a többi turista csalogató csecsebecséig itt minden volt. A boltok a főutcán Louis Vuitton (eredeti) táskákat, Guess szemüvegeket és olasz ruházatot kínáltak elég borsos áron, az éttermekben is elég szépen mérték a kávét (4-5 euró az espresso). Az összes helyi látványosság felkutatása után az éhségünk csillapítása után kezdtünk kutatni, a megfejtést egy kieső utcácskában találtuk meg, a kis helyi étteremben Catania szintű pizza árakkal találkoztunk. Miután tele lett a pocakunk, lesétáltunk a siklóig, melyre retúr jegyet váltottunk, a város aljába, a tengerpartra, a kikötőig vitt minket a levegőben száguldó kis kabin. Nem sok sétával eljutottunk Isola Bellára, mely az előzetes tájékozódás alapján favorit volt nálam. Élőben is ugyan olyan csodálatos, mint képekről. A kis sziget/félsziget (attól függ mekkora a vízállás, mi ma bokáig vizes lábbal tudtunk átsétálni a partról) a város tengerpartja mellett fekszik, úgy néz ki, mint egy növényekkel borított óriási szikla, kavicsos parttal. A víz sekély, de épp elég mély ahhoz, hogy a búvárkodást kipróbálhassa az, aki még kezdő ebben. Mi kipróbáltuk.

A halak csodálatosak! Még sosem láttam ennyire szépeket ilyen közel hozzám (hát jó…az akváriumban otthon is vannak halak, de azok picik és nem ilyen szépségesek, az állatkertben meg be vannak zárva). Odaúsztak egész közel a lábamhoz, megnézhettem, szinte megfoghattam őket. Volt kicsi, nagyobb és 20-30 centis is. A sziklák körül voltak legtöbben. Csíkos, zöld, sárga, piros, kék. Fehér, fekete pöttyös és egyszínű, a mélyben, a sziklákon úszó és a felszínen cikázó. Ezer színben pompázó, a napsütésben megcsillanó vízi világ, mely bearanyozta napomat. Aztán lement a nap, a halak is lassan nyugovóra tértek mi pedig hazajöttünk pihenni a napsütéssel együtt.

PS: egy fiatalabb sofőr hozott haza minket, aki nem volt szívbajos, bár lehet ma szakított vele a nője…60-70-el tepert végig a szerpentinen, a féket az utolsó pillanatban húzta be, majd’ lefejeltem az előttem ülőt…A kanyarokat nem sikerült valami simán bevennie és kétszer lefulladt útközben. Na ez milyen sofőr???

A mai napon megengedtünk magunknak egy kis pihenést. Nem utaztunk 2 órát busszal, nem keltünk korán és nem futkároztunk egész nap. Nem mintha ez teher volna amúgy, mert édes teher a nézelődés, csak azért fárasztó és egy nászút mégiscsak a pihenésről is kell szóljon. Ma 9-kor keltünk, komótosan reggeliztünk és bosszúból a tegnap gyanúsítgatás miatt (miszerint mi hagytuk piszkosan a konyhát…ami nem igaz) mindent megettünk, amit kihoztak, sőt! Igazából az egésznek semmi értelme, de mi jól szórakoztunk rajta (aztán megkérdeztük face to face mi a probléma, nálunk, magyaroknál ez így szokás).

Délelőtt kellemes sétát tettünk a Botanic Gardenben, ami nem messze található szálláshelyünktől. Volt rengeteg féle virág és növény és elegendő alkalmas felület arra, hogy rengeteg közös képet készítsünk a burjánzó dzsungelben. Még „aquariumot” is láttunk, ami itt annyit tesz: szökőkút kút nélkül, halakkal és növénnyel (pedig már kezdtünk reménykedni, hogy tényleg látunk akváriumot halakkal, de sajnos a halakat is alig láttuk J). Voltak pálmák, broméliák, fikuszok, orchideák és cactusok (méter magasan az ég felé álló fallikus szimbólumok) meg csomó minden más növény, amit nem ismertünk, de jól néztek ki, latinul meg nem tudunk, hiába volt jól kitáblázva minden. A jegyárus csaj zoologikot emlegetett, amire felcsillant a szemem, hogy juuuuuj állatkert, szerintem nem tudott ő sem latinul, angolul se, de állatkert nincs a városban, hiába kerestük a térképen.

A botanikus túra után a market felé vettük az irányt, ahol tutto uno euro, mégse találtunk sok mindent. Pedig volt Gucci és Prada táska, napszemüvegek, pénztárcák, cipők meg minden. Mint kiderült, deficites volt a 3 eurós ruha megvásárlása, hiszen ma már csak 2 euró volt minden ugyan ott. Fuck. Viszont vettünk egy Adidas cipőt alkudva 40-ért, gyanítom nem eredeti, vagy lopott, én nem tudom, de gyanús volt nagyon…Van még belőle rengeteg, még bizniszt is lehetne erre építeni, és van, aki épít is.

Ebédelni csak 3 körül tudtunk, mert akkorra ürült a reggeli után a hasunk (élelmes magyarok). Ebéd: tonhalkrémes szendvics paradicsommal. Ennyi. Délután elsétáltunk az egyetemi negyedbe, ahol megnéztük a jó öreg egyetemet, még Archimédesz kéznyoma is ott volt az ablakon a porban, olyan régi ez az egyetem. Az épület nagyon szép, barokk stílusú, a katakombákban és az erődítmény többi részén a diákok kellemes biztonságban érezhetik magukat minden időben. A kertbe nem lehetett kimenni, mert minden ajtóról leszerelték a kilincset, gondolom egyszer már valaki meglovasította a gyönyörű, mozaikokkal kirakott kis pagodát, aminek a tetejét láttuk a fáktól. Hazafele shoppingoltunk is egyet, majd vacsora időre került sor. Pizzázni nem akartunk, az olcsó tésztázó helyünk (2 emberes adag tészta 5 euró…máshol egy francia méret 8, szóval J) zárva volt, copertit nem akartunk fizetni, maradt a morcos öreg a kebabosnál, ahol annyira finomat csináltak, mint amilyet még sose ettem (2,5 euró, coperti 0!). Az antipastik még mindig váratnak magukra, nem találjuk őket sehol, pedig egy baconos spárgára már nagyon fáj a fogam.

