Ma este elmegyek fogorvoshoz. Már nem is tudom mióta készülök és arra sem emlékszem teljesen tisztán, mikor is voltam utoljára...Tudom, tudom...fél évente egyszer illene elmenni. De az a helyzet, hogy ez nálam már valamiféle beteges félelem, amit a fehér köpenyesek iránt érzek. Illetve csak a fogorvosok iránt. Nem tudom mi fog velem történni, de a legrosszabbakra számítok...Ma egész délelőtt takarítottam, hogy tereljem a figyelmem, nemsoká indulok be a városba, hogy tovább tereljem a figyelmemet. Bár csak utólag leírhatnám majd, hogy "affene, ettől kellett ennyire paráznom? Vicc..." - és jól kiröhögném magam utólag. Bárcsak.

kavarogtak bennem minap, amikor megjött a havim...Egyrészt megkönnyebbültem, hogy így nyugodtan elmehetek fogorvoshoz rendbe rakatni a szám, szedhetek fájdalomcsillapítót utána és nem kell annyira elővigyázatosnak lennem, nem fogok azon parázni, vajon mivel árthatok a bennem újjáéledő pici életnek. Ugyanakkor el is keseredtem...vajon mit csináltunk rosszul, miért nem sikerült? Remélem, sokáig nem kell ezen gondolkoznom és miután a fogaim is rendben lesznek, én magam is megkönnyebbülve, az egészségem teljes tudatában várhatom majd piciny porontyom.

az egyik legkellemetlenebb fájdalom a világon...az egész fejed lüktet bele, fáj a füled, az arcod és lassan rágni sem tudsz...Aztán bedagad az arcod, az állkapcsod és hörcsögfejed lesz. Fáj, fáj és semmi nem használ rá. Bár lehet, egy pálinka jól esne öblögetőnek! Mindennel próbálkozol, majd amikor már teljesen feladtad a küzdelmet a fájdalom ellen, bejelentkezel fogorvoshoz (bár te is tudod, már régen kellett volna) és megszégyenítve elkullogsz hozzá, majd végighallgatod, hogy már rég el kellett volna jönnöd, miért nem jöttél, stb...:( Előre félek!

Nem csak a babavárási időszakban van soron korosztályom, hanem a válásiban is...Nézegetem a közösségi oldalakon kivel mi történt, kinek van kisbabája (esetleg nagyobb babája), kinek volt házassága, esküvő, lagzi képei, nászút. Közben nosztalgiával gondolok az elmúlt egy évre, amikor még én is átéltem ezeket a csodákat. Meglepetésemre nem csak kisbabákat találok és mosolygó, boldog párokat, hanem 1, 2 év után elvált fiatalokat, akik már 5-6 év együttélés után mondták ki a boldogító igent, vágyták az álmaikat, mégis meggondolták magukat. Miért? Talán leesett szemükről a kendő? Véget ért a rózsaszín ködösség és rájöttek, ezek csak álmok voltak, az ő fejükben létrejött mesék, melyek a valóságban teljesen másnak látszottak? Gyávák...nem mertek szembenézni a valósággal és a problémákkal. Elfuttok, ahelyett, hogy kommunikálnátok, megosztanátok a másikkal is a bennetek élő álmot. Nem gondoljátok, talán ő is részese akarna lenni, ha tudná mire vágytok? ...

Rájöttem ma, hogy nekem ilyen nem nagyon van...Illetve attól függ, miről van szó...Egy 10 órás terepkerékpáros verseny főszervezőjeként nem nagyon volt időm belegondolni, vajon milyen érzés lehet testileg-lelkileg átélni a 10 órán keresztüli megszakadást? Amikor mész, tekersz, mert nincs más választásod...nem akarod feladni, bár feladhatnád, de nem, te kibírod! Lehetetlen, hogy én oda feltekerjek, mondtam magamban, amikor először (ma reggel) belegondoltam, hogy a pálya első szakasza egy 48 méteres szintkülönbségű emelkedő! Pedig ma ezt sokan megtették, az első helyezett pl. "csupán" 89-szer tekerte meg. Mi szükséges mindehhez? Erőnlét és kitartás. Nos, nekem egyikből sincs túl sok, bár a kitartásról eddig mást gondoltam. Vannak olyan dolgok, amiket ha a fejembe veszek, addig nem tágítok mellőle, amíg nem sikerül. Vannak dolgok, melyekhez makacsul ragaszkodom és álmaim, amikből nem engedek.

