3 reményekkel teli napon, majd egy újabb csalódáson vagyunk túl. Még mindig nem jön, még mindig nem jön, egyre nagyobb benned a feszültség és a várakozás, majd kapod a sorstól az újabb nagy pofont: ne reménykedj! 3 napot késett, sosem szokott, így örültünk és néztük a jeleket, reménykedtünk, hátha most talán sikerült...Bíztunk benne, hogy így lehet, már fél év próbálkozás és hónapról hónapra átélt csalódás sorozat után. Megint nem sikerült, nem jött össze...miért? Nem tudjuk hol lehet a hiba, miért nem akar az a kis csöppség hozzánk költözni?! Pedig mi már nagyon várjuk, lehet, hogy túlságosan is. Ebben a hónapban újra nekirugaszkodunk és tovább próbálkozunk, most megint megpróbálunk valami más trükköt, taktikát is bevetni, hátha épp az fog sikerülni. A nyugtató szavak sem érnek már semmit...ne is gondolj rá, majd jön, ne görcsölj ezen, engedd el...süket fülekre találnak, ha valaki valamit szeretne, arra nem tud nem gondolni, nem akarni...

Talán elérkezett a tavaszi fáradtság ideje...egész nap tudnék aludni, reggel alig bírok felkelni, ha felkelek, utána csak kóválygok fél órán keresztül. A hideg vizes arcmosás, a 3in1 kávé és a zöld tea sem segít. Este korábban fekszem, már 11kor ágyban vagyok, egész éjjel alszok, de amikor eljön a reggel és a telefonos ébresztés ideje, akkor én a fejemre húzom a takarót és átfordulok a másik oldalamra...7-8 óra elég? Nem! Elvileg a tavaszi fáradtság a vitaminraktárunk kimerülésétől, a kevés napfénytől, a szürkeségtől, a hosszú éjszakáktól, a téltől, a hidegtől és a lemerült akkuktól van. Nos, a héten végig sütött a nap, tehát a napelemeimmel nem lehet gond, a vitaminraktáraimat próbáltam egész télen szinten tartani, most mégis rám tört pár nap alatt az a bizonyos fáradtság...

Van egy étel, amit bármikor meg tudok enni, két tányérral is szedek és egyszerűen nem tudom letenni, leszokni, inkább mind eltüntetem. Ez a paradicsomos spagetti...kábé 3-4 éve szoktam rá erre az egyszerűen elkészíthető vacsorára, bármikor összedobható, persze a legjobb a paradicsomból saját magam által passzírozott paradicsomvelőből főzött változat. A lényeg, az a szósz és a tészta tökéletes harmóniája...itt nincs olyan, hogy a szószon múlik az élmény, itt mindkettő fontos. A tészta legyen al dante megfőzve. Utálom szétfőzve, azon már semmilyen isteni szósz nem segít. A szósz sem mindegy, hogy milyen sűrűségű, milyen színű, milyen fűszerezésű (ezeknek milyen az aránya), fokhagyma és csili is kell bele...de abból is csak épp pikáns mennyiségű. Saját fejlesztésű szószom a kedvencem, akár minden héten tudnék enni belőle...Paradicsomos spagetti, áj láv jú!

Na nem, sajnos ezt nem tudom támogatni...hogy az én egyetlen húgom New Yorkba költözzön? Szerinte ez csak egy terv, ő szeretne külföldön szerencsét próbálni és inkább örülnöm kéne neki, ha ő boldog és jól érzi magát. Szerintem inkább egy teljesen világosan körvonalazódó tervnek tűnik, ami lassan, de biztosan beérik. Nem szeretném, ha elköltözne és egy óceán választana el minket és jobb esetben évente látnánk egymást. Nekem csak ő van, ő a legjobb barátom, ő tud rólam egyedül mindent, amit másoknak nem mesélek el...kivel csevegnék órákat telefonon, kivel beszélgetnék ha rossz kedvem van, kit hívna fel örömében, ha boldogság éri, kivel babázhatnék ha megszületik majd valamikor az első gyermekem, kivel oszthatnám meg terhességem legboldogabb pillanatait, ha nem vele (a férjemen kívül persze)? Legyen a gyerekemnek távkeresztanyja, legyen távtesóm, aki persze a távolból szeret és majd úgyis megyünk hozzájuk meglátogatni, meg ők is jönnének haza...hát...nem, nem tudom ezt felfogni és elfogadni és örülni neki, ez nekem veszteség. Persze ez csak terv...de lehet, hogy már nyáron 2 hét alatt összepakolnak, ha a pasiját kinevezik és mennek. Az ő véleménye, az ő munkája, az ő családja, az ő akarata az vajmi kevésbé számít, a pasija karrierje a lényeg, ő keres jól, ki kell menni, ott a pénz...A pénz, mindig csak a pénz, nos, nekem az kevésbé fontos, mint a családom, akiket egyszerűen nem tudnék csak úgy hátrahagyni és több ezer kilométerre költözni tőlük. A pénz lehet ott lesz, de mi lesz a boldogsággal? Az hol van? Az is Amerikában?

