Munka-munka-munka. Kevés szabadidő, kevés idő magamra, magunkra. Hullámok. Mintha csak törvényszerű is lenne, hogy ezek jönnek, hiszen nincsen időnk semmire, nem tudunk figyelni egymásra és néha meggondolatlanul megbántunk másokat. Pedig néha jó lenne gondolkozni beszéd előtt, mert így 1-2 hét, hónap alatt még egy házasság is tönkremehet. Vigyázni kellene arra, amink van, de a mindennapos hajtásban és gürizésben erre kevesebb időt és energiát fordítunk. A sorrendet kéne az emberek agyában felcserélni: első a családom, az emberek körülöttem, akikre számíthatok, a szerelmem, a kedvesem. Második lehet minden más, bár szerintem elsősorban az egészségem. Aztán jöhet a munka. De ha a munka és a karrier az első helyre furakodik, akkor jön az érzelmi labilitás, a betegségek, amik saját érzelmi ingadozásunk kivetülése testünkre. De kérdem én: mit fogok kezdeni azzal a sok-sok pénzzel, amit lapátolok nap, mint nap, ha nem fogom tudni kivel, kire elkölteni? (majd elköltöm az orvosokra...mert arra így biztosan kelleni fog). Emberek! Ébredjetek már fel, tudjátok már eldönteni, mi a fontos és mi nem!