Ezt éreztem, amikor ebben a hónapban is megjött a menzeszem...ürességet, legbelül. 3 hónapja hiába próbálkozunk összehozni egy pici életet, nem sikerül. Elkeseredtem, sírtam, dühös voltam és szomorú. Tudom, hogy ez még nem olyan nagyon sok idő, de nekem, egy maximalistának az...Nagyon-nagyon sok idő, hiszen mindennek elsőre sikerülnie kell. Lehet pont ezt akarja megtanítani nekem? Türelmet? Már többedjére nem jött össze és el elszomorít. Miért nem? Azt mondják, lazítsak, ne akarjam olyan görcsösen és ne gondoljak mindig csak erre, ne feszüljek rá. De mi a fenére gondoljak és mire vágyjak akkor, ha nem arra, amit jelen pillanatban talán a legjobban szeretnék? Nem tudok nem rá gondolni, hogy milyen szuper lenne kismamának lenni, babázni, gyereket nevelni és felnőttnek, igazi nőnek, anyának érezni magam. Erre vágyom, ezt szeretném. Megértem rá és kérem, kérek odafent mindenkit, segítsen...Karácsonyra ezt nem kérhetném?