De az emelkedőn való feltekerés?! 3 méter után leesnék a bicikliről a megfeszüléstől és ott maradnék az út közepén...Pedig Isten bizony egyszer feltekerek én is oda, ha addig élek is...

kertemet rendezgetem. Megnyugtatja testem-lelkem, szellemem messze jár, feltöltődve megtalál. Névnapi ajándékommal meditálok, gereblyézek, köveket pakolok, gyertyát gyújtok és elfeledem közben a mindennapok fáradalmait.

Szüreti fesztiválok ideje jött el, az indiánnyárban kóstolgathatjuk az idei termést minden faluban-városban. Kedves kis szülővárosomat, a nagy tradíciókkal bíró Gyöngyöst és borait ismertük meg a hét végén a fehérbor fesztiválon. Mintha csak nekem találták volna ki: fehérbor! Édes, gyöngyöző, finom. Ezt a bort szeretem! A száraz nem nekem való, túl kemény, túl hideg. De az édes? Hát az valami mennyei. Sajt-bor-szőlő-mámor kellemes beszélgetés, jó zene társaságában a forgatag közepén halványan pislákoló fényekben. Igazi szezonzáró hangulat családi körben isteni kajákkal és családi tűzzel, hála anyucikámnak, jó hangulattal és mókával, hála apucikámnak, szeretettel és nőcis körömcsevegéssel, hála hugocskámnak és szerelemteljes, féltő öleléssel, hála kisférjemnek. Feltöltődtem, elemeim újra készen állnak a munkára, a feladatokra! Köszönöm!

Nem szeretem a sört - minek jöttem ide??? - Ezt kérdezték tőlem többen is...mert ha a sört szereti valaki, jöjjön Prágába, itt minden a sörről és a knédliről szól. De ha a bort, akkor menjen Provence-ba! Nem baj, legközelebb majd oda megyünk...

Szóval Prága. A 100 tornyú város, és tényleg rengeteg templom és óratorony, lőportorony és mindenféle torony van a városban! A szállásunk nagyon jó volt, kis elegáns szoba üzletembereknek konferenciákhoz. Vidám színek, IKEA stílus, épp kedvemre való. A hotel mellől indultak villamosvonalak, könnyen bejutottunk a városba, ahol a nap nagy részét töltöttük. Este érkeztünk a városba, éjjel bent lófráltunk a belvárosban, nem bírtunk otthon ülni, mennünk kellett, látnunk kellett. Másnap megint nyakunkba vettük a várost és egész nap csak néztünk és szívtuk magunkba a történelmet. Minden aranyra fogdosott szobrot megérintettünk, megmarkoltunk, hátha szerencsénk lesz. Sok bronz dombormű, kisfiú fügyije - ezek mind fogdosásra vártak és mi meg is tettük a magunkét! A szerencséről és a kis utódról remélem gondoskodtak, erről majd a jövőben beszámolok, ha úgy adódik. A belváros, az óváros és a vár is könnyű szerrel bejárható kéttalpon, bár mi többször vetettük be a metró-villamos és egyéb közlekedési eszközöket. A közlekedés is bámulatos, minden jól kitáblázott, könnyen el lehet igazodni, sok minden ki van írva angolul, bár németül nem igazán beszéltek (legtöbben CSAK csehül!). A pincérek, recepciósok, boltosok nem túl kedvesek, mondhatni szarnak a vendégek fejére, főleg ha az turista és főleg, ha nem tud csehül! Mindenhol felszámolnak a kis kosárnyi szárított kenyérért 200-300 forintnyi koronát és persze a dörzsöltebb pincérek már borravalóstól hozzák ki a számlát is...Coperto plíz! A knédlijük és a tracionális czeh cousine nagyon finom, ettünk fél kacsát és marhát is szószokkal, mártogatókkal, isteni volt! A sör továbbra is borzalmas...savanyú, keserű...nem is értem miért isszák az emberek. Kiengedtük a fáradt gőzt esténként a meleg, fürdősóval felturbózott kádban, ahol ücsörögtünk fél órákat és beszélgettünk. TV volt, de minek? Gyakorlatilag csak a cseh közmédia volt rajta fogható...Mindegy, elütöttük az időt mással! Láttunk...mentünk...szerettünk.