Ma reggel felhős, hűvös idő révén Siracusa felé vettük az irányt. 2 órás buszos utazással tettük meg a 60 kilométeres távot a kikötővárosig, mely Szicília majdhogynem legdélkeletibb csücske. A buszsofőr pedig valószínűleg váliumon él, ezt megállapítottuk pár kormánykapkodás és WTF után, hogy bizony-bizony keményen ellenállónak kell lennie az idegeinek a barom sofőrök és az idegeskedően türelmetlen hülye befurakodós fiatosok között. Kétszer sokkot kaptunk a városi dugóban, amely rosszabb volt, mint Cataniaban bárhol, nem számoltam hányszor okozott dugót egy épp bevásárolni induló és az út közepén „leparkoló” autós, a körforgalomban tötykörésző kis balf¤¤sz vagy a tolakodó és 3 sávra az utat kiszélesítő dzsippes. Most nem akarok sztereotípiákat gyártani, mert nem is lehet, ezeket az eseteket azért emeltem ki, mert épp láttam, vagy mert miattuk majdnem lefejeltem az ablakot. 40 perces késéssel beért a busz, a sofőr higgadt volt, mi pedig csodáltuk.

Siracusa egy koszos nagyváros, tele körforgalommal, egyirányú utcával, türelmetlen autósokkal, sok-sok turistával és a világ egy apró gyöngyszemével; Ortigiával. A kis falvacskának tűnő belvárosi rész, mely a történelmi óváros is egyben, a városból kinyúló apró félszigeten találjuk, Siracusaval egy kis híd köti össze. Mindkét oldalán halászbárkák, óriási hajók és kis vitorlások a kikötőkben. Sok-sok apró hal a tengerben és sok szép barokk és gótikus építésű házzal, érdekes kis sikátorokkal, szökőkutakkal és pazar templomokkal, dómmal.

A mai nap megkaptuk azt, amiért ide jöttünk: szépséget a szemünknek, tengert, édes semmittevést és dolce vitát. Finom pizzát, melyet a dóm előtti téren, mely talán egyik legszebb azok közül, melyeket valaha láttam (közben kis szitkozódás a laza személyzet miatt, akik 15 percig simán elnézik, ha a vendég megérkezik és nincs sehol helye, a leszedetlen asztal mellett ül le és vár és vár, már majdnem elmentünk, aztán végül egy bácsika emelte fel a hangját, hogy na azért már mégis…mi fizetünk itt, megkaptuk az étlapokat).

Rengeteg gyönyörű épület és hamisíthatatlan olasz stílus, apró kis utcácskák, szép balkonok, teraszok. Tisztaság volt, könnyű szellő, napsütés és élveztük. I love Ortigia!

Coperti: azaz kiszolgálási díj, legalábbis mi így fordítottuk le magunknak a számlán külön feltüntetett tételt, melyet eddig mindenhol külön kiszámláztak. Rafkósok az olaszok, élelmes népség, azt meg kell hagyni, hiszen előre kivédik azt, hogy esetleg az arrogancia, a hanyagság és a flegma kiszolgálás miatt ne hagyj borravalót. Mindenképpen hagynod kell, méghozzá 2 eurót fejenként, azaz mi minden egyes kajáláskor 4 eurót fizettünk (még 1-1 pohár bor, egy pizza után is). Kicsit nevetségesen hangzik, hogy a pizza árának felét még ráadásként ki kell fizetnem, de ez van…legalább lehet legálisan parasztnak lenni. Magyarországon ezeket a pincéreket nem alkalmaznák szerintem sehol, mert azt a mérhetetlen undokságot és hányavetiséget, amit itt tapasztaltunk mi nem engedjük meg magunknak soha.

Aki tartós körömlakkot szeretne, annak javaslom, hogy vegyen 2-3 drágább, minőségi lakkot és fesse ki a körmét 3-4 naponta olyan színűre, amilyenre szeretné. Ez körülbelüli becsléseim szerint 3.000,- forintból kivitelezhető. Aki lusta, az kérjen ilyet a manikűrösétől, aki szépre varázsolja körmeit ugyan ennyiért, de azért a tartósságot tekintve csodákat nem várhatunk. Nekem garantálták a 2 hetet, az a minimum, amíg megmarad bármilyen munka mellett. Ezt sose szeded le, le se lehet mosni, max. ha 20 percig áztatod acetonba, majd lenő a körmöddel együtt és majd akkor újra lesz saját körmöd, addig ez van, ha tetszik, ha nem. Ezzel a tudattal jöttem ki 1 hete a manikűröstől (gondoltam, muszáj kipróbálnom ezt az újdonságot, most ez a menő, csakúgy, mint a scrampi –na azzal is jól megszívtam). Nyaraláshoz gondoltam ez fantasztikus lesz, nem kell a körmeimmel bajlódni. Nos…lehet, hogy az én körmeimmel van a baj, de 1 hét után simán lejött az összes, már 3-4 nap után elkezdett lepattogzani a végeinél, aztán a tövénél is levált 1-2 kisebb-nagyobb darab. Én pedig mivel ezt utálom, ezért az ocsmányságot meguntam pár nap múlva és az összeset leszedtem, ahogyan pattogtak tovább. Csak egyszerűen le kellett húzni, nem igényelt nagyobb erőfeszítést. Biztosan van olyan lakk is, vagy olyan köröm (vagy olyan ember), akinek ez jó, megmarad, soha nem jön le; nekem nem vált be, inkább költöm ezt a pénzt körömlakkra és fél évig meg van oldva a köröm kérdés.

A mai nap egyik érdekessége, hogy míg eddig a nyarat élveztük, ma beköszöntött Cataniaba az ősz – reméljük, csak egy napra. Már reggelinél hűvös volt, de aztán szépen kitisztult az idő és elsétáltunk a közeli hatalmas parkba (Belliniről nevezték el, ő a város egyik büszkesége), ahol sok érdekes növényt és szép szökőkutat, szobrot láttunk. És még egy kínai mennyegzői menetet is láttunk, a menyasszony szép volt, a vőlegény elég emoba nyomta. Érdekes volt látni, hogy messze otthonuktól is tartják szokásaikat, minden vendégen, aki velük érkezett a parkba a fényképezkedésre kicsi, piros és giccses kitűzőt viselt. A parkban volt egy baromi nagy gyökerű, régi, őskövület fa is, mellyel fotózkodtunk. Megfordultunk a marketen, ahol igazából friss paradicsomot (szottyos) és szőlőt vettünk.

