Nem fogok elhervadni...két locsolást kaptam tegnap, úgy tűnik a régi néphagyomány is kikopóban van már. Egy lelkes amatőr kissrác reggel 8 előtt 5 perccel (!) ugrasztott az ágyból, de mivel nem voltam fogadóképes állapotban, ezért inkább visszaosontam a jó meleg ágyba és még fél óráig próbáltam húzni a lőbőrt. Nem is értem...kipattant a szeme és nyüzsgött az anyja körül a konyhában korán reggel, az meg inkább kihajtotta a lépcsőházba, hogy eredj fiam, csöngess be mindenhova így kora hajnali órán, had örüljön neked más is?!

Kedves férjem érdeklődött, melyik módszert választom: egy pohár víz (frissítőnek és ébresztőnek végül is jó lett volna) vagy parfüm - utóbbi mellett döntöttem. Próbált 2-3 saját költésű ad-hoc verset előadni, aztán inkább összebújtunk még kicsit a meleg takaró alatt. Reggelire szokásos sonka-tojás-torma-kalács kombó megvolt, minimum 3 kilót biztosan felszedtem a sok kajálástól...sütihegyek, hova legyek...

November végi időjárás volt a idén húsvétkor...3 fok és hószállingózás, félelmetes. Még talán azt is megérjük, hogy nem lesznek évszakok...

Fővárosunk gyönyörű, újabb és újabb részleteivel ismerkedem meg rövid fenntartózkodásaim alkalmával. A nyüzsgés, a lüktetés, az éjjel szépen kivilágított épületek, a csillogás mellett ott van a kosz, a sok szemét, a magasság és a mélység egymás mellett. A néhol omladozó, 50 évvel ezelőtt pompázott polgári lakások megkopott külleme és hangulata. Érdekes, hogy mégis megfér egymás mellett a két, egymással ellentétes világ.

Az előző néhány napban nosztalgikus érzéseket élhettem át kiccsaládom körében. Otthon voltam. Otthon otthon (azaz a szülőknél). És otthon volt a tesóm is. Csak mi négyen, mint régen. Olyan volt, mintha újra gyerek lennék....és azt kell mondjam, nagyon jó volt. Igyekeztem megélni minden pillanatát, hiszen ma már mivel mindenki teljesen máshol lakik és él, ezért ritkák ezek a pillanatok, amikor csak mi négyen vagyunk. Nem volt plusz egy fő, nem voltak vendégek, nem volt rokonlátogatás, csak egy pár csendes, de nyüzsgős, estig beszélgetős családi nap, amiből mindenki töltekezhetett.

A tesómmal a gyerekkori emlékeink egy-két helyszínét kerestük fel, így eltúráztunk Cserkőbányára. Ő magassarkú bokacsizmában...a mészkőbánya oldalfala eléggé csúszik magassarkúban, ez kiderült. Kerestük a csirkecsontvázat és a rókát, amit 15 évvel ezelőtt láttunk utoljára. Azóta a csontváz az enyészeté lett...a róka pedig, ki tudja mi lett vele?! Most nem voltak állatok és a nagy kráter közepén sem volt szép tisztás, mint régen. Fák és bokrok voltak mindenhol és a gaz. Olyan érzésem volt, mintha 15 éve mi hagytuk volna magára ezt a helyet, azóta pedig senki nem tette volna be a lábát oda. A traktorgumikat nem igazán értettük hogyan jutottak fel a hegy tetejére, de az elhagyatott házikó és az üzenetek a falon beszédesek voltak...Édes semmittevős napok sok-sok élménnyel, kereséssel, magunk megértésével és szeretettel.

