vagyok szerelmes. Most valahogy nincs időm erre és néha kedvem sincs hozzá, annyira fáradt és nyűgös vagyok nap végén. Erről már tegnap meséltem. De este történt más is...szokásos semmittevősködésünk közben csak ültünk és ültünk, bambultunk, majd elkezdtünk beszélgetni és oda lyukadtunk ki, hogy ezt érzi ő is. Megdöbbentem, iszonyúan rosszul esett és nem is számítottam rá, hogy ő is úgy érzi, nem úgy szeret most, ahogyan régen és valami most elmúlt. Sírni kezdtem, bár magam sem tudom miért, hiszen ha nem vagyok szerelmes ez miért fáj? De...biztosan valahol az vagyok, hiszen én szeretem ezt az embert, csak most nem úgy, nem lángolva, nem 100 fokon égve és nem mindig, minden percben. Pedig a jó házassághoz úgy kéne. Megfogadtuk, megpróbáljuk újra előcsalogatni ezeket az érzelmeket a másikból, mert ha 2 év után érzünk így, hogy még csak hatalmas megoldandó dolgaink sem akadtak, mi lesz velünk később? Talán még nem késő változni és változtatni magunkon, rossz szokásainkon és színt vinni az életünkbe, kiszakadva a mindennapokból.