A nap fő eseménye az Etna grand tour, melyre délelőtt jelentkeztünk. Fél napos túra fél négytől fél 10-ig, melyre 6 fő jelentkezését várták, egy dzsippel mentünk közösen. Eljöttek értünk a szállásra, majd indultunk a többiekért. Egy idősebb házaspár már a kocsiban ült (amely elég leharcolt volt, az egyik tükre például szikszalaggal volt visszaerősítve a helyére és a hátsó kerekek is laposak voltak, szóval emiatt Phil – az egyik utazótársunk – szólt is a sofőrnek, aki egyben a túra vezetője is volt. Jenny és Phil Ausztráliából érkeztek Szicíliába 21 órás repülőúttal(!!!). A másik pár 30 körüli volt, őket annyira nem ismertük meg, mert legalább annyira nem tudtak jól angolul, mint mi, csak ők nem is beszéltek (csak olaszul, mert olaszok voltak, a sofőrrel jól elvoltak). Elindultunk az Etna túrára, 1,5 órás autóúttal értünk fel a hegy tetejére. A városokon át kellemesen megfigyelhettük az olasz közlekedési kultúra kiemelt elemeit, mint a koccanás, a dudálás, előzés, rossz parkolás…stb. Út közben eleredt az eső, emiatt a 2200 km szintkülönbség és a -15 fok lehűlés mellett még a szakadó eső és a szél is megnehezítette betekintésünket a vulkánok életébe. Mivel az első 5 perc alatt szétázott a kardigánom, ezért nem bírtam a önfejűségemmel mit kezdeni, muszáj volt kölcsönkérnem egy pulcsit a túravezetőtől (45 körüli fickó, nem a Milánóból öltözött, az biztos), ami nagyon nagyon jól jött, mert nem fagytam teljesen át (azóta is remélem, hogy nem fáztam fel). Az eső szakadatlanul esett, a szél pedig nem fújt, mert az nem ilyen, ez már rendesen tornádó szerű volt, régen láttam ennyire vad szelet. A kis caldera enyhülést hozott bántalmainkra, mert a barlangban nem észleltük a környezet viszontagságait, csak a sötétben a fejünkre növő sziklaernyőkre és a lábunk alatt mobilissá váló kavicsokra (bocsánat, láva bazaltokra) kellett csak figyelnünk. Megnéztük az utolsó lávafolyam pusztítását és a láván növekvő szép kis ültetvényeket. Megfogdostuk a lávadarabkákat, párat pedig a táskánkba tettük, remélve, a reptéren nem kobozzák majd el. A kövecskék olyanok, mint a habszivacs, könnyűek, feketék és el sem tudja az ember képzelni, hogy mekkora pusztításra képesek nagy tömegben. Jártunk egy már nem aktív kráterben, amely már majdnem a topon volt, megnéztük a naplementét és a távolban az éget bevilágító villámokat is. Fényképezkedtünk, nyeltük az angol információkat és az új olasz szavakat. Csupa fekete kőzet volt minden, az aszfalt félelmetesen kanyargott felfelé és lefelé, az úttestet ellepte a szél által odahordott füst és hamu.

Jártunk az Etna tetején, a világ legmagasabb működő vulkánján, Szicília legmagasabb pontján, ahol bámulatos a kilátás az éjszakai városok fényeire, a naplementére és az olasz gazdaság szőlőültetvényeire, ahonnan isteni borok származnak. Etna = The Lady (illetve Modzsibelló).

Vacsorára eltökéltük: mi tengeri finomságokat kóstolunk ma meg, hiszen mégiscsak egy tengerparti városban vagyunk, kikötő és halpiac is van, sok finom friss fogással szolgálnak a napi zsákmányból.

Egy közeli étterem mellett tettük le voksunkat, ahol menüben kínálták a tengeri mindent. Előétel: tésztaféleségek, főfogásként pedig grillezett tintahal, kardhal vagy scrampi (=rák). Na mi úgy döntöttünk, hogy biztos ami biztos alapon egy menüt kérünk tengeri mindenekből és válogatunk az étlapról hétköznapibb ízeket. A tészta paradicsomos, fokhagymás, kardhalas spagetti volt parmezánnal. Na ez egész finom volt, az én ízeimhez képest elég fűszertelen. A másik tésztaétel paradicsom szószos, fokhagymás, borsos, füstölt sonkás metélt volt sajttal. Hát, nem is kell mondanom, elég hamar cserére került sor közöttünk. A főfogás: grillezett rák zöld salátaágyon. Na gondoltam milyen menő kaja már ez, hát azt gondolom egye meg az, akinek van hozzá elég gusztusa, hogy ilyen undorítóságot letuszkoljon a torkán (vagy akinek nincs szagló vagy ízlelő szerve…vagy akinek nagyon sok pénze van és ezzel akarja megmutatni, de akkor egy barom). A rákokat egészben (!!!) hozták ki a tányéron, amikor letette a pincér majdnem felugrottam az asztaltól, azt hittem kimásznak a tányérból. A lábaik égnek meredeztek és villogtatták rám a hőtől kifolyt borsszemüket. A csápjaikról már nem beszélek, mert majdnem az orromhoz értek, amikor megszagoltam az ételt. Nekem kell megpucolni? Most komolyan? Te jó ég, megfogni is alig mertem…próbáltam villával, késsel, végül kézzel, mert máshogy nem ment. Már a kipáncélozásnál is forgott a gyomrom és nyeltem a könnyeimet is, hogy ekkora barom vagyok, hogy ilyen szart rendeltem ennyi pénzért…Próbáltam letuszkolni a torkomon, elvégre miattam jöttünk ide, de nem ment, mert amikor a számhoz ért megszagoltam. A disznóperzselés és a csirkekopasztás vegyes szaga egy kis 1000 éves faszenes grillező vasrácsaira odaragadt legalább 20 féle megkövesedett maradvánnyal vegyülve. Ez csapta meg az orrom és még szerencse, hogy mellettünk egy nagy leander volt, legalább tudtam, ha kell, van hova fordulnom. Szerencsére nem kellett, gyorsan tálat cseréltünk, addigra én 3 rákot megszabadítottam páncéljától, az egyik fejéből zöld trutyi folyt ki (az agya??? nem tudom). Hát én még ilyen borzalmat az életben nem láttam és nem is ettem…maradok a pizzánál, bár a tegnapi bivaly mozarella is megtette áldásos tisztító hatását szervezetemre, de attól még a pizza, az mindig is pizza marad.

Ma a tengerparton töltöttük a nap jó részét, lévén vasárnap van és semmi nincs nyitva, senki nem dolgozik és semmit nem lehet csinálni. Így reggeli után elsétáltunk a buszállomásra, ahol vettünk jegyeket és elmentünk a La Playa-ra. Amit persze nem tudtunk hol lehet, de a sofőr rendes volt, szólt, amikor odaértünk. Csak azt nem kérdeztük meg, mikor megy visszafelé busz…Amúgy az olaszoknál még menetrend sincs, látszik, nagyon ráérős banda ez. Amikor jön a busz, akkor jön és kész, felszállnak rá, majd leszállnak.