Gyerekkori helyszín

Cserkőbánya

Retró fíling

Üzenet a falon

Tettünk mi is azért, hogy lélegzetvételnyi időhöz juthasson a bolygónk. Csak egy órát kellett kibírni villany, tv, telefon, laptop és egyéb árammal működő cucc nélkül. És ez milyen nehéz?! Nem is gondolná az ember, hogy mekkora lemondással jár a mai rohanó és befásult világunkban kicsit máshogy látni, mint minden nap...a tv-t kikapcsolni kedvenc műsorunk közepén, leoltani a lámpákat és gyertyákat gyújtani, elővenni a kártyapaklit, bevetni magunkat az ágyba, beszélgetni a sötétben, vagy kipróbálni a romantikus hangulatúra varázsolt, gyertyákkal megvilágított éjszakai fürdőzést kettesben. Csak egy kis fantázia kell hozzá nem igaz? És máris milyen jól el lehet tölteni azt az egy órát, amiből nekünk tegnap másfél lett...

Gyönyörködik a szemem a virágzó magnóliákban. Ha lesz kertem, egy jó nagy fa biztosan helyet kap benne. Kevés ilyen csodálatos virág van...

1.

2.

Nehéz búcsút mondani...olyan embernek pedig főleg, akit kedvelsz, akit nem akarsz elengedni.

Egyik munkatársam felmondása villámcsapás szerűen ért. Nem akarom, hogy elmenjen, mert nélküle nem lesz ez a csapat ugyan az, mint eddig. Mert nem találunk olyan kiváló embert ide rövid idő alatt, mint ő. Meg azért, mert mindig meg tudja nevettetni a többieket és az emberek is kedvelik. De miért dönt valaki mégis a felmondás mellett? Sok összetevője lehet egy döntésnek: magánéleti válság, magánélet hiánya, felelősség, stressz, sok munka, fáradtság, fásultság, rossz közérzet, monotonitás...Meg az is, hogy valaki megunja. Megunja, hogy nincs változás, nincs előrelépés, más helyett is néha dolgozni kell, elfáradunk, de nincs időnk feltöltődni. Betelik mindenkinél a pohár, de a felmondás már komoly döntés és ehhez idő kell és mindig kell még egy csepp a pohárban. Aztán, amikor túlcsordul, akkor jön a hivatalos papír és a jogi ügyek. Neki lehet, hogy ez egy dobbantó a világra, a jövőre, élete következő szakaszára.Csak a miérteket nem értem...illetve nem tudom elfogadni...kár...

Hétvégén névnapoztunk, kisférjemet köszöntöttem. Nem vagyok híve a kötelező ajándékozásnak, főképp, hogy felesleges porfogókat utálok adni bárkinek, mert hülyeségnek tartom. Inkább kézzel készített ajándékot adok vagy élményt, ami lehet egy vacsora, egy koncert, egy mozi, egy hajózás vagy egy túra...de az nem marad otthon a polcon évekig, nem foglalja a helyet és nem dobom ki 2 év múlva, mert meguntam (legrosszabb esetben pedig lehet, hogy nem is tetszik - meg sablonos is, de ez már mellékes). A mostani névnapi ajándék egy festmény lett, amit én magam készítettem 1 héten át. Hát, nem lett egy picasso, de akkor is én csináltam és elsőre, vászonra nem is lett olyan rossz. Azért az kiderült, hogy valószínűleg a művtöri könyvekbe nem fogok ezzel a tehetséggel bekerülni...

A húsvét közeledtével megszaporodtak a nyulak és a csokik a környezetemben. A városban sétálgattunk a hétvégén a szép, tavaszi időben. Egy ketrecnyi nyuszit találtunk a betonplacc közepén, szegények ki voltak készülve a tűző napon és a szőrük is már fényes volt a simogatástól...A kicsik nyúzták őket rendesen, de ezek edzett nyuszik voltak, bírták a megpróbáltatásokat. Erősen remélem, hogy éjszakára elviszik őket onnan...A húsvéti vásár a városunk főterén gyakorlatilag a karácsonyi újratöltve, a mikulásokat nyuszivá és csirkévé szabták át. A vásárral ellentétben a fagyi ára azonban változott, 800 forint 4 kis gombócért tiszta rablás...de a névnaphoz a tavasz első fagyija is hozzátartozik.

