Nem tudom eldönteni melyik legyen a polgárin a bevonuló zenénk...Valami vidám, ütős, emlékezetes, rendhagyó, modern, oda illő kell. Alábbiak közül lehet választani, várom a voksokat: 

Nem, még a legutolsóval sem vicceltem :)

Imádom a kukoricát. Legalább annyira, mint az epret! Alig vártam már, hogy idén megint jöjjön a kukorica szezon, bár még eléggé drága mulatság, de akkor is...be kell nevezni pár csőre, mert az úgy az igazi, ráadásul még olyan finom gyenge...nyami!

Édes anyucikám csinált a kedvemért nekem pár csővel és meg is ettem őket. Jó sok sóval, megmarkolva az egész csövet úgy, hogy fülig kukoricás legyek :) Vennem kell még párat, mert annyira finom, és még élvezhetem jó hónapig! Nyami!

Night shopping volt a városban éjjel. Mivel egész nap folyamatosan dolgozunk, ezért csak éjjel érünk rá mindenféle dologra (főzés, mosás, takarítás, bevásárlás, szórakozás...). Biztos a városbeli eladók, akik nyitva voltak 11-ig, azok már mindenkit szidtak, de mi végre el tudtunk menni úgy a Fő térre, hogy nyitva is volt valami...:)

Az este beszerzése: egy gumiszandi, amin kis virágok vannak anyagból és egy nyári miniruha, amit elég olcsón vettem meg egy gyerekboltban :). Jó kör volt.

Gumiszandálom amúgy nagyjából szerintem óvodás koromban lehetett utoljára...most, hogy a könnyű tisztán tartás vagy mi miatt jött be megint divatba, azt nem tudom, de azért elég érdekes. Olyan, mint egy üvegcipőcske, bár engem legfőképp az alacsony ár motivált.

Még sosem ettem nyulat, de tegnap este megtört a jég és elfogyasztottam életem első nyúlpörköltjét. Olyan jól sikerült a bemutatkozás a pocim és a nyuszi között, hogy rögtön kétszer is szednem kellett.

Egyik kollégánk hívott meg magához minket esti vacsira, dumálgatásra, kerti ücsörgésre a meleg nyári estén és persze a jóóóóféle pálinkája megkóstolására. Mindegyik sikerült. A husit a kedvemért kicsontozták a pörihez, mert állítólag egyszer azt mondtam a házigazdának, hogy a nyuszi olyan édes, hogy nem eszem meg, ha látom, hogy az milyen része. Nincs csont - problem?

A kollégákkal nehéz néha az élet...nagy a pörgés, a hajtás, sok a munka, kevés a pihenés. Sok a feszültség, a másik pocskondiázása, háta mögött kibeszélése, megy a mutogatás és pofavágás. A másik oldal pedig a jó hangulatú iszogatás egy kellemes helyen, ahol nem a munka a téma, hanem a szex és a szar...meg a szerelem. Az "sz" betűs szavak a kedvenceink...

1 hónap múlva már házas kisfeleség leszek. Remélem, hogy nem bánom meg ezt az egészet és minden rendben lesz később is velünk-köztünk.

Igazából a sok rossz példa láttán erősen elgondolkoztam azon, hogy vajon jó döntést hoztam-e azzal, hogy hozzámegyek a férfihoz, akit szeretek. Egészen odáig jutottam, hogy lehet, hogy nem is vagyok szerelmes és ez az egész csak egy átverés, aminek én vagyok az áldozata, aki majd jól megszívja...már legalább háromszor álmodtam, hogy az egész esküvő szar lett, és elkéstek a vendégek, nem lett kész a kaja, rossz lett a sminkem, a hajam...stb...lehet, hogy ez azért van, mert izgulok tőle legbelül nagyon, vagy ez egy karmatikus jel, hogy hülyeségekre készülök? Remélem, hogy csak előbbi, remélem a házasság nem is olyan félelmetes, mint ahogy innen még most tűnik.

