Evezés a patakon. Egyszer már eveztem itt (szűk nyomtávú pálya sok bozóttal szegélyezve, erős kavicsozású talajjal), illetve egy másik alkalommal Szlovákiában is, rendes kiépített rafting pályán. Őszintén szólva nem nagy barátom a víz, annyira úszni sem szeretek és amikor nem ér le a lábam, akkor már kicsit félek is benne (a halak a legrosszabbak, élő vízbe nem is szívesen megyek, hátha megharap egy hal :)).

Ma egy kis egyszerű pályán nyomtunk le egy szakaszt a kollégákkal, közös döntés alapján a hosszabbik utat választva. Kettesével eveztünk, én egy olyan társsal, aki nem evezett még sosem, fél a víztől, a növényektől és gyakorlatilag mindentől. Férfi létére én emelgettem a csónakot a sekélyebb részeken (vele együtt), mert ő nem száll ki mert vizes lesz. Én kormányoztam és én is eveztem...szóval parádés volt. A hisztit nem igazán bírom...a legjobb az volt, amikor a laza 2 órás evezés vége felé kiszállt a partra és azt mondta, hogy ő tovább nem jön, mert itt már mélyebb a víz, evezzek csak végig én...köszi. Szóval a munka oroszlán részét megint én vittem el, bár el kell mondanom, a csónak jobban ment akkor, amikor egyedül ültem benne...

A víz amúgy valami fertelmesen ocsmány volt...tele volt uszadék fákkal, mocsokkal (a szartól a bicikliig minden volt benne, és ez nem vicc, az egyik csónakban utazók kiemeltek egy komplett bicajt :)), szennyvízzel és persze sok-sok belógó faággal, kész szerencse, hogy a szemeim még megvannak...

A kerékpározást a végén már meg se éreztem (mert ez ilyen biatlon volt...kerékpár, evezés és kerékpár), annyira fázott a lábam és a 2 órás térdeléstől nem éreztem a lábszáram sem. A nunimat full feltörte az ülés a bicajon, rosszul volt beállítva és kemény volt, mint a franc...

A mai nap nagy élménye az volt, amikor egyedül a végponthoz eveztem a hajót. Rájöttem, hogy erre is képes vagyok, én, a kapitány :).