Most itthon vagyok, aztán majd hazamegyek. Az otthon, az a szülők, a tesóm, a messzi kelet, a múltam és minden, ami az életemhez tartozik. Az itthon, az a férjem, a munkám, a jelenem és valószínűleg a jövőm, a barátaim, a mindennapjaim, a nyugat. Most épp otthon vagyok, majd továbbutazom haza, de vasárnapra már itthon leszek...majd egy hét távol a férjemtől?! Még talán sosem voltunk ilyen sokáig távol egymástól, de talán jó is ez így, néha kell egy kis különlét, egy kis idő, hogy felfrissüljünk, hogy felszívjuk magunkat, hogy ne idegesítsük egymást, hogy ne főzzek minden egyes este, hogy rám főzzenek, hogy másféle szeretetet kapjak, mint a mindennapokban. Kell ez is, kell a feltöltődés, hogy a mindennapok a helyükre kerüljenek.

hullott ma megint a nyakunkba...Már kicsit unom a telet, bár bevallom őszintén, legalább ez az idei egy igazi, vérbeli tél volt. Hóval, faggyal, ahogyan azt kell. Meg persze az elmaradhatatlan közútkezelővel, aki sosem készül fel a "váratlan" (értsd: tél van és 3 napja riogatnak minket a 30 centi hóval) havazásra. Ma reggel én magam is meglepődtem, újra itt a tél, pedig már örültem előző nap a napsugaraknak. Még jó, hogy teleszívtam magam D vitaminnal, 1-2 napig talán elég lesz. Hósöprés, jégkaparás, autómelegítés és hópihe vadászás...

Nőcis, borozgatós esték, kibeszélni a férfiakat és az élet nagy problémáit - ilyen mindig kell. De olyan ritkán adódik, amikor a borozgatás pálinkázásba csap át és a jó kis házi "apukámféle" odacsap a hangulatnak. Na tegnap egy második verzióban volt részem...megkóstoltuk a 2010-es, körte termést. Jelentem, finom volt! A tudatmódosító hatás azonban gyorsan közbelép, ha az ember nem vigyáz. Csak módjával, egy antipasti pálinka bőven elég egyszerre. Főleg nekem, az antialkesznek!

Télen és nyáron is, a kedvenc italom a tea. Zöld vagy gyümölcsös, egyszerű vagy különleges, minden fajtáját szeretem. Mézzel, citrommal, hidegen, melegen.

Mint én is...csak kék és piros, ezekben létezem. Nincsenek átmenetek az életemben, a döntéseimben, határozott vonal minden felé, árnyalatokban kevésbé gondolkodom. Persze ez néha jó, néha rossz, hiszen a kompromisszumok nélkül nehéz az életünk...így néha nekem is hajlanom kell egy-egy irányba.

Így neveztem el azt a gyógymasszázst, amiben a minap volt részem. Timinek jó erős keze van, a legkisebb csomót is vígan kimasszírozza a hátadból, válladból. Közben persze összesz××od magad, vonyítasz, visítasz, nyöszörögsz és könyörögsz hozzá, hogy hagyja abba, mert ezt a kínzást nem bírod tovább, de pár nap múlva már mintha kicseréltek volna! Persze másnap kínzó izomlázzal ébredsz, de legalább érzed, nem csak simogattak, hanem itt kőkemény gyúrás folyt...A negatív orgazmus házhoz megy - ez az új szlogenje.