Tegnap egy nagyon szuper szuperrandiban volt részem. Meglepetés volt a nap, azt sem tudtam hová megyünk. Keszthelyen szálltunk ki a kocsiból, egész jó idő volt. A stégen sétáltunk egy nagyot és még hajókázni is mentünk volna, de végül megállapodtunk egy későbbi esti-romantikus-vacsizós-grillezős hajókázásban. Aztán ebédelni mentünk, ez volt a nap fénypontja, annyira klassz helyen voltunk, hogy sokáig nem fogom elfelejteni az biztos.

 Egy japán étteremben voltunk, ahol szusitól elkezdve minden különlegesség van, minden nyersen és te válogathatod össze, mit szeretnél enni. Van csirkehús, marha, sertés, halak, rákok, kagyló, bambuszrügy, csírák, zöldségek, tészta, rizs, krumpli, mindenféle japán extrák. Ezekből szedsz egy tányérra amennyit akarsz és a szemed láttára megsüti a séf egy nagy vaslapon. Szószt is lehet hozzá választani. A kétféle leves és a rengeteg szusi után mi is csináltattunk egy tál kaját, ami isteni volt.

Rájöttem, hogy imádom a szusit, annyira finom, sokféle volt: lazacos, rákos, halas, húsos, zöldséges...és mindet megkóstoltuk! Szójaszósszal, wasabival, gyömbérrel. Így nézett ki a félig kifogyott tányér: 
És a főétel sem volt kutya (remélem :)), először egy "lájtosat" ettünk csirkével, marhával és zöldségekkel, de aztán bevállaltunk egy tenger gyümölcsei tálat is. Kagyló (héjastól), garnéla, csírák és rügyek gyülekeztek a tányérunkon és a séf istenien megsütötte az egészet! Nagyon nagyon fincsi volt, legszívesebben minden hónapban elmennék oda enni egyszer! 

Tegnap este sikerült ezt elfogyasztanom. Ilyen rosszat régen ettem...Gyros tál hasábburgonyával és friss kerti salátával, öntettel volt a megnevezése. A saláta egyáltalán nem volt friss, a legtöbb problémámat és kifogásomat ez okozta. Ecet ízű paradicsomot nem tudom hol érleltek (a napon zárt dobozban 2 napig), de a saláta többi része is kifogásolható volt: uborka száraz volt, saláta szintén, hagyma....hagyjuk, tiszta fonnyadt volt az egész, a paradicsomról már szóltam. A hasáb volt egyedül jó, de az meg érintkezett a hússal, amiről még nem beszéltem. A hús basszus sima pörkölt alap volt nagyjából!!! Pörkölt!!!! A gyrost biztos nem Görögországban tanulták meg elkészíteni, szerintem valamelyik Balti államban láthattak ilyet, onnan az ötlet. Vagy csak a szemfüles szakács ötlete volt, hiszen a pörkölt alap kevés szafttal jól használható gulyáshoz és más ételekhez is, például gyroshoz. Ki veszi észre, ha le van öntve sok öntettel, hogy ez igazából nem is olyan hús, amilyennek lennie kéne? ... Naívság azt gondolni, hogy az emberek hülyék...észreveszik a turpisságot, én is észrevettem és miután csillapodott a szám tűzokádása (kicsit nagyon csípős lett a szósz), inkább leöblítettem egy kis vízzel, hogy legalább ne fájjon, ha már a gyomromnak beköszöntem egy "finom" vacsival.

Soha többé nem eszek ott, az biztos, nem csak gyrost, mást sem. Lehet, hogy vissza kellett volna küldenem, vagy reklamálni, de szerintem semmit nem értem volna el vele...szóval hagyjuk az egészet, nem ér meg ennyit.

Ma találkoztam az exemmel, akit elég régen nem láttam...Sajnos nem jelentette be előre, hogy jön és meglátogat, ezért nem tudtam felkészülni lelkileg a nagy találkozóra.

