Tegnap este megkaptam a magamét...egy állítólagos meglökésre ez volt a reakció: ne lökdössél te engem, nem vagy te nekem senkim, hogy lökdössél...Na köszi szépen.

Ad 1. semmiféle lökdösésről nem volt szó, ha a szokásos hátba veregetést annak lehet nevezni, akkor bocsesz...ne hisztizzen nekem ilyenen egy férfi.

Ad 2. mi az, hogy én nem vagyok senki??? Először is igenis vagyok valaki, aki már több értelmes dolgot letett az asztalra, mint sok ember. Másodsorban pedig elvileg én vagyok a minden az életében, legalábbis így kellene lennie szerintem. De ha nem így gondolja, az már régen rossz...

Persze a reakció sűrű bocsánatkérés volt, mert csak kiszaladt a száján és nem is gondolta át miket mond és tudja, hogy baromságokat beszélt és sajnálja és soha többet nem mond ilyet, mert én vagyok az élete, a mindene, a kisszerelme.

Ok...bocsánatkérés elfogadva, de basszus, ne szokjunk már hozzá, hogy egy bocsánatkéréssel el van felejtve minden, mert én se szoktam sértegetni a szeretteimet, hogy aztán gyorsan bocsánatot kérek és kész...a szálka attól még ott marad.