A mai reggelen sokként ért a hátam mögött becsapódó ajtó hangja. Kizártam magam...Na most, reggel, a rádióban, ahol dolgozom még nincs senki, csak én, a műsorvezető. Bepánikoltam, mi a fenét fogok csinálni, nincs nálam se telefon, se kulcs, se pénz, se semmi, amivel segítséget kérhetnék. A kollégáim számát nem tudom fejből, a férjem pedig vajmi keveset segíthet otthonról...Hú, elöntötte az agyam a gondolat, lehet, hogy fél órán keresztül nem szólalok majd meg a rádióban és csak zene megy, amíg türelmesen várom a megérkező hírszerkesztőt. Futni kezdtem az utcán jobbra-balra, hátha eszembe jut valami értelmes megoldás. Egy telefon kell, de azonnal! Nyilván semmi nem volt nyitva a közelben, ahonnan csábos mosolyommal ingyen telefonálhattam volna...Aztán befordult egy autó az udvarba, vissza futottam, hátha kérhetek egy telefont. Mondjuk nem tudom miért akartam minden áron telefont szerezni, mert úgyse tudtam volna senkit felhívni, aki segíthet...a stressz. Kopogtattam a kocsi ablakán, amikor megállt, szerintem totál hibbantnak néztek. És akkor kiszállt belőle a hírszerkesztő, aki kivételesen 20 perccel hamarabb érkezett ma munkába...Hálisten'! Csak 10 percen keresztül ment zene, fel sem tűnt senkinek...remélem!