Fura volt...az egész fura volt, mert nem is néztem már rá úgy, mint pasimra/pasira, nem érdekelt és inkább undorodtam tőle...megláttam benne azt, amit régebben is meg kellett volna látnom: igénytelen, alkoholista (4 sör másnaposságra taláncsak elég lenne...plusz az estik, amiket már nem követek nyomon...), drogos (á persze, a fű nem is drog...haha), továbbra sincs életcélja és semmi elképzelése az álmain kívül, amiket szerintem nem fog sajnos soha elérni...miért nem láttam ezt korábban? Biztos a rózsaszín köd volt a hibás...francba, pedig mennyi idegeskedést, rettegést, megcsalást...stb. meg tudtam volna spórolni...

De mindenből tanul az ember, ebből is. Egy nagyon nagy pofon volt az élettől, de már látom, hogy egy jótékony pofon volt ez, amit ma már meg kell köszönnöm.

Találtam ma egy esküvői honlapot, egy pár csinálja és van nekik rajta fénykép galéria, blog, ajándéklista, programterv, bemutatkozás...stb. Ahogy olvasgattam, rájöttem, valamit rosszul csinálok. Nekünk nincs saját honlapunk és felkérőkártyákat sem csináltunk (most komolyan ilyet is kell??? - felkérlek tanumnak, felkérlek sofőrnek - névre szólóan és képeslap formába öntve, saját készítés...), nincs öltöztetőm és dekoratőrünk sem, nem csináltattam hónapokkal előre próba hajat és sminket és buborék fújókat sem rendeltem Ausztriából esküvői díszítéssel.

Most vagy én vagyok nagyok proli, vagy egyesek túlzásba viszik az esküvői előkészületeket...Sosem vágytam nagy felhajtásra, csillogó limuzinokra, 3 éves koszorús lányokra akik hányják a rózsaszirmot vagy óriási virág esőkre. Nem vágytam 4 méteres uszályra, névre hímzett szalvétára, rózsaszín csoda mindenre és lélegzetelállító süti kompozíciókra...nem vagyok ilyen. Egy egyszerű csaj vagyok sallangoktól mentes, semmi brutál extra nagy esküvői romantikus elájulok tőle dologra nem vágyom, csak egy egyszerű szertartásra, ahol ott vannak a családok és barátok, akik szeretnek vagy kedvelnek, akik örülnek velünk. Ahol bulizni lehet, jókat táncolni, beszélgetni, enni...nem kell lefolyjon az asztalról a virágdísz vagy a gyertya, a rózsaszín álom, mert ez csak rongyrázás, azt meg annyira nem kedvelem...sőt, ellenzem.

A köszönetajándékot is túlzásnak tartom, a koszorúslányokért komolyan van olyan, aki kocsit küld?? Minek kell ez a felkérő kártya, amikor személyesen is fel lehet kérni valakit? A névre hímzett szalvétát se értettem, de a tanuknak, férfiaknak, nemtom kinek készíttetett plusz gomblyuk díszt tényleg túlzásnak tartom. Meg van még pár olyan dolog, ami szerintem tök fölösleges és csak pénzkidobás. Szerintem az emberek sokkal jobban örülnek egy apró kis dolognak, mint egy hattalmas nemtom milyen királyi ceremóniának...az átlagemberek nem ilyenekre vágynak, nem érzik magukat otthon az ilyesmiben, mivel sosem szoktak részt venni 5 csillagos vacsorán...csak feszengenének. Meg én is...éppen ezért a mi esküvőnk egyszerű lesz, de mégis barátságos, nem leszünk rosszul tőle, mert olyan idegen a környezet és a díszítés...stb. Egy kellemes kis este lesz zenével, tánccal, kajával, kedves emberekkel. És szerintem az esküvőkre ennyi pont elég és pont így lesz jó.

Boldog, harmonikus, madárcsicsergős, összebújós, kedveskedős párkapcsolat tele apró figyelmességekkel és szeretetteljes légkörrel, vagy vad szex? Ki mit választana? Kell-e egyáltalán választani...nem lehetne mindkettőt? 