A tengerpart homokos és elég gyér volt, nyáron biztos sokkal nagyobb a forgalom, de legalább kellemesen elfértünk, nem volt tömegnyomor. Az öltözőbódékat már kezdték szétszedni, a napernyőknek hűlt helyük nem volt. Csak a medúzák úszkálgattak magányosan a tengerisaláták között. Meg a halak. Mert halakból van jó sok erre felé, a sekélyebb vízbe is simán kiúsznak ezek, meg a rákok és a kagylók is. Kagylóhéj rengeteg van, saláta is (nem tudom mi ez a zöld nejlonzacskónak álcázott kis élőlény, én salátának hívom, tök ugyan úgy néz ki). A mai nap tanulsága: a 30 faktoros naptejet mindenképpen el kell kenni a bőrön, akkor is, ha szórófejes (csak mert most van egy fehér zsiráf a piros hátamon). A tenger amúgy csodálatos! Kellemesen hűs a vize, zöldeskék és határtalan, folyton hullámzik, él, lüktet. Olyan, mint a repülés, benne mindenképpen aprónak és jelentéktelennek érzed magad.

Rengeteg féle sütemény és édesség van erre felé. Az olaszoknál sok olyan alapanyag van, amiért nálunk ezreket fizetnének, ezek meg „olaszosan” használják fel a dolgokat, azaz elég slendrián módon. Pisztácia és mandula érdekes cukros valamibe forgatva golyó formájában, mignonok, gyümölcsnek tűnő marcipánok, kandírozott és csokizott narancshéj…

Igazából annyira sokféle dolgot csinálhatnának azzal a sok alapanyagból, ami rendelkezésükre áll, a tárház végtelen, én biztosan nem pazarolnám el ezeket. A kiszolgálás sem túl kedves, nem olyan, mint nálunk. Itt biztosan arra mennek, hogy „na megint itt egy turista, holnap már úgysem látom, teljesen mindegy hogyan viselkedem”. A borravalót már a nyugtában felszámolják, erre külön nem kell számolnunk (fejenként két euró a kiszolgálási díj – itt így hívják. Pazar.).

Rutinosan 8 körül ébredtünk (illetve engem felkeltettek hosszas kérleléssel), majd lementünk reggelizni. Az olasz reggeli nagyban különbözik a magyartól. Abban, hogy itt egyáltalán reggeliznek és abban, hogy mit (mert magyar ember reggelizni vagy nem szokott, vagy szalonnát eszik joghurttal és műzlivel). Az olasz könnyedén fogyasztja reggelijét; állva egy kis talponállóban a barátokkal, családdal, majd siet dolgozni. A reggeli kávéból és croissantból áll (ennyi, nem viszik túlzásba a dolgokat). Szerencsére mi „kontinentális” reggelit kapunk, ami azt jelenti a helyiek szerint, hogy ugyan olyan olasz stílusú reggelit kapunk, mint amilyet ők is fogyasztanak, csak többet, mert magyar ember 1 kis lekváros búrkiflivel nemigen lakik jól. Croissant, 3-4 féle pirított kenyérke, lekvárok (narancsos az isteni), kekszek, tea, kávé, narancslé. Kolbászt vagy felvágottakat szerintem csak hírből ismerhetik. Jól teleettük magunkat, mert tanulva a tegnapi ebédelésből ma már tudtuk, ebédelni nem fogunk. Megkérdeztük szállásadónkat is, hogy az olaszok mit ebédelnek: nos, pastat (=tészta). Sajnos ezekből kóstolni ebédre nemigen lehet, mert nincs nyitva semmi (komolyan semmi!!).

A napot reggeli után egy nagy sétakörrel kezdtük, mellyel a történelmi belvárost ismertük meg közelebbről. Elmentünk az elefántos kútig, majd a halpiacnál elkanyarodtunk a nagy, koszos főutca felé. Bementünk megnézni a görög színház rommaradványait. Csodálkoztam, hogy van pofájuk elkérni 4 eurót fejenként a lepusztult romhalmazért. Hozzá kell tennem, hogy felépített színpad is volt ott világítástechnikával, hangosítással, tehát feltételeztük, hogy itt bizony szoktak előadások lenni. Végülis szép volt, olyasmi, mint a római Colosseum, csak kicsibe és ezerszer lepusztultabba. Majdnem megkérdeztem elfogadnak-e sajtóigazolványt, de a bácsika nem tudott angolul, így nem forszíroztam a kérdést. Elsétáltunk egy bazinagy várhoz, amibe nem lehetett bemenni csak jegyváltással és mivel itt is kutatások darabjait nézhettük volna meg, ezért ezt kihagytuk (spóroltunk 12 eurót). A mini vár körül sok étterem és bár volt (mind zárva, mert olyan 11 körül jártunk arra). A térkép segítségével betájoltuk magunkat a kikötő felé, hogy megnézzük a sok hajót, halászbárkát és a tengert. A kikötő felé vezető úton olyan lepusztult városrészen mentünk át, hogy azon gondolkoztam, tényleg egy fejlett civilizáció városában vagyunk vagy eltévedtünk valahol…A történelmiséget mutatja, hogy a történelmi időkből ott maradt elpusztult patkány és kibelezett félig eloszlott galamb tetemek között kellett szlalomozni, hogy 1 utcányi utat megtegyünk. Esküszöm Szombathely-Csorna között nincs ennyi döglött állat az utak mentén, mint itt 100 méteren. Nagyon durva volt, csupa bűz és kosz minden fele. Na miután szépen felfordult a gyomrunk, megpillantottuk a kikötőt, ami civilek számára zárva volt, így cseszhettük a 2 órás sétát, de még a tengert se láttuk, mert a hajók kitakarták.

Egy nagy körrel, valamivel kellemesebb utakon visszasétáltunk a belváros felé, láttunk 1-2 koccanást, amit elintéztek egy basta felkiáltással és mentek tovább. Az Etna utolsó kitörése óta az utcán parkoló BMW-t is felfedeztünk, a vulkáni hamu erősen megtette hatását. Megnéztük a Bellini Színházat, ami zárva volt és felfedeztünk egy, a szállásunkhoz közeli alimentárit is, ami olyasmi, mint a Spár, szóval elég sok minden volt. Minden tök hülyén van kiírva, nehéz kiigazodni az árcetliken és mivel olaszul se értünk, ezért nem mindent ismerünk fel. Viszont a tegnap esti 10 eurós borozásunk után (2 deci!!!) ma úgy döntöttünk veszünk egy üveg Vino frizzantét, behűtjük és majd esténként elkortyolgatjuk (2 euró volt 1 liter).