kínozza apukámat már egy hete...sajnos nem lehetek vele, távol vagyok tőle és ez szörnyű! Hallani, hogy csak szenved és nyög, fáj neki...Nem tehetek semmit, ez az ő harca a kővel, amit ha kijön, el is fog nevezni, azt mondta. Kínzóeszköz - ez lesz a neve. Nem tudom elképzelni azt a fájdalmat, amit egy ilyen kicsi kő okozhat, de a hallottak alapján elég durva lehet, a szülési fájdalomhoz szokás hasonlítani. Apa sosem beteg, de amikor elkapja egy nátha, akkor már férfi módjára viseli a betegséget, azaz elég rosszul. A vesekő pedig nem egy nátha, a görcsök, a fájdalom, a láz, a fejfájás, a hányás mind-mind velejárója egy-egy kőnek. Rosszul hat rá, csak várja türelmesen, hogy kijöjjön végre az a fránya kis kő, hogy megszűnjön végre a görcsölés és tudjon aludni és enni. Rossz, hogy nem tudok vele lenni, ápolgatni vagy igazából nem is tudom mit tudnék tenni, hiszen anya is ezt csinálja 24 órában, szóval jó kezekben van. Inkább csak megsimogatnám, hogy múljon el a fájdalom.

Gyerek: - A pizza gyümölcs?

Felnőtt: - Nem.

Gyerek: - A csipsz?

Felnőtt: - Nem.

Gyerek: - A csirke?

Felnőtt: - ??? A csirke egy állat...

Gyerek: - Hát, akkor csak a csirkecomb...

minden ember álma. Én is imádom, miután már napok óta képtelenség eljutni a munkahelyemre, elzárta előlünk a hó. De a gépem velem van, így aztán otthonról dolgozhatok. Ez a legjobb dolog, ami a munkámmal és velem történhet! Na ne értsen félre senki, mert amúgy szeretem a munkám. Kreatív, érdekes, változatos és mindig más, ráadásul unatkozni sem igen lehet! Szép környezet, emberek, barátok vesznek körül, szóval jó dolog...de télen, a hidegben, a szürkeségben a legjobb otthonról ki sem mozdulni, kakaózni vagy teázni a meleg szobában melegítőben és nézni az ablakból a szálló hópihéket. Közben pedig a munka is halad. Itthon is és a munkahelyi dolgaim között is. Megvan a természetes egyensúly, mos a gép, fő a vacsora, az uzsonnaidőmben felporszívóztam, megebédelek, amikor kedvem tartja. Ha kell, leugrok boltba, bevásárolok, szóval zajlik körülöttem a mindennapi életem és az általam beosztott rugalmas munkaidőben elvégzem a napi dolgaimat is, sőt, itthon kreatívabb vagyok! Bárcsak többször dolgozhatnék itthonról...

Visszatért a tél...megint. 20 centivel. Más esetben ennek lehet, hogy örülnék, de most inkább várom a tavaszt.

Mi a férfiak dolga? Keresik a pénzt, eltartják a családot. Mi a nők dolga? Mosnak, főznek, takarítanak, gyereket (és férjet) nevelnek, egyben tartják a családot és pakolják a súlyos fadarabokat a családi fészek tüzére...És akkor most ugorjunk az időben vagy 200 évet, 2013-ban járunk...ahol már nem CSAK a férfi dolgozik, ahol már nem a "klasszikus" család modell van, amit az előbb felvázoltam. Fordult a világ, mi pedig még mindig nem fordultunk utána...Nevetséges, hogy egyesek hülyének néznek amiatt, hogy a férjemet porszívózásra fogom, míg én megfőzök a konyhában, vagy leküldöm a boltba bevásárlólistával. Miért kéne neki addig a TV előtt ülni és csattogtatni ide-oda a csatornák között vagy szörfözni a neten, míg én polipként a hat karommal különböző munkafázisokat végzek, mint egy robot, nyilván munka után. A nő nem érdemelne meg egy kis pihenést? Nekünk nem jár? Az a baj, hogy én nem vagyok az a mártír típus, aki mindent lenyel, mindent eltűr és szolgálja az "urát" (mi van???), én igenis elvárom a mai világban bármelyik férfitól, hogy igenis segítsen az asszonynak, amiben csak tud és amit szívesen megtesz...Egy bevásárlás, egy tankolás vagy egy kis takarítás még senkinek nem ártott meg, én már vagy 10 éve űzöm ezeket a sportnak is beillő mutatványokat és semmi bajom, akkor nekik miért lenne? Na jó... azért bevallom, fakanalat nem adnék minden férfi kezébe és a családi kasszát sem bíznám a férjemre, mert ezekhez kettőnk közül én értek jobban...de kéremszépen, amíg mindketten dolgozunk, mindketten pénzt keresünk, addig igenis kötelező jelleggel elvárom, hogy a férfi segítsen! És azt is elvárnám, hogy minderre külön írásos felszólítás nélkül jöjjön rá...

