Nehéz búcsút mondani...olyan embernek pedig főleg, akit kedvelsz, akit nem akarsz elengedni.

Egyik munkatársam felmondása villámcsapás szerűen ért. Nem akarom, hogy elmenjen, mert nélküle nem lesz ez a csapat ugyan az, mint eddig. Mert nem találunk olyan kiváló embert ide rövid idő alatt, mint ő. Meg azért, mert mindig meg tudja nevettetni a többieket és az emberek is kedvelik. De miért dönt valaki mégis a felmondás mellett? Sok összetevője lehet egy döntésnek: magánéleti válság, magánélet hiánya, felelősség, stressz, sok munka, fáradtság, fásultság, rossz közérzet, monotonitás...Meg az is, hogy valaki megunja. Megunja, hogy nincs változás, nincs előrelépés, más helyett is néha dolgozni kell, elfáradunk, de nincs időnk feltöltődni. Betelik mindenkinél a pohár, de a felmondás már komoly döntés és ehhez idő kell és mindig kell még egy csepp a pohárban. Aztán, amikor túlcsordul, akkor jön a hivatalos papír és a jogi ügyek. Neki lehet, hogy ez egy dobbantó a világra, a jövőre, élete következő szakaszára.Csak a miérteket nem értem...illetve nem tudom elfogadni...kár...