A szállásunkon van egy bidé, mi még ilyet sose használtunk. Nagy fejtörést okozott egyáltalán az, hogyan hozzuk működésbe a kis, alacsonyra épített vécécsészét. Igazából többféle irányba és erősséggel lehet belőle a vizet kicsalogatni és már arra is rájöttünk, hogy nem csak hideget! Mindenesetre elgondolkodtató, hogy valóban higienikus-e ennek a kis szerkezetnek a használata, mert nem magasnyomású, szóval mindenképpen szükség van a kezek használatára, ami valljuk be, elég undorító…Még kell egy-két használat, hogy eldöntsem megszavazzam-e a majdani kúriánkba legyen-e bidé, vagy sem.

Az estéken zsúfolásig telnek az utcák, mindenki megy amerre lát, a gyalogosok birtokba veszik az úttesteket és még a vásárosok portékái is kint vannak a marketen. 27 fok van késő este, fülledt a levegő, jó a hangulat.

A fagylalt őshazájában vagyunk, ezért nem tehetjük meg, hogy nem eszünk a helyi specialitásokból. A piccoló adag 3 gombóc magyar fagyinak felel meg. Még szerencse, hogy beértem ezzel a mérettel, a kis kiválasztott tálcácskát a csaj úgy megtömte a két kiválasztott fagyival, hogy már kézhezvételkor azon gondolkoztam, mikor fog ez elfogyni. Nem vagyok az a fagyimániás, egész évben 2-3 adag fagyit eszem, akkor is kérésre. De most muszáj…annyira hívogató és ínycsiklandó az a sokféle színes fagyi, amit kínálnak, muszáj enned belőle. Van rengeteg, van tölcséres, kinyomós, gépi és kézi, mesterek által készített és különböző díszítésű is. Nem ismerik a fagyikimérőt, lapáttal merik ki a jeges édességet. Nem sajnálják annyit mondhatok. A pizza azonban még várat magára…Tésztaétel padlizsános paradicsomos szósszal megvolt…jöhet még a pizza és a kardhal, ami szicília egyik gyöngyszeme. Remélem, finomabb, mint amilyen szép.

Az első napunk fáradtan telt Cataniaban. A szomszédba sétáltunk át kevés alvás és az olaszos reggeli (kávé, narancslé és croissant) után. A bazár (mert marketnek én nem nevezném) annyira dúrva, mint a román piac vagy a József város. Tele bóvlikkal és mindenféle szarral, amit majdhogynem rásóznak az emberre, ha nem figyel. Tutto uno euró!!!!!! – bőg a fülembe az olasz eladó, aki egy cirkuszi kiképzőben sajátíthatta el a hangerő emelését. Fülbevalók, ékszerek, „parfümök” (=pacsulik), pipere cikkek széles választékban, ruházat és Lacoste cipő. Be is ruháztam egy nyári ruhára only 3 euro. Nevetséges…J. Ékszerboltok, ruházati márkás butikok és gyógyszertárak széles választéka állt előttünk, alimentárit viszont nem találtunk csak délután egy kedves családanya vezetésével. Vettünk is egy karton ásványvizet kerek 1 euróért (!).

Elsétáltunk a Via Etneán, ami az egyik fő utca terekkel tűzdelve. Minden sarkon majdnem elütnek. Zebra nincsen, vagy nem használja senki. Minden autós arra megy, amerre gondolja, kerülgetik egymást, dudálnak, érdekesen parkolnak (ráállnak a másikra, vagy csinálnak maguknak helyet, ha nincs elég…), elütik a gyalogosokat, káromkodnak, hangoskodnak. Megnéztük a főbb nevezetességeket, mint az elefántos kút és a katedrális. Útba ejtettünk több templomot és találtunk egy jó kis kertet is, ami tök szép és minden nap átrakják a köveket a bejáratnál az aznapi dátumra. Meglátogattuk a halpiacot, ahol annyira büdös van, hogy felfordul az ember gyomra, de ha a sok érdekes mindenre figyel, akkor ez hamar elmúlik. Rákok, kagylók, óriás kardhal fejek és mindenféle izgi hal sorakozik a pulton arra várva, hogy valaki elvigye egy darab papírba csomagolva és ne kelljen tovább fagyoskodni a pulton. Ebédet kerestünk 1 körül, semmit nem találtunk. Az arab kebaboson és a mekin kívül még egy-két kisebb utcai árus volt csak nyitva, kénytelen-kelletlen vettünk két adag tésztaételt az egyiknél 5 euróért. Jó üzlet volt és jól is laktunk, majd, mint a jóllakott óvodások, aludtunk estig. Kell is az alkalmazkodás a helyi klímához (35 fok) és mentalitáshoz, délután nem volt nyitva semmi. Este aztán újra kimerészkedtünk a városi forgatagba. Autók már alig jártak, az emberek vették át a helyet az utakon. Este 9-kor nagyobb volt a forgalom, mint reggel. Amit ebédre kerestünk, most vacsorára megtaláltuk. Hihetetlen, de minden sarkon van egy étterem, pizzéria, fagyizó, gyorskajálda, már csak választani kell. Ezek az olaszok ebédre nem esznek értelmes kaját csak gyümölcsöt vagy szendvicset…mondjuk érdekes, mert már reggelire se esznek normálisan. Valószínűleg ez az oka annak, hogy délután sziesztát kell tartaniuk. Fogytán náluk az eneria…aki nem eszik…De este, bepótolják az egész napos elmaradást. Az egész város kint volt az utcákon, éttermekbe ültek, vacsoráztak, borozgattak. Mi is szerettünk volna egy jóféle olasz bort elfogyasztani. Hosszas keresés után találtunk egy szimpatikus helyet, ahol a pincér nem tudott semmilyen idegen nyelven, ezért aktivitibe nyomtuk le neki mit szeretnénk, de csak üveggel lehet bort vásárolni, kimért nincs (mekkora szívás). Végülis találtunk az itallapon egy poharas prosecco frizzantét, amivel kibékültünk és elfogyasztottuk szépen a teraszon. 10 euró (amúgy 6 volt, nem értettük a blokkon lévő 2 eurós plusz költséget, amit felszámoltak…talán a hosszas válogatás miatt volt…). Ennyi pénzből háromszor berúgok, ha a Tescoba veszek 2-3 üveg jobb bort. Szóval holnap irány az eurós bolt és megnézzük ott mit osztogatnak közel ennyi pénztért és esténként elkortyolgatjuk az Etnára néző teraszon fent a tetőn. -2 euró.