Megmentettünk egy kutyát a munkahelyemen. A parkba beszökött egy eb...labrador lévén csak játszani támadt kedve: nekifutásból meglendült és belevetette magát a tóba! Fürdés után csaholt fel-alá, mindenkire ráugrált, örült, bolondozott és futott veszett módon. Nagytestű kutya volt, kicsit féltek tőle a gyerekek. Sajnos épp ezért muszáj volt kizárnunk a parkból, de háromszor visszajött és nem hagyta magát, felszökött az erdőbe. Nos, ekkor kellett úgy döntenünk, hogy elvisszük valahova szegényt. Rám jutott a feladat: be kell fogni és elszállítani. A kisteher csomagtartójába épp befért kényelmesen és láss csodát: magától beugrott! Gyorsan elutaztattam a városba és egy kutyamentő kennelhez vittem, ahol gondját viselik, amíg a gazdáját meg nem találják. Mai jócselekedet: pipa! Szeretem a kutyákat és ez olyan aranyos és okos volt...szívesen hazavittem volna, de a panelkutya nem érzi jól magát hosszú távon...

Talán életem legfontosabb és legmeghatározóbb projektje előtt állok (vagy már benne?). Belevágtunk a babavárásba kisférjemmel. Nagyon izgulok, hogy mennyi idő alatt fog sikerülni, minden rendben lesz-e és vajon hogy viselem majd?! A neten minden félét nézegettem - felkészülés a terhességre, miket kell (illik) megcsinálni, szűrővizsgálatok, terhesvitaminok, kell-e szedni vagy nem kell szedni, méregtelenítés, sok-sok vitamin, folsav, vérkép...stb. A vitaminokat már rég el kellett volna kezdenek szedni, méregtelenítettem nyáron...kérdés jól csináltam-e egyáltalán? Vérképet rég tervezgetem, de csak tavalyi van...folsav, fogorvos...Sok minden tennivalóm van. Te jó ég, már most készen vagyok...vagy még nem is vagyok annyira készen?

Sziklát másztam kollégáimmal, barátaimmal a minap. Ez is pipa az idei évre a próbáljunk ki sok új dolgot projektben.

Elmentünk a Hohe Wandig, ami nagyon szép és Ausztria is teljesen más dimenziókba helyezi a világot az ember számára...szívesen laknék a helyes hegyi falvak valamelyikében. Egyik kollégám úgy fogalmazott: annyira tetszik neki ez a világ, hogy legszívesebben venne 2 tehenet, pár kecskét és tyúkot és minden reggelt tehénfejéssel kezdené, majd dolgozna a ház körül...bejönne mi? Nekem bejönne az osztrák élet. Semmi para, nyugalom és lazaság, bicajozgatunk meg túrázgatunk majd nyugdíjas éveinkben és 10 évet letagadunk.

A táj gyönyörű volt, főleg a sziklák tetejéről! Be kell vallanom, már akkor elfáradtam, amikor felértünk a sziklához, amire mászni készültünk...3 út közül választhattunk a szakavatott előmászók jóvoltából. Én a könnyűvel próbálkoztam, ami nagy sikerélményt adott, feltöltött és egy kicsit azért el is fárasztott. De jó volt látni, tudni, bebizonyítani magamnak, hogy még ez is menni fog, ez is megy! A sziklamászás, túrázás is megvolt idénre, mint egy kitűzött cél, most ezt is teljesítettem. A bakancslistám azonban nem rövidül, hiszen mindig új és új dolgok kerülnek fel rá, igaz, próbálom egytől egyig teljesíteni is őket. Egy dologra azonban biztosan rájöttem: újra mozgásba kell lendülnöm így, ősszel, a hosszú, munkával töltött nyár után...

gyakorta halálfélelemmel utazom. A sofőrünk ugyanis (céges autóval járunk közösen dolgozni) olyan "bátran", néha már-már vakmerően vezeti az autót, olyan előzéseket csap le, hogy levegőt sem merek venni...Odafele-visszafele hálát adok az égieknek, hogy kiszálltam az autóból. Nyilvánvalóan uralja a járművet és tudja mit csinál, azonban külső szemmel talán úgy tűnik, mintha az egész napos stresszt és aggressziót vezetné le vezetés közben. Félelmetes és egyben bámulatos...