Nem vagyok egy fejfájós típus...kábé havonta 1-szer szokott fájni a fejem és akkor már lehet, hogy sokat mondtam. Ha ez a tendencia örök, akkor most 3 hónapra előre kifájta magát a fejem, ugyanis 3 napon keresztül lökte a ritmust, amire ez alkalommal nem roptam... Ez a 'levágom és 100 méterre eldobom, hogy ne érezzem' típusú fájdalom volt, ami fejfájásban, amikor már a szemed is kiesik szinte, nem valami szimpatikus. Hogy mitől, arra még most sem jöttem rá, viszont ma reggel a korai kelés ellenére nem fájt (kop-kop-kop). Több tippem is van a fájdalom okára: fáradtság, (vég)kimerültség, túlhajszoltság, sok stressz, alváshiány vagy esetleg egy új tisztító aloe vera kúra hatása? Hmm, ezek a fantom fájdalmak, amiket nem tudok megfejteni, mint egy lila foltot egy beütés után, ezeket utálom. És most még a google sem segít.

Békataxi...hamarosan lehet ebihalakat halászni!

Az őszi maradékok is eltűnnek lassan.

Jó olyan helyen dolgozni, ahol kint ülhetsz a teraszon és laptopról tudsz dolgozni a 20 fokos, verőfényes napsütésben és barníthatod az arcod, hogy egészséges színed lehessen.

Szívhatod magadba a D vitamint, raktározod, mert tudod: a napsütés sem tart örökké, hamarosan be kell ülnöd az irodába dolgozni, megszűnnek a lazának tűnő teraszozgatások és láblógatós napok is...De addig még annak is örülünk, ha kemény munkánk alatt kint élvezheti bőrünk (mert nekünk nincs időnk) a boldogságot adó sugarakat...

Szevasz tavasz! 

Elbúcsúztattam rituálisan (pár könnycseppet a szemem sarkában elmorzsolva) a hétvégéket. Itt a tavasz, elkezdődött a szezon, özönlenek a vendégek, mindenki kirándul, kimozdulnak az emberek, költik a lóvét, tornyosulnak a ledolgozandó órák, néha forr az agyvizünk, eltelik a nyarunk és olykor mi is kirándulásra vágyunk...Megszűnnek a Hupikék Törpikékes vasárnapi reggelek, amikor együtt kelünk a férjemmel 8 után, tejberizset és bundás kenyeret eszünk reggelire és kávézunk.

Viszlát nyugodt hétvégék, viszlát szabadidő, viszlát minden. Ha lehullottak a fákról a levelek és lecsengett az idei szezon...na akkor találkozunk újra! 

A természet lágy ölén addig is üdvözöllek tavasz! 

Tavasszal mindig csábító késztetést érzek arra, hogy kívül is és belül is megújuljak. A héten a külsőségekre helyeztem inkább a hangsúlyt és több új cuccot is bezsákmányoltam. HAUL! 

Vettem egy új farmert, egy leggingst és egy új alulgombolós inget is, aminek nem tudom mi lehet a hivatalos neve, de én így hívom. A ruhatáramat ezek után újra felülvizsgálom, lassan kikerülnek a szekrényemből a téli, meleg darabok és helyüket felváltják a nyárias, lenge pólók, szoknyák, vászonnadrágok. A régi, már nem hordott cuccokat egy helyre gyűjtöm és beviszem egy segélyszervezetnek, mert lássuk be: igazából semmi bajuk, csak meguntam őket. De más még örülhet neki. Még így is csak töredékannyi pénzt költök ruházkodásra, mint más nők, hiszen a darabok nagy részét turikból csempészem be a szekrénybe. Talán a ruhatáram olyan 60-70%-a lehet turkált áru. De kit érdekel?! Nem jön velem szembe, tetszik, jól áll és 500 forint egy-egy darab...