Még soha életemben nem ültem repülőn, de a nászutunk célja elég messze van, a földön megtéve a távolságot két nap is lett volna, mire ideérünk. A levegőben viszont sokkal kevesebb időt vett igénybe az utazás.

Budapestről indultunk, Róma felé vettük az irányt. A pestiek szépen, rendezetten és fegyelmezetten dolgoztak, tették a dolgukat, többször is átnézték a csomagokat, becsomagolták fóliába, ellenőriztek, átvilágítottak, tereltek…A repülés hátránya a sok várakozással teli idő, amit kötelezően el kell végezni, felszállás előtt 2 órával már meg kell érkezni, be kell csekkolni. Aztán csak vársz, ha első repülő vagy, mint én, akkor leginkább arra, hogy összeszard magad. Szerencsére minden sarkon van mosdó, így számítva erre az eshetőségre a reptéri tervezők tudták, hogyan erre is gondolniuk kell. Én, a viccet félretéve majdnem tényleg már itt tartottam, ami az izgulást illeti. Hamar eltelt az idő, már a sorban elől álltunk a beszálláshoz. Az alkalmazottak úgy kezelték a helyzetet, mintha tök természetes lenne a felhők közt repülni, nekem még nem az. Beszálltunk, az ablak mellett ültünk, jöttek a filmekből már ismert karjelzések és a veszély esetén alkalmazandó mellények és maszkok bemutatása. Aztán ráfordultunk a kifutópályára, majd jött a gyomorszorító érzés, mely egészen addig nem múlt el, míg földet nem értünk. Nem tudom miért, de baromira féltem tőle, de mindenki azzal nyugtatott, hogy repülő még nem maradt fent…

Amikor a felszállás megkezdődik, akkor számítani kell arra, hogy a gyomrod a seggedbe ugrik, aztán meg úgy 10 perc után visszaáll a rendes helyére, a füled bedugul és a leszállásig nem is dugul ki…Kábé mintha egy hidraulikus lift elindulna a 200. emeletre úgy 100-al. Amikor a repülő kilövi magát, felbőgnek a motorok és ezerrel száguld a felemelkedés felé, az elég rázós érzés, de amikor felérsz a levegőbe, az az egyik legcsodálatosabb érzés a világon. Annyira gyönyörű fentről minden! A házak, a táj csipkézettsége, a folyók, aztán a felhők. A fagyigombócokhoz hasonló bárányfelhők felett repülve az embert elfogja egy fura érzés, azt gondolja milyen kicsi is ő a világmindenséghez képest, hiszen kiszolgáltatott lett, egy pici pont az egészhez képest. A leszállás olyan, mint a felszállás csak fordítva, majdnem elhányod magad, amikor elkezd ereszkedni a gép, a nyomás megszűnik szépen lassan és azon izgulsz, hogy leszálljon a gép végre.

Róma reptere a mienkhez képest elég koszos és káosz van. Szépen ki vannak táblázva a dolgok, megtaláltuk a helyünket is, de rengeteg az ember és mindenki rohan. Minden nagyon drága és kicsi. Az olaszok a maguk temperamentumával kezelték a helyzetet, nem idegeskedték szét az agyukat. Még akkor sem, amikor a járatunkhoz induló buszról kb. 50 embert leszállítottak és visszaváltották mindenki jegyét. Sajnos az olaszok nem beszélnek idegen nyelveket (igazuk van, én mentem hozzájuk), aki pedig beszél, az olyan gyorsan hadarja az angolt, hogy nem érteni belőle semmit. Próbáltuk angol tudásunkat feleleveníteni, feleslegesen. Nem nagyon értettük mi van a csatlakozással, de 40 perc késés után engedtek felszállni, amikor már nagyon rémes összeesküvés elméleteket kezdtem magamban gyártani. Figyeltem az embereket…az olaszok mind úgy néznek ki, mint a maffiafilmekből ismert rossz arcok, bármelyikről el tudtam képzelni, hogy felrobbantja a gépet vagy elrabol és eladja a vesém. A belföldi járat jóval nagyobb és régebbi volt, mint amivel Rómába érkeztünk, elég félelmetesen nézett ki, nem igazán tudtam elképzelni, hogy ez a nagy papírmasé figura fent maradna a levegőben…Sötét is volt és fáradt is voltam már, de az idő hamar elment a gépen és szerencsésen leszálltunk Szicíliában a bor, a pisztácia és az oliva bogyó hazájában.

Az olaszos stílust és  a hanyagságot továbbra is szem előtt tartva osztották ki csomagjainkat, melyekre potom 40 percet kellett újra várnunk. A szállásról addigra már a recepciós is elment haza, a kulcsunkat a (!) „red boxban hagyta a bejárat mellett papírba csomagolva”. Na elmondanám, hogy a szállás a főutcán van, ahol még hajnali 1kor is elég nagy a forgalom, tekintve, hogy egy meki felett lakunk. A red box egy tűzoltó készülék volt, ami már ki volt törve, így könnyűsszerrel bárki elvihette volna kulcsunkat abból a több száz emberből, aki épp akkor arra járt…JA szállás elég csöves, nászúthoz baromira nem ilyet képzeltem. A foglalási oldalon egyáltalán nem ilyennek tűnt, egy gangos régi bérház lakásai vannak kiadva szobánként, olaszos stílusú belsővel. Ha ez azt jelenti, hogy minimal, akkor elfogadom…I love Italia!

most ez komolyan mi? Semmire nem jó az energiaszelet szerintem, vagy az én szervezetem nagyon gagyi...Nem pörögtem fel tőle, nem múlt el az éhségem, nem lettem fittebb vagy frissebb. A kávétól se szokott, bár a rendes kávét alapból nem igazán bírom, mert keserű és rossz az íze...max tejeskávé vagy 3in1 :). Szóval attól se pörgök, ettől se. Tegnap megittam 1,5 L izotóniás italt, semmit nem éreztem belőle. De még csak a szivem se zakatolt, mert azt még megértem, hogy az elmém álmos és alszik bőszen, nyitott szemmel...de a testem se reagált megfelelően ezen cuccok elfogyasztására. Tuti nem lennék jó sportoló, mert félő, még a dopping szerek sem segítenének teljesítményem javításán. Pedig most csak éber akartam lenni...