Az esték mindig hangulatos fényárban úszva telnek nálunk. Vacsora, beszélgetés, tévézés, mozizás, összebújás, szeretgetés...elmaradhatatlan kellék a halványan pislákoló fény, mely sejtelmesen világítja meg azt, amire az ember igazán kíváncsi.

Az esték mindig hamar eljönnek...én pedig csak várom a tavaszt, a kikeletet!

Mai látképem a konyhaablakból a mentabokromon át, a vízcseppes ablakon keresztül a napsütés felé. Reményt adó tavaszi kikelet?

Az éttermeknek nem nagyon értem miért éri meg a torkos csütörtök (talán a marketing érték miatt...), az átlagembernek gondolom azért, mert ilyenkor elmehetnek olyan "drága" helyekre, ahová csak vágynak, de a pénztárcájuk már nem bírja...Mi is így tettünk és mexikói ételeket kóstolgattunk, elmerültünk a kulináris élvezetekben és sörtésztában sült királyrákot, mártogatósokat, csilis szószt, popperst és sok finomságot ettünk a barátokkal együtt. Bár nem mindenki tudja értékelni a mexikói, tűzcsípős ételeket, én imádom! De továbbra sem jöttem rá, mit is jelent az pontosan, hogy "kétszer csíp". A többiek azt mondták, hogy addig örüljek. Az este új felfedezése ezzel kapcsolatban, hogy mivel a lányok többsége nem érzi a kétszeri csípősséget, ez biztosan a tanga használatától lehet (mivel a fiúk mindannyian szenvednek ettől az érzéstől), ergo hordj tangát - nem csíp a mexikói...

Ilyen hangulat volt tegnap...hűvös, fagyos idő, összebújós, melengetős, filmnézős, forrócsokis este.

A mediterrán autóknak nem tesz jót a fagy... - mondta ma reggel kedves kolléganőm és milyen igaza volt! Hajnalban ugyanis nem indult az autóm (ami olasz, hát igen...nem bírja a -15 fokot...hát igen, egy Volgát kéne vennem, az -50-ben is elindulna!). Sőt, nem hogy nem indult, de még ki sem igazán tudtam próbálni, hogy indul-e vagy sem, mert az összes ajtaja be volt fagyva. Nagy nehezen a jobb hátsó ajtót sikerült feltépnem, csodálkozom, hogy nem hívták rám a rendőrséget autólopás miatt..., szóval onnan, hátulról másztam be az első ülésre, nyitottam ki az ajtót bentről és próbáltam ráindítani...aztán újra csak próbálkoztam, majd újra, majd végül annyi szufla sem maradt benne, hogy a gyújtásnál valami életjelet adott volna szegény...Sajnáltam a kis Buborékot, nem szokott cserben hagyni, biztos ő is rosszul érezte magát a hidegben és szomorú volt, hogy nem indult el...de csak huncutul nézett rám a csíkszemeivel, majd hívtam a kisférjemet, aki megmentett az elkéséstől korán reggel...3 perccel 7 előtt már minden hallgatót figyelmeztettem, hogy nagy teljesítményű jégoldó spray-vel és olvasztó ventillátorokkal, ipari kaparókkal és bikázó kábellel (+1 fővel) induljanak útnak.

az új hobbim. Már korábban is szerettem fotózni és autodidakta módon próbálgattam a beállításokat, vettem könyvet is, hogy megtanuljam a fotózás csínját-bínját. Mindig csodálattal néztem a gyönyörű fotókat a természetről, egy megindító képet egy családról-emberekről-helyzetről-háborúról-állatokról. Szerettem volna egyszer azt mondani, de jó lenne, ha ez az én fotóm lenne. Egy kiállításon úgy sétálgatni, hogy örömömben majdnem sírjak, hogy az emberek az én képeimre kíváncsiak és szeretik nézegetni azt, amit én láttam egyszer, majd megörökítettem. Jó lenne profivá válni, bár megélni nyilván nem fogok a fényképészetből, hiszen közel a harminchoz valószínűleg már elkéstem azzal, hogy a következő Nánási legyek. De a saját és környezetem szórakoztatására annyira szeretnék szép képeket csinálni! Már rég akartam ennyire valamit, amit saját önerőmből és szorgalmamból elérhetek...jó lenne csodás képeket készíteni, saját látásmódot és stílust kialakítani. Ehhez tettem mostanság 1-2 lépést, mellyel közelebb kerültem ahhoz, ami a messzi álmaimban szerepel. Van egy jó gépem, van akivel gyakorolhatok és vannak alanyaim, akik nem veszik zaklatásnak a kattintásokat és vannak helyek, amik amúgy is csodálatosak, hát még ha sikerül is elkapnom 1-2 jó pillanatot. Nagyot rúgott rajtam előre a héten pár olyan jó szó, ami erőt és lendületet adott ahhoz, hogy azt higgyem, elérhetem az álmaimat. Így aztán csak gyakorolok, kattintgatok és reménykedek, hogy lesz erre időm, energiám később is és elérem kitűzött céljaimat, álmaimat.