Sokan azt mondják, hogy vad szexcsatákat csak ismeretlenekkel vagy félidegenekkel lehet csapni, akibe szerelmesek vagyunk, ahhoz valahogy máshogy viszonyulunk...nem tudom, szerintem a kettő együtt lenne a legszuperebb, mert szenvedélyre és szeretkezésre mindenképpen szükség van, ha az elmarad, akkor a kapcsolat is lassan-lassan zátonyra fut. De csak szexelni sem lehet, mert annak meg nincsen értelme (párkapcsolatban legalábbis nincsen)...Lehetséges, hogy a szenvedélyes, állati lepedőmutatványok kiölik a kapcsolatból a romantikát és a kedvességet vagy a két dolog azért mégsem áll olyan messze egymástól? Próbálok a kettő között és mindkettővel együtt lavírozni az élet vizén és remélem, hogy a hajó sem süllyed el alattam.

Annyira jó érzés régi ismerősökkel találkozni, levelet kapni tőlük. Pláne, ha az illető olyan ember, akitől sokat tanultál, ellestél a munkádban vagy az életedben, akiktől bölcsebbé váltál, akik átsegítettek nehéz problémáidon vagy akik bátorítottak, amikor elkeseredtél.

Mindig könny szökik a szemembe, amikor azokra gondolok, akikkel valami miatt nem találkozhatok olyan sokszor, mint régen, pedig többször szeretnék, mint félévente...de nem tehetek mást, mint elfogadom, hogy nem lehet. Az elfogadás nagyon nehéz, főleg nekem, a makacs harcosnak, akik mindig a saját igazát keresi és aki szembeszáll a szembeszéllel is.

Szeretném újra látni őket, újra beszélni velük, tanácsot kérni tőlük és bátorítást kapni. Remélem, hogy hamarosan ez megvalósul, nagyon jó érzés lenne!

Már 2 éves kismauszt nevelgettem, mikoris tegnap beadta a kulcsot és elköltözött az örök vadászmezőkre. Egy japán táncoló egér kb 1,5 évig él, ha nagyon jó dolga van. Én erre még fél évet ráhúztam, szóval nagyon nagyon jó dolga volt a kisöregnek.

Igazából úgy egy hónapja még nem látszott rajta az öregedés jele, ráadásul olyan szinten szétverte a kicsiket, hogy kihullott a szőr a hátukon, szóval igazán elemében volt. De aztán már nem volt kit meggyepálni, aztán most bánatában elaludt.

Viszlát mausz, a többiek táncolnak tovább...lehet, hogy az egyikük hamarosan gyermekáldás elé is néz... :)

Saját magam készítettem ma pizzát. A tésztát is én csináltam, először életemben. Most biztosan röhögsz, hogy milyen béna vagyok, de ezek a sütős dolgok tényleg nem az én legspeciálisabb receptjeim...Tészta dagasztás, nyújtás, krém keverés - na ez nem az én világom. Lehet, hogy ehhez az is hozzájárul, hogy nem szeretem annyira a sütiket és ezért nem is csinálok szinte soha (na jó, kivétel a kókusz tekercs, mert azt imádom). De a pizza, az más. Az az egyik legkedvencebb kajám, ezért a fejembe vettem, hogy megtanulom megcsinálni (ezt akkor döntöttem el véglegesen, amikor itt volt nálam a húgom és tök finom pizzát csinált - gondoltam, na nehogy már a kisebb ügyesebb legyen, ezért hozzáláttam a pizza tészta szakács mesterségnek).

Igazából tényleg nem olyan nagy ördöngősség, de azért kísérletezni még kell majd vele, mert a végén kicsit ragadt a tenyeremhez és korrigálnom kellett liszttel...de nem baj, mert ez volt az első, és ez csak a kezdet! Rettegj Itália, te pizza istennő, jövök :) ! 

megnéztem egy filmet, ez a címe (The Precious). A főhős egy lány, aki 16 éves és a második gyermekével terhes a saját apjától...(!). Egy elhízott színes bőrű csaj, aki halmozottan hátrányos helyzetű családból származik, ahol folyamatos erőszaknak és szexuális bántalmazásnak van kitéve. Az anyja egy alkoholista drogos, aki folyton veri és zaklatja, lenézi, leköpi, lekurvázza...stb. Az apját csak a lány memoárjaiból ismerjük meg, egy undorító, elhízott, izzadt és koszos ember, akit csak akkor látunk, amikor a lány agyán átsuhannak az emlékképek meggyalázásáról.