Ami még várat magára...egy magassarkú cipő, egy tavaszi, színes ballonkabát. És még 1-2 szoknya is jól jönne...De nem leszek telhetetlen! 

Új taggal bővült a mauszcsaládunk. A paparazzikat nem csípi...

És itt már az anyukájával, aki okosan eltakarta a kíváncsi világ elől kicsinyét. Szintén nem szereti, ha fényképezik...

Az egerek gyorsan nőnek...1 hét múlva:

2 nap múlva:

Félig meddig saját fejlesztésű étel a göngyölt lazac. Karácsonykor találtam ki, aztán rákerestem a receptre, de teljesen ugyan ilyet nem találtam, szóval akár mondhatjuk azt is, hogy saját recept. Baromi könnyű, baromi látványos, baromi finom.

Leveles tészta kell hozzá (amit én az egyszerűség kedvéért a boltban készen megvásárolok), szálas spenót, lazac filé és fűszerek. A tésztát kihajtogatjuk, egy tepsibe tesszük sütőpapírra, tojással megkenjük. A spenótot (szálas!) fokhagymával, sóval és borssal összemócsingolom, aztán a tésztára szórom az egyik felét. Jöhet a hal. Befűszerezem valami általam favorizált fűszerkeverékkel (tegnap bombay masala nevűt használtam, ezzel is jó volt). Rátesszük óvatosan a spenótos tésztára, majd a tetejére rárakjuk a maradék spenótot is. Betekerjük a tészta üres felével és rétes kinézetűvé formáljuk. A tetejét hideg vízzel vagy tojássárgájával is megkenhetjük. Mehet a sütőbe, fél óra 180 fokon és pirosra pirul a teteje, nyami! 

Köretnek leginkább a párolt vagy sült sütőtököt javaslom, szerintem nagyon finom hozzá.

Ma elhatároztam, hogy végre tényleg veszek magamnak egy új farmert (vagy valamilyen új gatyát), mert tavasz van és be kell újítani pár darabot...Természetesen ez az elhatározás már korábban is élt bennem, keresem már 2 hónapja az igazit, de nem találom. Vagy szűk, vagy bő, vagy a seggemről esik le, de a vádlimon bő, vagy fel se jön a derekamig, vagy az is megeshet, hogy csak egyszerűen kibuggyan oldalt a minihájam a derék résznél...Mivel nekem van önkritikám, másokkal ellentétben én ilyet nem veszek fel. A számozással is vannak komoly problémáim. Próbáltam 34-es, 36-ost, 38-ast, sőt, még 40-est is...És mind szar volt! Sőt, olyan is akadt, hogy 26-ost találtam, ami jó volt rám, a barna már a combom közepéig sem jött fel ugyan ebből a méretű és fazonú nadrágból.Mi ez, ha nem a vásárlók megtévesztése? Hozzáteszem, 36-38-as méretű ruhákat hordok, tehát a 40-es méretű ruhák felpróbálására általában sírógörcshöz hasonló tünetekkel reagálok. Én, a "Csonti"!