Nehezen bírom élelem nélkül, ezt a tegnapi nap is hűen bizonyította. Vega már nem leszek, húst és tésztát is eszek. Az elmúlt napok partihangulata hozta magával a borokat, sütiket, csipszeket és egyéb, szervezetem számára erősen mérgező nasikat. Lelkiismeret furdalásom volt, ezért gondoltam, najó, egy napig csak zöldséget és gyümölcsöt eszek. Egészen estig egészen jól bírtam...ettem ebédre salátát, tízóraira barackot, uzsira szilvát. Vacsoránál azonban már kicsit folyt a nyálam a mindenféle finomság után! Ezek a tisztító napok gyötrelmesek! Biztosan jót tesznek a szervezetemnek, meg lúgosít meg minden, de ezt nem lehet bírni...fáradt voltam és éhes! Főztem kisférjemnek, igaz, csak lecsót csirkemájjal, de már majdnem elájultam az éhségtől...muszáj volt megkóstolnom, pedig a csirkemáj aznapra tiltott eleség lett volna, de megbuktam. Feladtam, nem bírtam ki. Azért elsőre magamtól azt is nagy teljesítménynek tartom, hogy kibírtam este 8ig, de legközelebb talán még ráhúzok egy kicsit!

Fiatal, főiskolás éveimet juttatta eszembe az elmúlt pár nap, amikor felhőtlen volt az ember, spontán bulikba járt, nem voltak fontos kötelezettségei, szórakozhatott a barátaival, borozás-beszélgetős estékre, táncolós partykra járt és másnap jó sokat alhatott. Hát, sajnos rá kellett jönnöm, ehhez már öreg vagyok...pedig még a 30at sem töltöttem be. De így, munka mellett éjjelekig bulizni, a Borok utcájába borozgatni és zenét hallgatni egyszerre nem megy. 3 napja minden este éjszakába nyúlóan vettem részt különböző programokon: kerti parti a munkatársakkal, meglepetés szülinapi buli, borok utcája-felvonulás-karneválozás, majd esti koncertezés a barátnőmmel és szintén borozás. Most meg két napig csak pihennem kéne, hogy a fáradalmak eltűnjenek rólam...hát ennyit tesz az öregedés. De azért élveztem, hogy újra a vérkeringésbe lehetek, lüktethetek a tömeggel, a társasággal és én is részese lehetek annak, aminek csak nagyon ritkán szoktam.

nem könnyű. De sajnos mindenkinek meg kell tanulnia, különben könnyen ellenségeket szerezhet magának. De legalábbis legközelebb nem kap segítséget. Én is így jártam a minap és bevallom, nagyon felháborít és bosszant a dolog. Egy rokont hívtam el párostól egy fotókiállításra, melyre ajándékba kaptam egy családi sajtójegyet. Tudtam, hogy ők is szívesen elmennének, ezért, mivel jófej akartam lenni, nem a barátaimat hívtam, hanem őket. Erre beleestünk a kisujjam nyújtom de a karom kell esetbe - menjünk is el értük, mert messze van a kiállítás és nincs autójuk...jeee. Hát elmentünk értük, mit tehet ilyenkor az ember? Semmi köszönet nem hagyta el egyikük száját sem még ekkor sem, pedig az egész várost átautókáztuk miattuk, pedig mi a kisférjemmel bicajjal akartunk eredetileg menni...no mindegy. Megálltunk venni 2 péksütit, mert mi még akkor nem reggeliztünk, nyilván a jólnevelt ember megkérdezi: nektek hozzak valamit? Peeeeersze, pogácsát kértek, hát hiszen az is ingyé lesz...Hát ezt sem köszönték meg, amikor odaadtuk a zacskó pogit, de még csak meg se kérdezték mivel tartoznak, bár nyilván semmit nem kellett volna fizetniük...De akkoris...A jegyváltásnál odaadtam a jegyem, mindannyian bementünk, meg se mukkantak, végignéztük a kiállítást, aztán még vissza is furikáztuk őket a városba. Kiszálltak és elmentek egy kösz nélkül!!! De még egy foghegyről elmondott köszi is megtette volna... Hát hol élünk?! Amikor az ember a saját rokonainak nem köszöni meg a szívességet, akkor ne várjon mást, csak azt, amit ő is ad. Nem értem egyesek miért gondolják azt, hogy nekik minden alanyi jogon jár...Majd nagyon meglepődik, amikor kikerül a nagybetűs életbe és semmi nem lesz ingyen, még lassan a levegő sem, de még a szívességért is szívességgel kell fizetned. Így működik a világ nagy szívesség bankja, ezt mindenkinek meg kell tanulnia, aki életben akar maradni a mai világban. Még nekik is.