A lány jól tanul, de a lehetőségei korlátozottak, az anyja csak a segélyre hajt, nem akar dolgozni és a gyerekét is erre próbálja nevelni. Sajnos a lány szeretne kitörni ebből a közegből és lenni valaki. Lehetőséget kap arra, hogy egy alternatív iskolában tanulhasson, ahol hamar jó eredményeket ér el, de aztán megszületik második gyermeke (ekkor ismerjük csak meg az elsőt, aki kb. 3 éves, a nagymama neveli, Down-kóros). A kicsi egészséges, a fiatal lány pedig szeretné megtartani, az anyja viszont nem szeretné ezt; megveri a kicsit és a lányt is, aki elmenekül otthonról és szállást kap egy menhelyen. Aztán feltűnik egy idő után újra az anya, aki bejelenti, hogy az erőszakos apa AIDS-ben meghalt...a fiatal lány elmegy vizsgálatokra, róla is kiderül, hogy beteg, hamarosan meg fog halni...

Mindezek után a lány talpra áll és az anyai megkeresésekre sem válaszolva önálló életet kezd élni beteg kislányával és az újszülött kisfiúval - tele optimizmussal, tervekkel a tanulmányairól és az életéről, a jövőbeli munkájáról és mindenről...

Aki azt gondolja, hogy az élete egy romhalmaz, gyorsan nézze meg a filmet, bőgje ki magát és ne nézzen többé hátra, csak előre. Hajrá, fő az optimizmus!

Tegnap este megkaptam a magamét...egy állítólagos meglökésre ez volt a reakció: ne lökdössél te engem, nem vagy te nekem senkim, hogy lökdössél...Na köszi szépen.

Ad 1. semmiféle lökdösésről nem volt szó, ha a szokásos hátba veregetést annak lehet nevezni, akkor bocsesz...ne hisztizzen nekem ilyenen egy férfi.

Ad 2. mi az, hogy én nem vagyok senki??? Először is igenis vagyok valaki, aki már több értelmes dolgot letett az asztalra, mint sok ember. Másodsorban pedig elvileg én vagyok a minden az életében, legalábbis így kellene lennie szerintem. De ha nem így gondolja, az már régen rossz...

Persze a reakció sűrű bocsánatkérés volt, mert csak kiszaladt a száján és nem is gondolta át miket mond és tudja, hogy baromságokat beszélt és sajnálja és soha többet nem mond ilyet, mert én vagyok az élete, a mindene, a kisszerelme.

Ok...bocsánatkérés elfogadva, de basszus, ne szokjunk már hozzá, hogy egy bocsánatkéréssel el van felejtve minden, mert én se szoktam sértegetni a szeretteimet, hogy aztán gyorsan bocsánatot kérek és kész...a szálka attól még ott marad.

Felettünk egy család él. Egy nő, az apja (talán?) és 5 kisgyerek (a legidősebb is olyan 7 éves lehet, a legkisebb pár hónapos). A papa szerintem biztosan nem normális, reggel már 6-kor kelnek és kezdik a cirkuszt és az üvöltést.

Először csak az építőkockákat rakosgatják, borogatják egyik helyről a másikra, aztán jön a többi...játékok, csörömpölés, reggeli. A gyerekek hangját nem is igazán lehet hallani, aki a ritmust adja, az az öreg. A szövegben szitkok, szentek és minden ilyesmi szerepel, elég durván nyomja, mert olyan hangszínnel rendelkezik, amivel amúgy kevesen ma Magyarországon. Simán elmehetne egy hatósághoz hangosbemondónak mindenféle eszköz nélkül...szóval igen, simán hallani (még alattunk kettővel is).

Ez amúgy azért is gáz, mert a gyerekeket ezekre a fantasztikusan cirkalmas mondatokra tanítani nem igazán a legpirosabb pont, ráadásul ilyen idegbeteg légkörben felnőni, ahol valaki folyamatosan üvölt...nem irigylem. A gyerekek látszólag jól bírják, vagy megszokták. Én annál kevésbé...