Tegnap este megvilágosodtam: megtudtam, hogyan fogok kigyógyulni örök életemre a parlagfű allergiából.

Nos, kérem szépen, aki eddig még nem tudta volna: ez egy gyógyítható dolog, szóval nem kell azt hinni, hogy évről évre előjön és mindig rosszabb lesz, mert igenis nem fog soha többé visszajönni! Na...a gyógymód neve: pénzt. Ráadásul nem kevés! 

Többféle alternatíva is kínálkozik: immunterápia, mely elvileg az orvosok szerint is hatásos. Csupán 3-5 évig kell folyamatosan ismételni, és utána 10 évig kb. nem jelentkeznek a tünetek (ennek ára évente cirka 50 rongy). A másik lehetőség az, hogy folyamatosan szeded a szteroidokat, kínzod a szervezeted és kicsinálod  a májad meg a veséd, illetve tűrsz. A gyógyszerek fizetésén kívül még itt számolni kell az esetleges orvosi díjakat is. A harmadik megoldás, mellyel tegnap ismerkedtem meg, az antioxidáns terápia. Egész konkrétan egy cég többféle terméke az, amellyel könnyű szerrel egész életedre elűzheted a gonosz kis allergiát, csupán egyszer kell egy célzott terápiát végigcsinálni (35-100 ezer), illetve nem árt az sem, ha egész életedben innentől kezdve erősíted magad mindenféle spéci cuccokkal, amik támogatják az immunrendszered és tele leszel vitalitással (havonta 15 ezer). Szóval csak annyit kell tenned, hogy kirabolsz egy bankot vagy egy multimilliomoshoz mész hozzá vagy megnyered az ötös lottót és máris csodák csodája: allergia volt, nincs! 

Ez a kislány egyszer még nagy színésznő lesz! Imádnivaló, ártatlan!

Bemutattam a háziorvosomnak a szénanáthámat, mert még nem ismerték egymást. Beutalt asztma gyanúval tüdőgondozóba, aminek már a nevétől is elhűl bennem a vér...Olyan szó ez, mint a nemibeteg gondozó...kirekeszt. TBC, tüdőrák - az én fejemben ilyen komoly betegséggel közdő emberek mennek a tüdőgondozóba. Szóval csíkos gatyával elindultam a szocreál épület felé, ami nagyjából 1980 körül lehetett utoljára felújítva szerintem. Elég rideg és félelmetes ahhoz, hogy az egészséges ember is teleszarja tőle a gatyáját. Az ott dolgozó embereket vagy már megedzette az élet vagy csak szimplán bunkók, de olyan mélységes közönnyel utasítgatták az embereket ide-oda, hogy szívesen pofáncsapkodtam volna egy-kettőt, hogy hé ember, maga nem az állatkertben van...viselkedjen már! 

Szóval röpke 2 óra várakozás után (időpontra mentem...) kiolvastam egy regényből 40 oldalt...az utolsó fél órában már letettem a könyvet, gondolván - úgyis mindjárt behívnak. Na nem így történt és már kezdett felbomlani az agyamban a türelem hormon. Aztán szólítottak, amikor már tényleg határán álltam a kiakadásnak, mert a parkolójegyem is lejárt és a munkahelyemen is vártak. Bementem a "fúúúúúújaa, ffúúúúúúúúúja" nénihez, aki csak ennyit tudott üvölteni a fülembe, szerintem azt hitte, hogy ha be van fogva az orrom, akkor már nem is hallok rendesen. Szóval én fújtam, ahogy csak a csövön befért. 96%, közölték, majd kiküldtek. Gondoltam ez biztos jó akkor. Aztán újabb fél óra várakozás után egy másik nő megkopogtatta a hátam, végighallgatta, semmi extra. Azért a saját megnyugtatásomra kértem egy tüdőröntgent is. Meztelen cicik közepette vártam és próbáltam elbújni valamelyik sarokba. A többiek már rutinos rókák voltak, simán beszélgettek két szál csöcsbe idegenekkel, nekem nem ment.

Végül visszatessékeltek a rendelőbe, ahol közölték újra a 96%-ot, majd a kezembe nyomtak egy marék receptet, hogy na akkor ezt szedje be és 3 hét múlva találkozunk. Azért megkérdeztem, hogy akkor most mi van, mi ez a % meg a többi, meg mit tudtunk meg...de sok újat nem, nem vagyok asztmás szerencsére, remélem más se derül ki a többi leletből. De azért 3 hét alatt rá kell gyúrnom a várakozó képességemre, mert ez kiakasztó...fujj, utálok várni, főleg orvosnál.

Kaptam egy békát. Van ugyanis egy akváriumunk, amiben sok-sok halacska úszkál. Néha meghal egy-kettő, azokat most pótolni kellett. Ez a pótlás mindig úgy történik, hogy "halat kell venni!" - "oké, milyet?" - "nem tudom, válassz te, amilyen tetszik!" - "akkor egy ilyen kis békát szeretnék".

Szóval elmentünk halat venni. Nem árt tudni, hogy most épp milyen halak úszkálnak az akváriumban, mert csak olyat lehet melléjük tenni, hogy ne egyék meg egymást ezek a kis kannibálok. Van Robink, Robinénk, csíkhalunk, fátyolosfarkú több is, van még sárga nagy halunk és tapadó halunk is. Ezek az általam használt elnevezések. Mostmár van még egy fehér nagyuszonyos és egy pöttyös is. És még választottam melléjük egy pici csíkhalat, ami olyan, mint egy kígyó. És folyton cikázik ide-oda és mindig mindenhova bebújik. Meg kaptam egy szép csigát és egy karmos békát is, akit Karmosnak neveztem el kreatívan. Nem kell sosem túlzásba vinni :).

Az egereimtől azonban lassan el kell búcsúzzak...az allergia nem akar múlni, egyre rosszabb már, szinte elviselhetetlen és felfoghatatlan az a mennyiségű takony, ami távozni kíván a fejemből. Szörnyek jönnek ki az orromból és ez ijesztő...Éjjel nem tudok aludni, nappal nem tudok figyelni...köhögök és minden bajom van. Ki kell irtani minden olyan dolgot, amitől esetleg allergiás lehetek és az egérszőr is ilyen...sajnos...Viszlát mauszok, jó volt veletek már majd 5 éve...de lassan el kell búcsúzzunk.

Már fiatal korban megmutatkozik. Akinek van, annak használnia kellene. Csak van, amikor az ember nem veszi észre, hogy mi rejtőzik a torkában vagy a lábában...és amikor észreveszi, akkor már késő.