Nem csak butikokban próbálkoztam...kínai, sőt turkáló is az utamba akadt. Aztán amikor egyik boltban a próbafülkében a szar megvilágítás miatt szembesülnöm kellett a seggem és a combom elég erősen előnytelen képével, akkor teljesen elment a kedvem nem csak a farmervásárlástól, de még az élettől is. Én dagadt, narancsbőrös seggű, elhízott ember lennék? Most komolyan? Miért nem szól senki, hogy egy bálna, egy mamut vagyok?? Lelki szemeim előtt felsejlett a távoli jövő, ahol 70-80 kilós asszonyságként (továbbra is kis mellekkel), megtörten és öregen, ráncosan állok majd a férjem előtt, aki rám sem néz zuhanyozás után. Naneeeee....! Teljesen bepánikoltam. Egyrészt az elhízás reálisnak tűnő és ijesztő tényétől és attól, hogy gyakorlatilag 3 hónapja rendszeresen járok edzésre, a mérleg mégsem mutat semmilyen változást. Az agyamban már tovább folytattam jó nőhöz méltóan a folyamatot egészen a tényleges bálnává válásig, amit nem igazán vágyakozó szívvel tettem meg. Gyors elhatározás után méregtelenítésre és komoly diétára szántam el magam. Még futni is voltam! 6×2 percet bírtam ugyanennyi sétával és rengeteg lihegéssel, fél liter vízzel és basszamegezéssel a bénaságom miatt. Még zsírbontó, karcsúsító krémet is vettem a problémás területekre. Dehát kérem szépen, mégsem hagyhatom, hogy a zsír átvegye a hatalmat a testem felett! 

Ó dejó, még örülni is lehetne, hogy nőnap van. A virág és csokiárusok jól jártak! Kicsit olyan szocreál érzésem támad ettől a nem létező ünneptől, amit annyira nem is értek miért jött létre. Most nem is feltétlen a feminista énem szólal meg, de az anyák napját még értem...a nőnapot azonban nem igazán. Mit ünneplünk ilyenkor? A nőiségünket biztos nem, mert akkor nem halmoznának el a kollégák és a szerettek csokival, hiszen az hízlal (te jó ég!). A primula az idei év nagy favoritja, már kaptam kettőt, de ő legalább szép és nem hízlal! Most is köszi! 

Azt se értem, hogy nők minek írnak nekem boldog nőnapos üzeneteket!? Nők nőknek? Azért ez már túlzás...kábé mint a valentin nap, ami már a szeretet ünnepe is, hála az irigy szingliknek. Apukám üzent: puszómuszó! Így kell ezt csinálni, csak lazán! Csak egyvalaki nem üzent még semmit...a férjem, aki mondjuk akkor se tenne semmi rosszat, ha meg se említené, hogy nőnap van, mert mi nem ünnepekben mérjük az együtt töltött időt. De azért remélem este megölelget és mond majd valami kedveset, hogy pl. "milyen jó, hogy nőnek születtél és rád találtam". Vagy valami hasonlót...Mert azért tényleg jó nőnek lenni, de néha sok nehézséggel jár, néha kedvem támadna férfivé válni, akiknek nem kell a lábukon méregetni a szőrszálakat és macsók, ha valami szakadt cuccban jelennek meg. Nem fáj a lábuk a magassarkúban és nem költenek vagyonokat szemspirálra vagy szájfényre. Nincs 20 körömlakkjuk és nem okoz gondot a reggeli dress code kiválasztása: ami felül van, az a mai szett...Nem kell átgondolniuk a nyaralást a viccesen betegségnek hívott szitu miatt (amit nem értem errefelé miért hívnak betegségnek...hisz ez csak egy természetes állapot). Viszont sosem dicsérik agyon őket ha új a hajuk, jó a ruhájuk, szép a sminkjük, finom az illatuk, csinosak vagy csak simán nők...mint én is.