Ennyit aludtam ma nagyjából...kb 10 körül feküdhettünk le, egy mesét néztem, aztán úgy 2-ig csak tévézgettem, majd elaludtam és 5-kor megint felkeltem. Fáj a fejem, a hasam és aggódok másokért...vajon ez normális?

Az aggodalom szerintem egy teljesen normális jelenség az életünkben, hiszen mindenki aggódik, amikor nincs elég pénze, amikor megbetegszik ő, vagy valaki más. De van olyan is, aki csak úgy aggódik, folyamatos jelleggel és mindig, nincs konkrét értelme ennek, mert apróságok miatt is előtörhetnek a tünetek és nem távoznak és csak marják az agytekervényeket és a gondolatokat. A túlzott aggódás másokért (mert az ember magát nem félti) beteggé tehet, ezért tennem kéne ellene...de nem tudom hogyan kezdjek hozzá. Azt sem tudom mi idézhette ezt a tudatállapotot elő nálam, mi volt a kezdő lökés, mert régebben nem voltam én ilyen. Amikor már nagyon eldurvul a helyzet és ténylegesen átesek a ló túloldalára, akkor meg saját magam miatt kezdek aggódni, mert érzem, hogy ennek valami következménye lehet (gyomorpanaszok, szív panaszok...stb). Mert azért nem jó folyamatosan rágni magunkat mindenen és a legnegatívabb dolgokat elgondolni. Állítólag a gondolatnak teremtő ereje van, már csak ezért is kellene kordában tartani őket, hogy ne minden fele cikázzanak azok a fránya szülemények. Én próbálom, én próbálom...

Megvan az első nászajándékunk, egy videokamerát vettünk azon a pénzen, amit ajándékba kaptunk. Még nem volt kameránk, de fontos szempont volt az is, hogy szép fényképeket is lehessen vele csinálni (2 in 1).

Amint meglett bele a kis kártyánk, azonnal belevetettük magunkat a kis gép tanulmányozásába, kattintgattuk a képeket, készültek a kisvideók. Ma reggel például arra ébredtem, hogy kedves kisvőlegényem az erkélyen áll fél 6kor (reggel), és kommentálja a napfelkeltét :) Olyan édi volt, mint egy riporter. Tegnap egy kalózfelvételt készítettem róla az esti zuhanyzásáról, de sajnos a fülke nem átlátszó...:). Mostantól mindenhova magunkkal visszük a kis kütyüt és próbálgatjuk, hiszen az esküvőn már homevideót forgatunk vele és a nászúton is jól fog jönni.

Mi is a barátság? Számomra az, amikor biztosan tudom azt, hogy számíthatok a másikra,támogat mindenben, megvigasztal, ha magam alatt vagyok és szívesen találkozik velem. Na ilyen emberekből van nagyon kevés...

Elgondolkoztam a napokban, hogy vajon nekem hány igazi barátom is van...szerintem 1-2...Az emberek jönnek-mennek az életünkben, van, akivel szorosabbra fűzzük a viszonyunkat, van, akitől pedig eltávolodunk. Van, akit teljesen el is veszítünk és nem találkozunk vele többet. Nehéz barátokra lelni, azt vettem észre, mert ahogy változnak az életkörülményeink (lesz egy pasink, férjhez megyünk, elköltözünk, dolgozni kezdünk), úgy lesz mindenkinek más a fontos, barátokra pedig már kevesebb idő jut. Igazából rengeteg ismerősöm és haverom van, de barátom nagyon kevés és nem is ringatom magam abban a hitben, hogy sokkal többet fogok találni, mert szerintem lehetetlen.

Pedig a barátok nagyon fontosak, nem szabad őket elengedni, elveszíteni, elhagyni és ha valamelyiknek valami gondja van, akkor segíteni kell neki. Egy baráti kapcsolatot ugyan úgy gondozni kell, mint egy párkapcsolatot, mert ha nem gondozzák, akkor tönkremehet. Több barátomnak hitt emberrel is úgy jártam, hogy sokszor mondták, hogy barátok vagyunk, elhittem nekik, de aztán egy idő után kiderült, hogy egyáltalán nem vagyunk mi jó barátok, mert a hátam mögött kibeszélnek, lemondják a találkozókat, nem keresik a társaságomat és még alkalomadtán bunkók is velem...na az ilyen barátokra nincs szükségem...