Selena Gomez pl. fiatalok példaképe lehet...új dala pedig beült a fülembe és nem akar távozni...:)

Pipipipi

PS. A tehetség univerzális adottság. De rengeteg bátorság kell ahhoz, hogy éljünk vele: merj a legjobb lenni! /Paolo Coelho/

Igen, valóban már kicsit elkéstem vele...de aki a turizmusban vagy vendéglátásban dolgozik, annak a szezonban teljesítenie kell és majd szeptemberben lehet pihenni, lazítani, napozni, nyaralni.

A mai napon egy mini kirándulást tartottam, munka keretében utaztam el Ausztriába és tettem látogatást egy szakmai vásáron, ahol képviseltem cégünket, próbáltam kapcsolatokat építeni, ismerkedni, nyelvet gyakorolni, beszélgetni és túlélni. A napot...egész konkrétan, mert 33 fok volt és a tűző napsütésben, a fő téren a betonon állva egy kicsit nehéz volt dolgozni egész nap. A nyár első leégését is sikerült így a nap végére produkálnom, mellkas és váll volt a porondon, illetve még a fejem is kapott. A lábam maradt csontfehér, mint mindig. 

Szóval mini napok ide vagy oda, szeptemberben még itt a nyár és remélem, hogy 2 hét múlva újra a nyárba utazhatunk majd nászutunkra.

Dupla szerencsém lesz, sőt, ha azt vesszük, hogy papuccsal léptem finom meleg kutyaszarba és jött fel a lábujjaim között, akkor tripla! A héten már másodjára kedveskednek nekem az állatok ilyen jellegű meglepetés csomaggal és én rendre bele is sétálok a csapdába. Fel kéne adnom egy lottót, vagy mindjárt kettőt, hátha igaz a mondás, miszerint aki szarba lép, szerencséje lesz!

Egyszer úgy köszönnek majd itt nekem: "Welcome to St.Tropez!"

(a tervek szerint ez 2 év múlva nyáron lesz, amikoris Provance felé vesszük az irányt és iráááány St.Tropez, Marseille és Cannes!)

Egyre sötétebbek...és esténként is nagyon hamar sötét van, már 8-kor égnek a lámpák. Elment a nyár és ennek nem örülök, mert utálom a hideget és a sötétet is, a szürkeséget és a sok esőt, aminek elébe nézünk. Bízok a vénasszonyok nyarában és abban, hogy dél Olaszországban még ilyenkor is nyár van és visszacsöppenhetek bele másodmagammal 10 napra a napsütötte Szicília világába.

A hajnalok viszont gyönyörűek! Néhanapján, amikor korán kell kelnem, mindig megnézem hogyan kel fel a nap, de egyre később történik meg ez és ma még sötét volt, amikor fél 6-kor útra keltem. Az emberek már ilyenkor is mozgolódnak: jönnek-mennek, kutyát sétáltatnak, munkába indulnak. A város éledezik, 1 óra múlva már világos van, süt a nap és minden visszazökken a megszokott és szeretett kerékvágásba.

Ma még kihasználjuk a nyári napsugarakat és útnak indulunk: felfedezzük Sopron hűséges városát és a Fertő-tavat is, ahol még sosem jártam. És ha megtaláljuk, akkor a japán ínyenc éttermet is bevesszük és szusi hegyeket eszünk és beszívjuk a D vitaminokat és a nyár utolsó napsugarait. Töltekezünk.

Meg kell tanulnom spanyolul! La gente esta muy loca? :)

Szerencsém lesz - tartja a mondás, ha lefos egy madár. Na engem ma lefosott egy és mondhatom, igen nagy szerencséje volt, mert a vadiúj, hófehér pólóm volt raktam és a fehér papucsom. De csak a lábamon talált el és nem érintette a ruhával fedett részeket. Csak egy kis vékony csík a lábszáramon és a lábfejemen. Amúgy igen gyors madár lehetett ez, mert röptében ért a támadás, de mire felnéztem az égre, már hűlt helye volt mindennemű madárnak. De célozni pontosan tud :)

Egy jó kis 3 napos jamboree az Alpokalja alján. Történelmi fesziválokból nem sok van, de Szombathelyen már sokadszorra rendezték meg idén is. Most újítások is voltak: isten szobrok, diadalív, más helyszínek és sok-sok program.

Mondjuk én eddig életemben csak kétszer voltam ezen a rendezvényen, de magával ragadó az, ahogy látjuk a gyermekes családokat, időseket felöltözve tógában, korhű ruhákban (persze ez a meleg miatt is előnyös volt idén). Jó nagy szívás volt viszont ezzel ellentétben páncélban és megnyúzott medve bőrében vonulni...nem csak nehéz, de meleg is. Persze a csúcsprogramra, a fáklyás felvonulásra megérkezett a menetrendszerű esőzés és vihar, amit megint elmosott az eső, mint minden évben. A kis apró csecsebecsékben sem volt hiány, amin csodálkoztam: azok a kis szarok, amik kb 3 napig kötik le egy gyerek mindennapjait, még mindig kelendőek, bár szerintem egy ilyen kirakodóvásáron az ember még azt is megveszi, amit tud, hogy soha nem fog használni (pl. ennek díszes példánya a nevetségesen drágára árazott, különlegesen csengő névvel ellátott megmosott és csigásan vékonyra karikázott krumpli, amit hurkapálcára fűzve sütöttek meg és árultak, kb egy langalló árában...emberek!!!! Ez csipsz, egy krumpliból!!! .... ). A sok hülyeség között még lehetett találni marionett pulit (nevetséget, hogy ez a baromság még mindig érdekli a gyerekeket...dehát, kutya, lehet sétáltatni és még csak nem is szarik a lakásba - tök tuti), favirág (drága porfogó a virág nélküli lakásokba), zsákbamacska, kézműves ékszerek, kézzel készített mindenek és persze az elmaradhatatlan töki pompos (ezt a nevet nem tudom ki találta ki...) és kürtős kalács is. Limonádé fogyott dögivel és persze a sör is, a Borok utcájáról nem is beszélve: tömött sorokban álltak nap közben az emberek, este pedig mozdulni se nagyon lehetett.

A nap mérlege: 1 mézes köcsög (ehte kézi készítés), 4 kézműves bio szappan.

Sajnos marionett pulit nem kaptam, de még zsákbamacskát se...pedig otthonra elkelt volna egy porkutya, kikötöttem volna az erkélyre, hogy elijessze a galambokat...:)