A valentin napi sokk után újra bemerészkedtem a konyhába, hogy valami gyerekeknek való sütirecepttel erősítsem az önbizalmam. Muffin vagy gofri, esetleg palacsinta? Maradt a gofri, azt már régen ettünk. Nekiláttam, kerestem pofonegyszerű receptet, mindent előkészítettem. A mérleget beizzítottam és szépen ment minden a maga útján. Aztán a liszt kimérésénél elbizonytalanodtam...30 deka liszt. Kimértem 30-at a mérleggel, aztán azt néztem, hogy majdnem 1 egész kiló liszt belekerült a tálba...ez nem lehetséges, valami nem oké. De akkor az előző eddigiek is rossz értékkel kerültek innen ki, mert mindenből annyit tettem bele, amennyit írt a recept. Belekevertem hát az oltári mennyiségű lisztet a többi hozzávalóba és elkezdtem hígítani tejjel, vízzel. Kábé háromszor annyit kellett a folyékonyakból hozzáadnom, mint amennyit írt a recept, így valószínűleg 3 napig csak gofrit eszünk majd...Emlékeimben élt még a nyers gofri tésztájának képe, de nagyon nem hasonlított a tálban lévőhöz, ezért addig hígítottam a tésztát, míg egy sűrű palacsinta tészta állagot nem kaptam, nyilván full csomós verzióban. Még a sütést nem próbáltam ki, de hamarosan az az idő is elérkezik. Nem merem bevallani a férjemnek, hogy ennyire nyomi vagyok, így amíg haza nem ér, letesztelem és csak akkor kap gofrit, ha normális lesz a végeredmény! 

De! Egyvalami egészen biztos: nem én vagyok a balf@sz, hanem a mérlegem volt rosszul beállítva...Ezek a modern digitális vackok kifognak rajtam...de legalább tudom, hol rontottam el a fahéjas tekercset a múltkor. Egy gombnyomás és a 30 deka lisztből 80 deka lett...váó! 

éjjel.

 kérdezz meg egy helyi nénit, merre van az arra.

-Csókolom, meg tetszene tudni mondani merre van a rendőrség? 

-Hát, az nem erre van.

-És tetszik tudni merre van?

-Hát ahhoz a Marx Károlyon végig kell menni. 

-Merre van a Marx Károly?

-Hát ez itt egyből. 

-Jobbra kell fordulnom a kereszteződésben?

-Hát igen, hát ez itt a Marx Károly (na akkor már sejtettem, hogy valami előző rendszerből itt ragadt néniről van szó, lehet párttitkár volt, vagy Marx jobbkeze. Vagy csak örült, hogy egyből ki tudta többször is mondani, hogy Marx Károly.). Aztán meg azon végig, és aztán ott a körforgalom.

-És melyik irányba kell kihajtanom a körforgalomból?

-Hát ezt már magára bízom aranyom...azt a pilótának kell tudni. 

:D 

hivatalosan is. Az idén egy nappal hosszabb február után ma beköszöntött a második kedvenc évszakom (az első a nyár...nyári gyerek lévén). 15 fokkal (bevallom, az évben először az ország legszerencsésebbjei vagyunk, hisz nálunk van a legmelegebb) és borús, szomorkás idővel. Délre azonban majdnem teljesen eltűntek a felhők. Süt a nap, kék az égbolt, csicseregnek a madarak. Mozognak az ember lányának hormonjai, a zsigereimben érzem a megújulást. Mocorogni, sportolni, kimozdulni, kirándulni van kedvem és szívem szerint ezer új dologba belevágnék.

A téli morcosság kezd eltűnni az arcomról. Ezer terv van a fejemben, rengeteg ötlet és megvalósulásra váró feladat. Érzem az energiát az ereimben és a tettlegességet a végtagjaimban. Várom a színeket, az első kis virágok kibújását a föld alól. Várom a napfényt, amelyből feltöltődhetek, mint egy napelem, be akarom szívni az utolsó napsugarakat is. Színeket akarok...sárgát, pirosat, kéket és zöldet! Az aranyeső első bimbóinak, majd a kibúvó aranycseppeknek akarok örülni. És a jácint imádnivaló, mindent belengő illatának. A rózsaszín, cirmos színű tulipánoknak és a napsárga nárcisznak. Színeket akarok és ízeket! A tavasz ízeit...édes, kicsit talán még savanykás, de összességében finom és isteni ízeket akarok érezni a nyelvemen. Képkockákon akarom megörökíteni a természet és az emberek újjászületését, hogy még ősszel is emlékezhessek rá, amikor - már most tudom - újra csak azt fogom várni, hogy jöjjön a tavasz és örülhessek minden apróságnak, ami fényt hoz az életembe.

