Hogy önző lennék-e? Nem gondolom.

Néha azonban mégis, ha nagyon mélyen és őszintén magamba nézek, be kell vallanom, sokszor önző vagyok...Miért is ne lennék néha önző, hiszen ez az én életem, nekem kell tetsszen, én kell jól érezzem magam benne, én, én, én. És ha nincsenek körülöttem azok az emberek, akik miatt jól érezhetem magam benne, akkor talán még jobban előbújik belőlem az önző én, akinek fontos a fizikai szeretet, az ölelés, a puszi, a mosoly, a kézfogás, a másik közelléte. Aki akkor érzi jól magát, ha azok között lehet, akiket szeret és akik szeretik, aki azt tehet, amit a leginkább szeret, aki zenét hallgathat, paradicsomos spagettit ehet, moziba mehet, vagy otthon fekhet a kanapén a pasija oldalán és belebújhat a karjaiba és úgy alhat el este. Az önző én, aki szereti, ha felhívják, ha gondolnak rá, aki nem szeret mosogatni, de annál jobban szeret finomságokat főzni és gondoskodni másokról. Aki szeretné, ha mellette lennének a legfontosabb emberek az életében, amikor az egyik legfontosabb pillanatot éli át az életében...csak mert fél, vagy mert megnyugtató. Szerintem ez nem önzőség. Ezt szeretetnek hívják az én szótáramban. Én bármilyen hasonló helyzetben ugyanígy cselekednék és megtenném a másiknak, amit kér, hogy boldoggá tehessem és ha a boldogságát az én fizikai jelenlétem jelenti, akkor az amúgy is ingyen van...meg amúgyis...értitek...