Szabadok és szépek. Nagyok és elérhetetlennek tűnők. Bizalmatlanok, de ha nem akarod bántani őket, akkor hamar újabb simogatásért esdekelnek. Jó emberismerők, rögtön kiszagolják a hazugságot és a kétszínűséget. A félelmet is megérzik. Vágynak egymás közelségére, mégis mindenki tudja a csordában mi a rend. Náluk fegyelem uralkodik, a törvényeket pedig a természet írja. Ha még egyszer megszületnék, szívem szerint ló lennék!

Ma délután lovakat simogattam. Sokan félnek tőlük méreteik és kiszámíthatóságuk miatt. Pedig csupán nem ismerjük nyelvezetüket. Ha ismernénk, tudnánk, hogy az állatok a természet törvényei szerint élnek: ha nem bántasz, én sem bántalak. Megharapni, letaposni, fejbe rúgni soha nem fog egy ló csak úgy, olyat csak az emberek szoktak. Maximum leprüszköl, mint ma engem is két simogatás között (de csak a fehér ruhám bánta, annyi neki). Közelükbe engedtek, nem féltek tőlük. Engedték, hogy megsimogassam, megpaskoljam őket. Szemükbe nézve láttam elvágtatni ősi szellemeiket a nyílt, füves pusztán. Ők is csak szabadságra vágynak, mint én.

Az az egyik mániám, hogy azt gondolom, nem fogom bezárni az ajtót. Már paranoiás lettem, folyton újra és újra ellenőrzöm, tényleg rázártam-e, elfordítottam-e a kulcsot és zárva van-e az ajtó. Félek az ajtóktól...illetve bezárásuktól. De leginkább attól, hogy egyszer betörnek hozzánk és az egész életünket ellopják! Rémálmaimban kísért, mi lenne, ha elfelejteném bezárni az ajtót, ezzel pedig nyitott ajtót hagyni a bejutni vágyóknak - épp ezért mindig többször is ellenőrzöm vajon zárva van-e életem, életünk ajtaja a jövőre, a múltunkra és jelenünkre, a világra! Vagy ez már beteges?

Lakodalomba voltunk hivatalosak családommal a hét végén, első unokatestvérem ment férjhez. Erdélyben azonban más törvények uralkodnak, mint nálunk, igazi "parasztlakodalomba" csöppentünk. Sok-sok kaja, híres erdélyi vendégszereret, házi pálinka és koccintós bor, vőfély, násznagy, 200 fős vendégsereg, igazi "aranyeső a szép kis szádra" élő zenével és tánccal.

A mulatozás hajnalig tartott, ahogyan azt illik és kell. Vegyes vendégsereg volt hivatalos a zenés-táncos estélyre. Érdekes, mennyire más egy erdélyi házasságkötés a magyarhoz képest. A tájszóláshoz egy idő után hozzászokott a fülem, a polgárin azonban a násznép egyik tagja irányította mini laptopról a zenét (hol hangosabban, hol halkabban), a fotós egyben videós is volt, gyűrűt nem húztak, esküt nem mondtak, ültetési rend nem volt, a főasztalnál a násznagyok ültek és nem a szülők, menyecskeruha nem volt és szénsavmentes üdítő se. A ceremóniákat hamar lezavarták, a party pedig már 7 körül megkezdődött. A lánykikérés előtt a vőlegény a menyasszonyt jó szokáshoz híven nem láthatta, így a beállított fotók a ceremóniák után és a vacsora előtt készültek el a kultúrház parkjában. A két ceremónián nagyjából olyan 50 ember vett részt, ehhez képest a lakomára 200 ember jött el, érdekes, hogy a lényegre kevesen voltak kíváncsiak, bár a helyiek ezt azzal magyarázták, hogy az állatok etetése után érnek rá az emberek közül sokan a meghívottak közül. Hát, nem tudom, szerintem ez tiszteletlenség...A pár szép volt, ugyan kicsit eltúlzottnak éreztem mindent: műkörmöket, díszeket, ékszereket, ruhákat, csillámot és köveket. De boldognak tűntek és a násznépnek csak ez a lényeg!