Még a snidling is újra kihajtott az erkélyen.

Miután összefoglaltam azt, miért szeretem, elgondolkoztam azon, van-e olyan, amit nem szeretek benne. Minden embernek vannak rossz tulajdonságai, neki is...

-nem szeretem, amikor türelmetlenkedik és semmiségeken kiakad

-nem szeretem, amikor gyerekesen viselkedik

-zavar, hogy még mindig nem tud elszakadni a családi fészektől

-nem szeretem, amikor megoldom helyette a "megoldhatatlant" 

-nem szeretem azt érezni, hogy én erősebb, kitartóbb vagy talpraesettebb vagyok nála... elvégre ő a férfi a családban

-nem szeretem, amikor túlzottan romantikus (én nem vagyok ilyen...érthető)

-nem szeretem, amikor rátör az otthonülős fele és nem lehet kimozdítani

Ezzel együtt azonban mégis nagyon szeretem... És néha mégis azt is szeretem, hogy kiakad, mert akkor megnyugtathatom. Meghát látszik, ez a lista azért jóval rövidebb lett és eléggé meg kellett túráztassam az agyam a megírásához. De tudom, nekem is vannak hibáim. Kinek nincsenek?

Te tudod miért szereted? Már elgondolkoztál rajta úgy igazán? Mert én még soha...

-szeretem, amikor éjjel arra ébredek, hogy megölel és magához szorít

-szeretem, amikor hazaérve rám mosolyog egy fárasztó nap után és amint ledobja a táskáját, egyből az ölelés következik, nem baj, ha -10 fokos a keze

-szeretem, amikor leszid, amiért ugrálok a lakásban vagy billegek a székkel és majdnem hátra esek, mert tudom, hogy csak félt, mert megütöm magam

-szeretem, amikor a fájdalmaimat puszival és simogatással csillapítja

-szeretem, amikor reggel kinyitja a szemét és mosolyog

-szeretem, amikor este lefekvés előtt megy egy kört a lakásban, hogy biztos lehessek benne, hogy minden ajtó zárva van, ablakok csukva, nincs sehol egy mumus vagy egy nagy leselkedő veszély, nyugodtan alhatok

-szeretem, amikor meglep mindenféle aprósággal akkor, amikor nem is számítok rá

-szeretem, amikor látom az arcán, hogy boldog

-szeretem, amikor megdicsér és látom rajta, hogy tetszem neki és kíván engem

-szeretem, amikor befalja, amit főztem

-szeretem, amikor zuhanyzom és egyszer csak már ott áll mellettem a vízsugár alatt és megmossa a hajam

-szeretem, amikor elképzeli, hogy milyen lesz majd később...amikor lesz gyerekünk és nagy házunk és kutyánk

-szeretem, amikor együtt röhögünk, szeretem ha megnevettet vagy megnevettetem

-szeretem, hogy minden hülyeségben benne van, amit kitalálok

-szeretek odabújni hozzá, hallgatni a szívverését és ölelni

-szeretem érezni, hogy félt

-szeretem, hogy szeret...

-szeretem.

újra itt a tél...pedig már reménykedtem abban, hogy jön végre a tavasz, hiszen hétvégén már az "előzenekar" tiszteletét tette. De aztán ma hóesésre keltem fel és egyre jobban szakad, szóval eléggé gáz, hogy a hétvégi 20 fok után most megint csak -5-0 fok van és hideg és nem süt a nap sem és még a hó is esik...Hát kérem; mi van itt? Mi történt az időjárással? Hová tűnt a tavasz és a kis hóvirágok és a tulipánok és a csicsergő madarak és a tervem, hogy hamarosan kimerészkedhetek futni a szabadba? Távoli jövőbeni álomnak tűnnek a meleg szobából a hóesést nézve.

town.