Remélem, hogy ha már családom lesz, a mostani 1-2 barátomat akkor sem veszítem el, és kiállnak mellettem később is. Szükségem van rájuk.

Evezés a patakon. Egyszer már eveztem itt (szűk nyomtávú pálya sok bozóttal szegélyezve, erős kavicsozású talajjal), illetve egy másik alkalommal Szlovákiában is, rendes kiépített rafting pályán. Őszintén szólva nem nagy barátom a víz, annyira úszni sem szeretek és amikor nem ér le a lábam, akkor már kicsit félek is benne (a halak a legrosszabbak, élő vízbe nem is szívesen megyek, hátha megharap egy hal :)).

Ma egy kis egyszerű pályán nyomtunk le egy szakaszt a kollégákkal, közös döntés alapján a hosszabbik utat választva. Kettesével eveztünk, én egy olyan társsal, aki nem evezett még sosem, fél a víztől, a növényektől és gyakorlatilag mindentől. Férfi létére én emelgettem a csónakot a sekélyebb részeken (vele együtt), mert ő nem száll ki mert vizes lesz. Én kormányoztam és én is eveztem...szóval parádés volt. A hisztit nem igazán bírom...a legjobb az volt, amikor a laza 2 órás evezés vége felé kiszállt a partra és azt mondta, hogy ő tovább nem jön, mert itt már mélyebb a víz, evezzek csak végig én...köszi. Szóval a munka oroszlán részét megint én vittem el, bár el kell mondanom, a csónak jobban ment akkor, amikor egyedül ültem benne...

A víz amúgy valami fertelmesen ocsmány volt...tele volt uszadék fákkal, mocsokkal (a szartól a bicikliig minden volt benne, és ez nem vicc, az egyik csónakban utazók kiemeltek egy komplett bicajt :)), szennyvízzel és persze sok-sok belógó faággal, kész szerencse, hogy a szemeim még megvannak...

A kerékpározást a végén már meg se éreztem (mert ez ilyen biatlon volt...kerékpár, evezés és kerékpár), annyira fázott a lábam és a 2 órás térdeléstől nem éreztem a lábszáram sem. A nunimat full feltörte az ülés a bicajon, rosszul volt beállítva és kemény volt, mint a franc...

A mai nap nagy élménye az volt, amikor egyedül a végponthoz eveztem a hajót. Rájöttem, hogy erre is képes vagyok, én, a kapitány :).

Ma elkészítettem életem első paradicsomos húsgombócát. Végülis most lehet rajtam röhögni, de a menzán lehet nagyon finomat enni, ez tipikus iskolai kaja...meg aztán anya is csinál finomat, de te sose tudod ugyan úgy megcsinálni. Én meg inkább ezért nem is próbálkozom a hagyományos konyha remekeivel, mint például: húsleves, gulyás, töltött káposzta, rántott hús (ez például még macerás is...:)). Aztán vannak olyan kaják, amiket szívesen főzök, lehet azért, mert más körülöttem nem csinálja és nincs összehasonlítási alap :).

De ma megtört a jég és csináltam egy kis szülői behatásra paradicsomos húsgombócot. Sok a paradicsom szósz, csak ezért...Még nem mertem megkóstolni, de ránézésre fix úgy néz ki, mint az eredeti. A repró sem lehet olyan rossz...

A jó feleség a kép tanulsága szerint is: mos, főz, takarít, igazi kis házi robotgép, aki mindent megcsinál, amit csak kell. A kérdésem csupán annyi, hogy a mai világban, amikor a férfi és a nő is dolgozik reggeltől estig, akkor a nő mégis mikor csinálja meg a "kötelező köröket"?

Ha teszem azt a férjem 300.000,- forintot keresne havonta és vígan eltartana engem és a családot, akkor talán vállalnám, hogy leszek családi cseléd és kiszolgálom hű uramat...de mivel ma már nem ilyen világban élünk, ezért szerintem épp ideje lenne a hagyományoknak és a szokásoknak is felvenni a versenyt a megváltozott élethelyzettel...