Az ember akkor örül csak igazán annak, ami és annak, ami körülveszi, amikor látja, mi lett volna, ha...mi lett volna, ha ezelőtt sok-sok évvel a szüleim is beálltak volna a sorba és most úgy és ott élnénk, ahol a rokonaim. Máshogy nevelkedtem, máshoz szoktam és ezen már nehéz lenne változtatni, nekik pedig ez a megszokott. Jól érzik magukat ott és úgy, ahogyan élnek.

Egyébként egyáltalán nem töltődsz fel 4 nap munkanélküliségben. Főleg, ha kelet felé veszed az irányt és 700 kilométer autókázás után még 1 egész álló napig mulatozol. Még talán 1 nap kell és helyreáll a rend bennem is! Ők ketten pedig már talán elhálták a nászéjszakát és a boldog fiatal párok életét élik, immár kettecskén.

Azt is írhattam volna, hogy az egyiknek sikerül, a másiknak nem...Egy régi barátnőm hívott ma fel (és bocs, de újra a kisbabaprojekt lesz terítéken...hát ez van, amikor az ember abba a korba ér, hogy a barátai és a körülötte élők is mind a bébibumm-ban élnek), elmesélte kálváriáját, melyből engem teljesen kizárt az elmúlt egy évben. Rég találkoztunk és távol is élünk egymástól, havonta beszélünk telefonon, az élete részleteit nem ismerem, csak nagy vonalakban. Miután mindent elmeséltünk magunkról, a nyaralásról, hova megyünk, mit csinálunk, munka-család-barátok, a babaprojekt került elő. A gyerekvállalás mindig necces kérdés, mert ha rosszkor kérdezed vagy rossztól kérdezed, az nem nyerő. Tudtam, hogy már szeretnének gyermeket, de a nagy bejelentés már egy éve, vagy talán kettő is, várat magára. Most megint előjött a téma és azt hittem, hogy most a mozgó pocakjáról számol majd be, de nem. Vizsgálatról vizsgálatra járnak, petevezeték-átjárhatósági vizsgálat, sperma összetétel és sűrűség vizsgálat és miegymás, meddőségi szűrések és klinikák, szakorvosok és különböző vélemények - ezek sokkoltak le. 2 éve semmi és fogalmuk sincs, mit csináljanak. Most talán végre meglehet a megoldás - ezért is vette rá magát, hogy sok-sok kérdés után végre tiszta vizet önt a pohárba és elmeséli az egészet, ami valljuk csak be, neki is borzasztó érzés és talán még kínos is lehet, holott az egészről senki sem tehet. És itt jön az igazságtalanság: az egyiknek sikerül, a másiknak nem. Aki nem is akar gyereket és csak puszta önzőségből és a kiöregedés félelmében tartja meg a babáját, vagy egyszerűen hosszú ideje szingli, aztán egy megfelelő donor becserkészésével sikerül teherbe esnie, majd az apát az életéből kizárva neveli fel élete értelmét, na neki sikerül. Elsőre. Akik pedig imádják egymást, szerető családjuk van és hosszú ideje szeretnének babát, egyszerűen nem jön össze. Hát hol itt az igazság? Egyre inkább félek attól, vajon nekünk sikerül-e, mennyi idő alatt? Remélem egészséges lesz, meglesz mind a 20 ujjacskája és mindkét füle és egy mocorgó rosszcsontunk lehet édes kis loknis hajjal és nagy, bociszemekkel. Erre vágyom, egészséges és boldog kisbabára és szerető családra a jövőképemben.