Tegnap folytatódott a havazás itt nálunk, már kezd rémséges méreteket ölteni a hó mennyisége, ilyet csak a TV-ben lát az ember. Meg néha a valóságban is, bár emlékeim szerint talán 2 vagy 3 alkalommal láttam ekkora havat, mint ami most van. Sokan a fehér fogságban rekedtek, kis falvakat, településeket zárt el a hó. A közlekedés katasztrófa lett, csúszkáltak az autók (sokan az árokba), még a hókotrók is. Ki gondolná, hogy még a nekem, a panelpatkánynak is szüksége lehet egy hólapátra??? Pedig így volt, jobb híján a szemetes lapátommal toltam el guggolva a kocsi alól-mellől a havat, hogy ki tudjak állni a csillaggarázsomból. A hó nagyon hamar nagyon sokat esett és még a megyeszékhelyt is elzárta a külvilágtól...a havas utakat nem győzték takarítani, még 1 nappal a havazás után is sok olyan kisebb falu van, ahonnan se ki, se be nem lehet haladni...Hogy mi lesz ezzel a rengeteg hóval, ha elolvad, hova fog hirtelen tűnni ez a temérdek hó pár nap múlva? A csatornák is eldugulnak majd, amikor megpróbálják befogadni.

A természet azonban csodálatos! Érintetlen, szűz hóban sétálni, térdig érő hóban ugrálni, mászkálni, állati lábnyomokat keresgetni és csak élvezni a fehér szemembe beáradó összes árnyalatát...felbecsülhetetlen, talán ennyire szépnek még sosem láttam az erdőnket, mint most.

Nem túl kellemes meglepetés ért ma reggel: megjött megint...Teljesen elszomorít, hogy csak próbálkozunk és próbálkozunk és amikor azt gondolom, hogy na most! Akkor is semmi...Minden hónapban újult erővel csapunk bele a projektbe, bízunk benne, hogy most majd sikerül. Aztán már annyira elszántak vagyunk (főleg én), hogy már tüneteket is produkálok: álmosság, fáradtság, émelygés, puffadás...Így volt ez most is, álterhes lettem. De baba megint nem volt, csak a megdöbbenés, elkeseredés és a remény, hogy akkor majd legközelebb. De mi lesz, ha akkor se? Képtelen vagyok felfogni, mit csinálhatunk rosszul, miért nem sikerül?! Most, amikor 1 hét szabi alatt tényleg mindent megtettünk a fogantatás érdekében, pihentek voltunk és egészségesen étkeztünk és sokszor próbálkoztunk és most mégse. Vajon mit kéne máshogy csinálnunk? Vajon meddig kell még próbálkoznunk? Ezek a kérdések pörögnek egymás után a fejemben. És akik azt mondják, hogy csak legyünk türelmesek és majd jön és ne görcsöljünk rá, azoknak még vagy nincsen gyerekük vagy nem akarnak/akartak gyereket és voltak olyan szerencsések, hogy csak úgy becsúszott vagy nem tudják milyen az, hogy hónapokig szembesülsz a saját kudarcoddal. Mert ez is egy kudarc, én pedig nem viselem túl jól őket. Eddig sem voltam belenyugvó és türelmes típus, akinek jó a hármas is, mindent megtettem az ötösért. Most azonban minden igyekezetem ellenére türelemre intett az élet. Lassan azonban inkább reményvesztett leszek, mint türelmes. Vajon mikor gondolja az a kis lélek, hogy alkalmas az idő arra, hogy beköltözzön az életünkbe? Remélem, már nem kell rá sokáig várnunk, mert azt hiszem tényleg felkészültünk az életünk megváltozására, az érkezésére.