Nézzük csak meg: 200-300 éve, amikor még nem tombolt a feminizmus, a férfiak gürcöltek estig a gyárakban, dolgoztak, lapátolták haza a pénzt, a kisfeleség pedig ennek köszönete képpen tisztán tartotta a lakást és szolgálta a ház urát. Este meleg étellel várta, reggel friss ruhát készített ki neki és odapakolta kis edényben az elemózsiát. És akkor most vissza ugrunk napjainkba: férj és feleség reggel korán, együtt kelnek és indulnak dolgozni, ki-ki maga útján. Délután, vagy rossz esetben este hazaérnek, mind a ketten lapátolják be a pénzt a családi kasszába és mindezek után elvárás, hogy a nő 8-10 óra munka után még a hagyományos értelemben vett és azért tegyük hozzá - mára már kissé elavult - szerepeiek is megfeleljen...Nem tudom nekem mennyit kellene azért fizetni, hogy én napi 10 óra munka után minden este hulla fáradtan még nekiálljak főzőcskézni, mosni...stb.

Nem ilyen világban élünk és ezt el kell fogadnia mindenkinek...ma már a nő is ember és nem az a feladata, hogy a férjét szolgálja. Ma már "mi" van, egy kettős szövetség, ahol mindenki ugyan olyan joggal bíró fél és mindenki tesz a családért és a lakás-ház-udvar-gyerekek ellátásáért. És szerintem ez így helyes és igazságos.

Kerek szám ez az 50! Édes kicsi anyukámnak van ma a születésnapja :) Mondtam neki, hogy ez a fele. Milyen sok minden fér bele ebbe az 50 évbe...gondoljunk csak bele, én majdhogynem fele ennyi vagyok, mégis sok emlék, élmény van már a fejemben, felére nem is emlékszem, annyira régen volt. Mi lesz 25 év múlva??

Élni kell az életet, élni és élvezni, különben ha nem figyelünk oda, elfut felettünk és már öregek leszünk, mire észbe kapnánk, hogy ki akartuk próbálni a vitorlázást, a jógázást, még nem ettünk polipot és nem másztunk sziklát, nem próbáltuk ki a kék kontaktlencsét és a szőke hajat, nem mentünk el a kedvenc együttesünk koncertjére, nem jártunk a piramisoknál és egy óriási vízesésnél sem. Mindent persze nehéz lenne belegyömöszölni az életünkbe...pedig én is meg akarom nézni a piramisokat, Jordániát, enni akarok különleges és fura dolgokat és mindenféle érdekességet akarok csinálni. Azt mondják, hogy fiatal korában és idős korában ér rá az ember magával foglalkozni, a kettő között kevesebb a magunkra költött idő és pénz, akkor más, fontos feladatok vannak (gyerekek főleg).

Sokszor önzőnek kellene lennünk...magunkkal foglalkoznunk és végre azt csinálni, amit mi szeretnénk, amihez nekünk van kedvünk és amire régóta vágyunk.

Remélem, hogy anya is eljut Petrába és megnézi a kis városát, elmegy még Egyiptomba a piramisokhoz és elutazik apával kettesben, ahová csak szeretnének, megkóstol mindenféle finomságot, amire csak vágyik. Most, hogy már a gyerekek nagyobbak, már magukkal kell törődniük, magukat kell kényeztetniük. Majd jönnek az unokák és velük is lehet megint játszani, babusgatni, szórakozni, szórakoztatni...de most övék a minden! Ezt kívánom a következő 50 évre ;)

Pünkösdi királyságunkat töltöttük el tegnap. Végre pihenés, kevés munka, jó szórakozás, kellemes társaság. Hajfestés csajos módon,táska-arzenál bányászat, pizzasütés, témázgatás, pihenés...aztán grillparty, mozi, alvás. És ez mind hogyan fér bele egy napba? Hát szerintem ezt már művészet megcsinálni, de mivel már hozzászoktunk, hogy mindent egybe sűrítünk bele, ezért már a kisujjunkból rázzuk ki :)