Tegnap este moziban voltam kisférjemmel, akit sikerült rávennem egy dráma-vígjáték megnézésére. A film címe A legszebb dolog, bár fogalmam sincs miért ez a címe, közel sem járt hozzá a film témája és mondanivalója. Gondoltam megnézünk egy kismamás-kispapás-kisbabás-szülős filmet, amely a másik oldalt is bemutatja, nem csak a hollywoodi szupercsöpögőset (terhes leszel, gyereked lesz, iszonyúboldog leszel és a férjed egy hős, szuper álomvilág rózsaszín pompomokkal és pillangókkal és a szerelem soha el nem múlik). Na...itt felnyitották az ember szemét a másik oldalra, a kicsit sötétebbikre. Amikor nem minden rózsaszín és a szerelem is hamar elmúlik. Beparáztam...mi lesz, ha mégsem olyan lesz, mint amilyennek elképzeltem? Ha velünk is ez történik majd és egy hárpia leszek terhes kismamaként? És ha a szülés egy rémálom lesz és baromira fájdalmas és félelmetes (tudom, hogy az lesz, remélem a szép emlékek nem engedik majd helyükre a fájdalmat)? Ha a kisbaba kitölti minden létező percemet és magamra se lesz időm, nemhogy a férjemre és 1-2 hónap után már ki is költözhetnénk az addigra romhalmazban álló lakásunkból? És ha egyedül leszek és magányos leszek, mert a férjem egész nap csak dolgozik és elhanyagoltnak érzem magam ő meg fáradt lesz, mert még éjjel sem tud aludni, mert a bébi sír? ... mi lesz, ha nem rózsaszín álom lesz és 1 éven belül megőrülünk? Félek ettől és csak reménykedhetek...Gondolom, ha tudatosan próbálunk odafigyelni egymásra, időt szakítani, beszélgetni és a férjem sem fog lelépni mellőlünk, amikor szükség lesz rá és próbál velünk is lenni, nem mindig csak dolgozni, akkor talán én is meg tudok majd felelni anyaként és feleségként is...Ámen.

Napok óta azon töröm a fejem, vajon megbocsátanék-e a kisférjemnek, ha megcsalna. Nyilván szituáció függő is a kérdés, de magamat ismerve egy életre elásná magát és soha többé nem bíznék meg benne, ha megtörténne valaha ez. Főképp, hogy már járatos vagyok e kérdéskörben és az elődök is mind halottak a szememben.

De mégis mi számít megcsalásnak? Egy csók, egy tapizás, egy szex vagy már egy gondolat? Mert akkor be kell vallanom, ha ez utóbbi is annak minősül, akkor már megcsaltam őt. Az ember gyakran elmereng, szemem meg van, szóval meglátom azokat, akik potenciális jelöltek lehetnének abban az esetben, ha nem lennék foglalt. Persze mindig az ész diadalmaskodik az éppeni hangulatom vagy perc alatt múló vágyaim felett. De ez csak nem baj nem? Szexi pasik mindig is lesznek, de megnézni és belegondolni még csak nem baj? Ha továbbmenne a fantáziálás és tettekig fajulnának a dolgok, na az már más kérdés...az már gáz.

A körülöttem élők mind imádják a Balatont. A csobbanást, a pancsolást, a magyar tengert. Én is szeretek kirándulni, de sosem vonzódtam kultikus helyként a Balatonhoz. Talán gyerekként 1-2 nyáron voltunk lent, de táborozni is mentem még talán általános iskolában 2-3-4 éven át. A Balaton most már, hogy közelebb vagyok hozzá könnyebben megközelíthető, sokkal elérhetőbb közelségbe került és többször is látogattam. A férjemmel első közös utunk is Keszthelyre vezetett még 2 évvel ezelőtt. Most visszatértünk a papírlakodalmunk alkalmából. Elbolyongtunk a kis kanyargós, eldugott, szűk utcákon, hesszeltünk a vízparton, kiszimatoltuk a vattacukor illatát, borozgattunk estefelé, megnéztük a kivilágított Keszthelyt és Balaton partot a dombok tetejéről, sétáltunk a kivilágított, éjszakai városban, jegeskávéztunk, fagyiztunk, kínaiztunk, utaztunk, beszélgettünk, nevettünk, fürödtünk, túráztunk, ettünk-ittunk, felfedeztünk, szeretkeztünk, egymás karjaiban elaludtunk és rekord hosszúságú álomba szenderedtünk. Dejóisvolt!

Egy eldugott kis pici nyaralóparadicsomban szálltunk meg, ahol kis energia és időráfordítással csodálatos ifjúsági tábort lehetne kialakítani. A pancsolás és strandolás után nekiiramodtunk a cserszegi estének és kerestünk egy helyi pizzériát, ahol házi pizzát készítenek. A bácsi vendégszeretete utolérhetetlen volt, a pizza tényleg házi volt és a limonádét is hígított Sprite-ból csinálják! Charlie macska és Szerafin kormos is meglátogatott minket a teraszon vacsora közben. Más nem volt a közelben, ajánlom minden celebnek nyaralási célpontként. A kilátás kiváló! Este séta a városban, lábmosás a szökőkútban, borozás a hold alatt ülve és koccintás az elmúlt egy évre. 10 órát szerintem fél éve biztosan nem aludtam egy huzamban, de reggel kisimultan és kipihentem ébredtünk. Ránk fért a pihenés. Csend volt és nyugalom, csak a szöcskék és a bogarak duruzsoltak a kertben. A kis faház éjjelre kellemesen lehűlt. Reggel megspóroltuk a reggelit és egyből ebéddel kezdtünk Keszthely belvárosában. A 40 fokos hőségben pilledtek barangoltunk egyik múzeumtól a másikig. Nosztalgiáztunk a gombfoci és a meccsboxok világában, majd a régi Sokol rádiók és Orion tévék közt. Hazafelé megálltunk egy buddhista Sztupánál. Átjárt a nyugalom a réten. Körbejártuk az építményt és megnéztük az arany buddha szobrot is, megpróbáltam átérezni, amit ilyenkor kellene, talán sikerült is.

Hazafelé egy jóféle mamavacsi, majd randimozi félelmetes, de egyben mulatságos filmmel. Este jóízű alvás. Megnyugvás, töltekezés és egy nagy ölelés, mellyel a világot is a karjaimba zárnám egy pillanatra - ilyen volt a két nap együtt. Hamar elmúlt, már várom a szeptembert és a több szabadidőt!

Ezt is megértem, hogy papírlakodalmunk lehessen. Micsoda fura elnevezései vannak a népnyelvben a eltelt időnek nem? Papírlakodalom, falakodalom, bőrlakodalom...majd később jönnek az ezüst, arany, gyöngy, gyémánt. Micsoda dolog lehet azt együtt megérni, egy egész emberélet kell hozzá! De mi még csak a papírnál tartunk. Furcsa, milyen hamar elrepült ez az egy év, mintha csak most lett volna. Pedig mennyi minden történt velünk azóta? Szerencsések vagyunk, hogy ennyi inger ér minket, ennyi mindenkivel találkozunk és ennyi szépet látunk. És most ünneplünk, megünnepeljük egymást, a szerelmet, szeretetünket. Illik ilyenkor ajándékozni valamit a másiknak? ... Nem szeretem a folyamatos ajándékozást, a kötelező jelleget. Meg amúgy is mit lehet ilyenkor ajándékozni? A legjobb az, ha a magunkat és az időnket adjuk a másiknak, azt nem lehet tőlünk elvenni, amit együtt töltünk. Így aztán 2 napot együtt töltünk a Balaton partján. Hesszelünk, pihenünk, alszunk, kirándulunk, napozunk, megisszuk az erre az alkalomra vásárolt 1 évvel ezelőtti nászutas szicíliai limoncellot, strandolunk és ellátogatunk a kedvenc törzshelyünkre, a keszthelyi "látványkínaiba" szusizni! Ez ám a papírlakodalom!

Na ezek szerint tényleg vargányát ettem tegnap este...egyik munkatársam nagy gombaszakértő (nyilván papírja nincs róla), ő segített tegnap az erdő csöndjében elmélkedni egy kicsit. Közben gombát is találtunk, bár szerintem mind nagyon hasonló volt...Egyiknek nagyon sárga a spóratartója, másiknak csak kicsit sárga, ránézésre ugyan olyan, amúgy az egyiktől egész éjjel fosni fogsz.

Jelentem, nem fostam, nem hánytam és még élek. Vargányát készítettem vacsorára tejszínnel, füstölt sajttal és rozmaringgal. Isteni volt! Bár szüleim óva intenek az ismeretlen gombák megevésétől, azért ennyi adrenalin kellett a tegnapi napba.